Volt egyszer két fiatal úriember, akik brit katonai egyenruhába öltözve, fénylő puskát a vállukra vetve, jegesmedve forma kutyáik társaságában, száraz leveleken taposva járták a hegy mélyét.
- Ej, rémisztő ez a hegy! – szólt az egyik. - Egy árva madár vagy más vadállat sem akadt az utunkba. Bárcsak jönne már valami, amit bum, bum, lelőhetnénk!
- Eltalálni néhányszor egy szarvas sárga oldalát, hogy körbe-körbe forogjon, majd a földre roskadjon!
A hegy legmélyén jártak már. Olyan mélyen, hogy még a vezetőjüknek is, aki egy ideje már azt sem tudta, hogy hol lehetnek, nyoma veszett.
Olyan félelmetesek voltak ezek a hegyek, hogy jegesmedve kutyáik szédült csaholást követően habot hánytak és kimúltak.
- Kétezernégyszáz jenembe került! – mondta az egyik férfi, és felhúzta a kutyája szemhéját.
- Az enyém kétezernyolcszázba volt! – mondta a társa, és szomorúan lehajtotta a fejét.
Az előbbi úriember elsápadt, és az utóbbi arckifejezését vizslatva felvetette: - Azt hiszem vissza kellene fordulnunk.
- Egyetértek. Hidegre fordult és meg is éheztem.
- Akkor hagyjuk ennyiben a dolgot. Visszafelé beugorhatunk a tegnapi fogadóba vadhúst venni.
- Nyuluk is volt, nem igaz? Mintha csak a saját zsákmányunk lenne. Induljunk vissza!
Csakhát éppen fogalmuk sem volt arról, hogy melyik út vezet visszafelé.
A szél meg csak fújt, a fűszálak susogtak, a fák recsegtek.
- Annyira éhes vagyok! Már egy ideje fáj az oldalam.
- Én is. Remélem nincsen már messze.
- Bácsak így lenne! Szörnyű ez az egész, annyira ennék már valamit!
- Én is farkas éhes vagyok!
A két úriember csak mondta és mondta a magáét a susogó fűben.
Az egyikőjük egyszer csak hátrafordította a fejét és megpillantott egy nyugati módra épített, bámulatos épületet. A bejáratán tábla:

RESTAURANT
Nyugati ételek
WILDCAT HOUSE

- Barátom, ez bizony remek! Itt ehetünk valamit! Menjünk be!
- Hát nem tudom, hogy mit keres egy étterem egy ilyen helyen. De bizonyára ennivalót szolgálnak fel…
- Mi mást! Nézd csak azt a táblát!
- Menjünk csak be! Mindjárt elájulok az éhségtől.
Ott álltak a lenyűgöző bejáratnál. Az üvegajtót fehér porcelántéglák fogták közre. Az ajtón aranyszínű felirat:

Mindenkit szívesen látunk. Ingyen ételt kínálunk!

A két férfi örömében majd kiugrott a bőréből.
- Hát ilyet! Végül is nem rossz hely ez a világ. Nehéz napunk volt ma, de csak megjött a szerencsénk! Éttermet találtunk, ráadásul még fizetnünk sem kell!
- Úgy is van! Ide bizony azt írták, hogy ingyen ehetünk!
Kinyitották az ajtót és bementek. Egy folyosóra léptek, melynek a túlsó végén található üvegajtóra a következőt írták:

Különösen szívesen látjuk kövér, fiatal vendégeinket!

- Nahát, kétszeresen is szívesen látnak! – örültek meg mind a ketten.
- Úgy bizony! Te és én is kövérek és fiatalok vagyunk!
A folyosó végén egy kékre festett ajtóhoz értek.
- Furcsa egy épület. Vajon miért van ennyi ajtaja?
- Orosz stílus. A hideg helyeken vagy a hegyekben így építkeznek.
Ahogy kinyitottak az ajtót, sárga szöveget vettek észre maguk felett:

Ez a rengeteg rendelés vendéglője. Kérem, legyen türelemmel!

- Ennyi rendelésük lenne, itt a hegyekben?
- Bizonyára. Nézd, a legjobb tokiói éttermek sem a nyüzsgő utakon működnek!
Miközben beszélgettek, kinyitották az ajtót, és a túloldalon újabb feliratot találtak:

Valóban rengeteg rendelésünk van. Türelemet kérünk!

- Ez meg mit jelent? – torzult el az egyik úriember arca.
- Hmm, bizonyára azt, hogy sok a rendelésük, eltart egy darabig, míg mindegyiknek eleget tesznek, ezért türelmet kérnek tőlünk.
- Bizonyára. Remélem most már bejutunk az asztalokhoz.
- Igen, én is szeretnék már leülni egy asztalhoz.
Ám ki hitte volna, hogy ehelyett egy újabb ajtó került az útjukba. Oldalt tükör, alul pedig egy kefe igencsak hosszú fogóval. Az ajtón vörös felirat díszelgett:

Tisztelt vendég, kérem igazítsa meg a haját, és távolítsa el a sarat a csizmájáról!

- Ez érthető. Mielőtt bejöttünk ide, fogalmam sem volt, hogy egy ilyen kellemes helyet találunk itt fent a hegyen.
- Szigorúan veszik a jómodort. Biztosan rengeteg kivételes ember jár ide.
A két úriember megigazította a haját, és lekefélték a sarat a csizmáikról.
Ebben a pillanatban hihetetlen dolog történt. Ahogy visszatették a kefét a helyére, az eltűnt a szemük elől, és szél támadt a szobában. A két úriember ijedten lépett közelebb egymáshoz, majd kinyitották az ajtót, és beléptek a következő szobába. Pontosan tudták, hogy ha nem jutnak hamarosan ennivalóhoz, valami szörnyűséges dolog fog történni.
Az ajtó túlsó oldalán újabb furcsa feliratot találtak:

Kérem, tegye le a fegyverét és a töltényeit!

Oldalt egy fekete asztal állt.
- Magától értetődik. Semmi szükségünk puskára az evéshez.
- Fontos vendégek járnak ide, én mondom.
Mindketten az asztalra helyezték a puskáikat és a töltényöveiket.
Aztán egy fekete ajtó következett.

Kérem vegye le a kalapját, kabátját és cipőjét!

- Hát ez meg mi?
- Nincs mit tenni. Biztosan fontos vendégeik vannak.
Felakasztották a kalapjaikat és kabátjaikat, a cipőiket is levették, így mentek át az ajtó túloldalára, ahol megint egy felirat várta őket.

Kérem, hagyja itt a nyakkendőtűjét, mandzsettagombjait, szemüvegét, tárcáját vagy más fémtárgyait, különösen az éles darabokat!

Az ajtó mellett egy pompás, feketére festett széf tátongott, nyitott ajtajában kulcs.
- Hmmm… Talán elektromos árammal főznek, és ezért lehetnek veszélyesek a fémtárgyak. Ez lehet az oka, hogy az éles tárgyakra külön felhívják a figyelmünket.
- Minden bizonnyal. Talán ide kell majd visszajönnünk, amikor fizetünk.
- Szerintem is.
- Igen, így lesz.
Levették a szemüvegüket, a mandzsettagombjaikat, a széfbe helyezték, és ráfordították a kulcsot.
Egy kicsit később jött a következő ajtó, előtte üvegtégely. Az ajtón pedig a felirat:

Kérem, használja a krémet az arcán, kezén és lábán.

- Most még mégis miért kell krémmel kenegetni magunkat?
- Hideg van odakint, nem igaz? Ha a hidegből a meleg szobába lépünk, felrepedezik a bőrünk, ezt akadályozhatja meg a krém. Biztos, hogy nagyon fontos emberek járnak ide. A végén még igazi nemesekkel fogunk vacsorázni!
Bekenték hát az arcukat, a kezüket, majd a zoknijaikat is lehúzták, hogy a lábukhoz is hozzáférjenek. Úgy tetttek, mintha a maradék, kevéske krémet is arcukra kenték volna, de valójában megették. Gyorsan átmentek az ajtón és a túloldalon a következő feliratot találták:

Biztosan jutott mindenhova? A fülére is?

A felirat alatt egy második, kisebb tégely.
- Nos, a füleimre valóban nem kentem. A végén még felrepedeztek volna. A hely gazdája bizony mindenre gondol.
- Igen, minden apró részletre, de én most már ennék valamait. Vajon meddig tartanak még ezeke a folyosók?
Hamarosan elértek a következő ajtóhoz:

Az étel hamarosan elkészül.
Már negyed órát sem kell várni.
Kérem, spricceljen ebből a kölniből a fejére!

Az ajtó előtt pedig ott csillogott egy aranyszínű parfümös üveg. Spricceltek belőle. Meglepő módon erős ecetszaga volt.
- Ecetszagú kölni. Nem furcsa?
- Biztos vagyok benne, hogy valaki nagyot hibázott. Talán megfázott és bedugult az orra, így került a rossz folyadék az üvegbe.
Kinyitották az ajtót és bementek, hogy a túloldalon a következő feliratot olvashassák el:

Elnézést kérünk a sok eddigi rendelésünkért, de ígérjük, hogy ez már az utolsó. Kérem, sózza be magát tetőtől-talpig!

Természetesen egy csodaszép porcelán sótartó sem hiányzott a közelből. A két úriember nagyot nyelt, és krémtől csillogó fejjel egymásra nézett.
- Nem tetszik ez nekem.
- Nekem sem.
- A rendelések… Mind nekünk szóltak!
- Lehet, hogy ebben az étteremben nem a betérőknek készítenek ételeket, hanem éppenhogy belőlük főznek. Ak, k, k, kor pedi, di, di, dig mi… – A férfi fogai egymáshoz koccantak, kirázta a hideg, és képtelen volt befejezni a mondatot.
- Mi, micsoda… Vá… Váá! – kezdett remegni a másik, és belefagyott a szó.
- Fu… fussunk! – mondta az első és kinyitotta volna az ajtót, amin éppen bejöttek, de meg sem tudta mozdítani.
A folyosó túlsó végében ott volt egy másik ajtó, rajta két kulcslyuk, egy kés meg egy villa formát véstek bele, és egy felirat:

Köszönjük az eddigi fáradozásait!
Most már minden a legnagyobb rendben.
Kérem, lépjen be!

A kulcslyukakon keresztül kék szempár villanását látták.
- Váááá! – borzongott meg az egyik úriember.
- Váááá! – borzongott a másik.
És már üvöltött mind a kettő, miközben az ajtó mögül elfojtott beszélgetést lehetett hallani:
- Látod? Rájöttek. Nem sózzák be magukat.
- Hát persze. Túlzásba vitte a fönök ezeket a feliratokat. Most már minden a legnagyobb rendben… Na persze!
- Mindegy. Amúgy sem dobna nekünk egy csontot sem.
- Ebben igazad van, de ha nem jönnek át az ajtón, minket fognak kérdőre vonni. Valamit tennünk kell.
- Próbáljunk szólni nekik. Kedves vendégeink, elnézést kérünk! Bejönnének? Jöjjenek csak! A tányérok elmosva, és a besózott saláta is elkészült. Már csak magukat várjuk mellé. Gyorsan, ne késlekedjenek!
- Jöjjenek, jöjjenek! Ha nincsen kedvükre a saláta, tüzet gyújtunk és sütünk valamit. Akárhogy is, jöjjenek gyorsan!
A két úriember arca kétségbesetten gyűrődött össze, mint valami papírlap, és egymás eltorzult tekintetét látva csak még jobban remegtek félelemükben, és még hangosabban üvöltöttek valahonnan a testük legmélyéből.
- Jöjjenek be, jöjjenek! Ha így bömbölnek, csak lejön a krém az arcukról! Jöjjenek be! Igen uram, elkészültek. Mindjárt behozzuk őket. Gyorsan, befelé uraim!
- Kérem, jöjjenek! A főnökünk már szalvétát kötött a nyakába, kezében a kése és ajkait nyalja. Csak a vendégeinkre vár.
A két úriember csak üvöltött, üvöltött és üvöltött.
- Mrrr! Grrr! – hallatszott mögülük hirtelen. A két jegesmedve forma kutya áttört az ajtón és beugrott a folyosóra. A szemek rögtön eltűntek a kulcslyukok mögül, a kutyák morogtak és körbe-körbe rohangáltak a helyiségben. Aztán egy utolsó vakkantással nekimentek a következő ajtónak, ami reccsenve betört, a kutyák pedig úgy röppentek át a túloldalra, mintha csak beszívta volna őket valami.
Az ajtón túl, a teljes sötétségből visítás és rikoltás hallatszott, és a folyosó füstként illant el, a két úriember pedig reszketve a hidegben, magasló fűszálak között találta magát.
Körbenéztek, és az ágakon lógva meg a gyökerek között heverve megtalálták a kabátjaikat, a cipőiket, de még a nyakkendőtűiket is. A szél meg csak fújt, a fűszálak susogtak, a fák recsegtek. A kutyáik csaholva tértek vissza hozzájuk.
- Uraim! Uraim! – jött a hátuk mögül a kiáltás. Szalmakalapos vezetőjük volt az, ahogy az aljnövényzetet áttörtve közeledett feléjük.
A két úriember megkönnyebbült. Gyorsan megették a rizssüteményeket, melyeket a vezetőjük felajánlott nekik, és már indultak is vissza Tokióba. Csak azért álltak meg útközben, hogy néhány vadmadarat vásároljanak.
Hiába vettek azonban forró fürdőt otthon, az arckifejezésük nem simult ki. Olyan maradt, mint az összegyűrt papír.

*

Ami mű eredeti címe: 注文の多い料理店