A negyedik boltban sem árultak vákuumfóliázót, Sonjának pedig vészesen fogyott az ideje. Mindjárt tizenegy volt, és kettőre ki kellett érnie a Heathrow repülőtérre. Kései kijelentkezést kért a szállodában, ahol az ágy alá rejtette az anyagot, és kitette a kilincsre a Ne zavarj!-táblát. Taxival járta a várost a vákuumozó után, de kénytelen volt valami mást kitalálni. Bekapcsolta az eldobható mobilját, és felhívta Þorgeirt.

- Mit akarsz? - kérdezte a férfi mogorván.

Sonja elmagyarázta neki, hogy még egy napra szüksége lesz, hogy rendesen becsomagolja és biztonságosan hazajuttassa a cuccot.

- Szó sem lehet róla - vágta rá Þorgeir.

Hallani lehetett a hangján, hogy be van tépve, és olyankor mindig nagyon ingerült és hirtelenharagú volt. Talán érdemes lett volna egy kicsit később beszélni vele, nem csak így, reggel.

- Þorgeir, holnap hozom a cuccot.

- Ha nem érsz haza vele ma este, Ríkharður elviszi a fiút még egy körre. És most nem kap fagyit.

Sonja letette, és érezte, hogy eluralkodik rajta a kétségbeesés. Þorgeirrel mindig lehetett beszélni, mindig megengedte neki, hogy úgy juttassa haza a szállítmányt, ahogy akarja. Most viszont minden megváltozott. Mégsem volt túl jó ötlet megfenyegetni.

Sonja próbált tiszta fejjel gondolkodni, miközben nagyokat pislogott, mert az átvirrasztott éjszakától teljesen kiszáradt a szeme. Cikáztak a fejében a gondolatok, a teste rángott a stressztől. Egyértelműen beragadt a csapdába, még jobban, mint bármikor korábban. Mint egy kifogott hal, ami minél inkább küzd az életéért, annál inkább belegabalyodik a hálóba. Sonja mindig is félt, hogy Þorgeir és Ríkharður egyszer megfenyegeti. Hogy a fiával zsarolja. De most rá kellett jönnie: sosem hitte el igazán, hogy megtennék. Fájt belegondolnia, hogy Tómas több mint fél napot Ríkharðurrel töltött, aztán meg eltitkolta az apja elől, hogy hol volt. Majd ő kifaggatja, mi történt abban a néhány órában; persze csak kedvesen, Tómasszal csak úgy lehetett. És mindent megtesz majd, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő még egyszer. A kérdés csak az volt, hogy hogyan akadályozza meg. De most először haza kellett szállítania az anyagot, és már csak két órája maradt kitalálni, hogyan.

Megkérte a taxisofőrt, hogy vigye vissza a szállodához. Amikor kiszállt az autóból, gyorsan beszaladt az Oxford Street sarkán lévő kisboltba, ahol keresett valamit, amibe becsomagolhatja a cuccot. Szerencsére most port kellett vinnie, nem cracket, szóval néhány tégelyszerűség is jó lehetett. Alaposan megnézegette a kávésdobozokat, de mindegyik fémből volt, és a reptéri gépek képernyőjén sok fémdoboz bombának tűnt, vagyis ha ilyet választana, lehet, hogy rögtön Heathrow-n kinyitnák a táskáját. Végigment a következő soron, ami után viszont már a hűtők jöttek, úgyhogy gyorsan vissza is fordult. Ahogy az üzletben nézelődött, a pánik kerülgette: mi van, ha nem talál jó csomagolóanyagot, és kénytelen úgy vinni az anyagot, ahogy van, és becsipog a táskája? Vagy ha túl sokáig pakolászik, és lekési a repülőt? Þorgeir mindkét esetben elküldené Ríkharðurt Tómasért, és ki tudja, hogyan akarnák megbüntetni, talán még bántanák is. Sonja alig kapott levegőt; úgy érezte, mindjárt elájul.

- Are you alright, darling? - fogta meg a csuklóját óvatosan egy kedves, középkorú nő.

Sonja összerezzent, vett egy nagy levegőt, aztán legszívesebben a nő karjába borult volna hatalmas hálálkodás közepette, mert ahogy ránézett, megtalálta, amit keresett.

- Yes, thank you. I was just looking for this - mutatott a nő háta mögé.

Egymás mellett sorakoztak a polcon a gofriporos műanyag dobozok, amiből néhányat be is dobott a kosarába.

- You do like your waffles - csodálkozott a nő, és továbbment.

Sonja halkan felnevetett. Már csak a gyors csomagoláshoz szükséges dolgokat kellett beszereznie. Megkereste a boltban a műanyag fóliát, zacskókat és egyszerhasználatos gumikesztyűket, a kosarába dobált még néhány csomag kávét, és a pénztárhoz sietett.

Csak ketten álltak előtte, mégis örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Ahogy előre hajolt, hogy megnézze, mi tart ilyen sokáig, látta, hogy önkiszolgáló a kassza, és valamiért minden vásárló igénybe veszi a kasszák között szaladgáló eladó segítségét. Összeszorította az állkapcsát, és az órájára nézett. Kilencven perce volt indulásig. Amikor végre sorra került, villámsebességgel lehúzta a gofriporokat, de a kávé vonalkódját valamiért nem akarta leolvasni a gép. Meghúzkodta egy kicsit a csomagolást, és újra próbálkozott, aztán egy másik csomaggal eljátszotta ugyanezt, de nem működött. Vidám pittyenés helyett tompa hangot hallatott a kódolvasó. Sonja megkereste a szemével az eladót; épp a szélső kasszánál lévő vásárlónak segített. Egy pillanatig átfutott a fején, hogy a kifizetetlen kávékat is a szatyrába pakolja, csak, hogy időt spóroljon. Az egészből persze felesleges baj is lehetett volna, és egyáltalán nem hiányzott neki, hogy bolti lopás miatt magyarázkodnia kelljen a londoni rendőrségen. Túl nagy volt a tét. Próbálta még néhányszor lehúzni a kávé vonalkódját, de hiába. Végül arra jutott, hogy a kávét hagyja és továbbmegy a zacskókkal és a fóliával, de aztán a kesztyűnél megint nem akarta a gép az igazságot. Márpedig anélkül nem mehetett sehova. Hirtelen hiperventilálni kezdett, érezte, ahogy az izmai összeszorítják a mellkasát és nem jut elég oxigénhez, a következő pillanatban pedig azon kapta magát, hogy tehetetlenül kiabál és rúgkapál az önkiszolgáló kasszánál. Az eladó egy biztonsági őr kíséretében odasietett hozzá, és megkérték, hogy viselkedjen, különben kénytelenek lesznek kitessékelni az üzletből.

- I’m sorry, I’m so sorry - hajtogatta Sonja, és próbálta elmagyarázni, hogy sietnie kell, hogy ne késse le a repülőjét.

Az eladó beszkennelte neki a kávét és a gumikesztyűt, és végigvezette a fizetésen. A biztonsági őr mindvégig rosszallóan bámulta, hiába kérte a sűrű elnézéseket. Ha tudta volna, elmagyarázta volna neki, min megy keresztül; hogy a fia, az egyetlen kicsi fia, az élete értelme veszélybe kerül, ha nem éri el a repülőt.

*

Lilja Sigurðardóttir regénye, a Csapda a napokban jelenik meg az Ø Kiadó gondozásában, Veress Kata fordításában.