Apáink kettétörték volna a lábunkat, ha megtudják, de mi Góbival akkor is úgy döntöttünk tizennégy évesen, hogy forradalmárok leszünk. Mentem, megkerestem a nagybátyám barátait, eléjük álltam, és kértem, hogy vegyenek be maguk közé.

            Egy csomó kérdést feltettek, hogy megbizonyosodjanak róla, készen állunk-e. A dialektikából és az értéktöbblet elméletből fel voltam készülve, mert tudtam, hogy abból kérdezni fognak. Góbi helyett is én válaszoltam.

            – Rendben, most már közénk tartoztok! – mondták.

            Azon a nyáron végre forradalmárok lettünk, de a nagyok azért igyekeztek még visszafogni minket.

            Góbi apja kamionsofőr volt. Mindenféle árukat szállított külföldre, hazafelé általában csempészolajat hozott meg mindenféle katasztrofális játékot. A pótkocsi hátsó sárhányójára egy hanyatt fekvő szőke nő volt felfestve, aki egyáltalán nem hasonlított Góbi anyjára. Vályogtetős házukban négy lánytestvérével és eléggé koros, bolond nagybátyjával, Yadoval együtt éldegéltek.

            A nagybácsi, Yado egész nap azzal foglalatoskodott, hogy a környék kavicsait rendezgette nagy halmokba méret alapján, meg összeszedett mindenféle limlomot. Magának való bolond volt. Időnként rámutatott a jobb mellkasán lévő lövésnyomra, hogy azt a függetlenségi háborúban szerezte. Az ujjaimmal próbáltam ilyenkor kiszámolni, hány éves lehet ez a férfi. Amikor hozzátette, hogy a háborúban Atatürkkel is találkozott, Góbi mindig nevetett.

            Yado gyakran énekelt katonai indulókat: „November hava, péntek. Kilenc órakor indult a harc. Elfoglaltuk az állást, alig láttunk. Nem is állás ez, hanem a temetőnk!” Aztán kinézett az ablakon, és leellenőrizte, hogy az egész nap felhalmozott kövek a megfelelő helyen vannak-e. Bár békés természetű volt, időnként azért kihozták a sodrából a köveit széthordó gyerekek, ilyenkor jól ellátta a bajukat. A kőhalmok voltak neki az állások, és Abuzer ábi azt mondta, hogy Yado is, mint a többi öreg, bizonyára a katonaságban kattant meg.

            Góbi boldogan elvolt az apja nélkül, aki hetekig nem jött haza, Góbi pedig kihasználva ezt keresztül-kasul bejárta Arkániát, éjfélig kint lófrált az utcán, és velem ellentétben vígan elvolt a kisvárosi éjszakában. Az iskolával amúgy sem nagyon foglalkozott. Ha az apja nem áll időnként a sarkára, talán egyáltalán nem is járt volna. Még az osztályfőnök sem tudta, mi az igazi neve. Egyszer kihívták felelni, és nem tudta egy sivatag nevét, innen kapta a Góbi nevet. Egykorúak voltunk, de mivel ő sehogy sem tudott ötödikből továbbmenni, kettő osztállyal alattam járt.

            – Mikor nő már végre ki ez a szőr, haver? – kérdezte tőlem, és elkeseredetten végigsimított a mellkasán.

            – Ne aggódj, annyi lesz, hogy a végén bánni fogod! – válaszoltam nevetve.

            – Akkor nőjön ki végre, hadd mutassuk meg mindenkinek! De ha már kinő, akkor olyan legyen, mint Abuzer ábié!

            Abuzer ábi volt a mieink gazdasági felelőse, ő gondoskodott mindenkiről. Igaz, az anyjával élt. Bármikor mentünk hozzá, hogy könyvet kérjünk kölcsön, az anyja nyitott ajtót. A fehér kendős asszony mindig bánatos volt, de látszott, hogy a férje halálánál jobban aggasztotta a fia helyzete. Nem vonult be, nem nősült meg, nem dolgozott, ráadásul egyfolytában ilyen tökmagnyi gyerekek kopogtattak náluk, hogy könyvet kunyeráljanak tőle. Abuzer ábi estig aludt. Mikor előjött, odatámaszkodott az ajtófélfának az atlétatrikójában, ami alól mindenhonnan kibuggyant a szőr, álmosan végighallgatta, mit akarunk, aztán szólt, hogy várjunk, és bement. Jó sokára jött csak vissza, egy csomó könyvvel a kezében. Góbi nem szerette olvasni ezeket. Egy idő után amúgy is felhagyott a forradalmároskodással.

            A négy lány után Góbi apja felment a Makam-hegyre, hogy áldozatot mutasson be. Még azt is megfogadta, hogy ha fia születik, Zülküf lesz a neve. Úgy tűnt, Allah meghallgatta az apa könyörgéseit, mert az év végére benzinszagú kezei közé megérkezett Zülküf, vagyis a mi Góbink. Ám egyetlen fiúgyerek volt, és Allah nem csak adni tud, hanem elvenni is, ezért aztán Góbit születésétől kezdve lányruhába öltöztették. Kilyukasztották a fülét, fülbevalót adtak rá, és egyszer sem vágták le a haját, ami így a derekáig ért. Anyám sokszor figyelmeztetett, hogy ha csúfolni merészelem, az rontást hoz, és akkora marad az agyam, mint egy kacsáé. Ez még hagyján, de kisvárosunk szélén, a Makam-hegy tetején nyugvó Zülküf próféta[1] előjön a sírjából, és a halál hűs levegőjét leheli mindannyiunk fülébe.

            Aprócska gyerekként Góbival együtt rúgtuk a bőrt a téren. Ott nőtt fel közöttünk a hosszú szoknyájában, hullámzó hosszú hajával és madzagos fülével. Hétéves koráig lányként nevelték, nehogy Allah visszavegye ezt az egyetlen fiút, akit az apjának adott.

            A helyiek úgy gondolták, ezzel a hagyománnyal át tudják verni Allahot. És mentségünkre legyen mondva, talán anyáink intése miatt, vagy mert valóban féltünk, hogy Allah elveszi közülünk Góbit, egyetlen egyszer sem gúnyolódtunk vele. Ő pedig, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, szépen elvolt így közöttünk, szoknyája alatt a farmerjában.

            Mikor hét éves lett, levágták a haját. Kivették a fülbevalóját, megszabadították a lányruhától, és vadonatúj nadrágot, inget adtak rá. Lefogtak a földre egy harci kakast, elvágták a torkát, és a vérét Góbi homlokára kenték. Estére mind odagyűltünk a kakashúsos rizs köré.

            – Hé, emlékszel még azokra a napokra? – kérdeztem Góbit.

            Az akácfának dőlve egy leégett gyufaszálat lengetett a levegőben.

            – Melyik napokra?

            – Azokra, amikor lányruhát hordtál.

            – Hogy ne emlékeznék? – nevetett. – Már majdnem azt hittem, nektek kell adnom a szüzességem!

            A földön fetrengtünk a nevetéstől, még a könnyünk is kifolyt. Torkon ragadtuk egymást, birkózni kezdtünk. Letepertem a földre, szétterpesztettem a lábát, és elkezdtem előre-hátra mozogni. Egy forradalmárnak joga van időnként ilyen hülyeségeket művelni.

            – Elég volt, hé! – dobott el magától Góbi. – Azért ne őrülj meg!

            Abbahagytuk a baromkodást, újra nekidőltünk az akácfának. A fa törzse felé fordultunk, néztük a szíveket, amiket belevéstünk. Bicskával két külön szívet vájtunk az akácfába, mindkettőn egy-egy nyíl fúródott át. Az egyik szívben az ő nevének a kezdőbetűje, a másikban az enyém volt. A kezdőbetűk által mutatott nyílhegyre egy-egy kérdőjelet tettünk. Egyszer egy nap majd jön valaki, és eltünteti onnan a kérdőjelet, hogy a saját nevének kezdőbetűjét vésse oda.

            Most még azonban nem jött senki.

            – Hé, Lamek! – szólalt meg Góbi. – Mi fog történni velünk?

            – Honnét tudjam, Góbi!

            Megszólalt a müezzin. A nagy dzsámiból olyan mélabúsan szállt föl az ének, hogy már majdnem úgy éreztem, engem hív imára. Egy pillanatra azt gondoltam, nem is a forradalom, hanem az imaszó fog felfrissülést hozni az életembe. Góbi viszont még mindig választ várt tőlem.

            – Neked nincs semmi vesztenivalód, haver – mondta, közben letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket. – a bátyáid majd magukhoz vesznek, aranyéleted lesz Isztambulban. Meg ott van a kisebbik nagybátyád. Ő majd felkarol. A legrosszabb esetben legfeljebb tanulni fogsz. Na de velem mi lesz?

            – Apád kamionja?

            – A kamion másé. Apám csak sofőrködik.

            – Akkor majd te is keresel valami munkát!

            – Nem a munkával van itt a gond, Lamek. A gond ez a kisváros. Itt fogunk megrohadni, haver!

            Góbinak igaza volt. Lassacskán felnőtté váltunk, és itt ólálkodott körülöttünk egy háború, mely újra és újra fellángolt. Már sehol nem lehetett látni a katonákat, akik pár évvel ezelőttig itt végezték meztelen felsőtesttel a város utcáin a reggeli tornát. Éjszakánként fegyverropogás visszhangzott az utcákon, és a 70-es évekből megmaradt falfirkákat napról napra egyre több új felirat lepte be. És bár azt mondogatták, hogy végre felfüggesztik a szükségállapotot, ehelyett újra és újra meghosszabbították. Egyik napról a másikra szűk nadrágot viselő, sportcipős, körszakállas fiatalok jelentek meg az utcákon. Az idősebb forradalmár tesók meg próbáltak megóvni minket a komoly ügyektől, inkább állandóan csak könyvekkel tömtek minket. Góbinak azonban esélye sem volt.

            Nem tudtam mit mondani neki. Csendben elfordítottam a fejem, és elnéztem a szeszgyár irányába. Időnként kijött néhány kamion, hogy rakit szállítson az ország minden pontjára, elhaladt néhány katonaszállító konvoj vagy gyanakvással a környezetét kémlelő páncélkocsi. Néha hallani lehetett, ahogy a falvakból jönnek vissza a szőlővel megrakott traktorok. Végül hanyatt feküdtünk, és kíváncsian figyeltük az utat. Ugyanis mindketten azt vártuk minden egyes nap, hogy egy bizonyos valaki megjelenjen az úton.

            Góbival egyetlen egyszer sem beszéltünk Zehráról. Se rossz, se jó értelemben. Bármikor megláttuk őt az úton, úgy dübörgött a szívünk, mint Ramadánkor a nagydob, de akkor sem néztünk egymásra, hogy szóba hozzuk. Szerelmesek voltunk belé, annyi szent. Mégis, még a rajtvonalnál megfeszülve is úgy viselkedtünk mindketten, mintha nem tudnánk erről.

            Zehra szép volt. Sőt, ő volt a kisváros legszebb lánya. Az egyetlen lány, aki farmert hordott. Míg a többi lány összecsomózott hajjal tartott az iskolába, addig Zehra úgy hordta a haját, mint Sezen Aksu: hátul felnyírva, oldalt előrefelé hosszabbodott, a tarkóján meg volt egy hosszú tincs. Góbival álmainkban abba a tincsbe kapaszkodva epekedtünk Zehráért. Zehra azonban a kelleténél fehérebb bőrű volt, mi pedig a kelleténél barnábbak.

            Zehráéknak kétemeletes házuk volt a szeszgyárhoz vezető út közepén. Apja bankigazgató volt, az anyja tanár. Időnként elmentek előttünk a piros Renault Broadwayükön. Mi gyorsan vigyázzba álltunk, épp hogy nem kezdtük el énekelni a himnuszt. Néztük Zehrát, ahogy bámul ki búsan a kocsi hátsó ülésén, és nagyot sóhajtottunk. Miután a Renault koromfekete füstöt hagyva maga után megindult a hegynek fölfelé, Góbival egymásra néztünk, mintha mi sem történt volna. Zsebre tett kézzel visszaindultunk a városba, végigpásztáztuk a kazettás Zülfikar bácsi kirakatán lógó posztereket, és újra felsóhajtottunk, amikor szembetalálkoztunk Sezen Aksu pislogó tekintetével.

            Az igazat megvallva én egy lépéssel előrébb jártam Góbinál ebben a versenyben. A fiatalabbik nagybátyám nálunk szokott lakni, amikor hazajön. Apám, akinek rajta volt a szeme az apa és anya nélkül maradt testvérein, nem igazán örült a látogatásainak. Míg a többi testvér már Mekkát is megjárta, ez a legkisebb, Veysel a szentek sírjai helyett inkább a komcsik körül ólálkodott. Szabó volt Isztambulban. De nem szeretett ott. Néha fogta magát, és idejött. Igazából se ott, se itt nem találta a helyét. Nem volt egy hely sem a világon, ahová mehetett volna. Nem volt más választása, nálunk lakott, és el kellett viselnie apámat. Meghúzta magát, mint egy megtűrt személy. Nem jutott levegőhöz. Igazából ő sehol nem jutott levegőhöz. De jóképű férfi volt. Forradalmár. Adott magára. Ráadásul beleszeretett a kisváros egyik legszebb lánya. Én meg azt mondtam magamnak, hogy ha ez neki sikerült, akkor nekem is fog.

            Soha nem láttam a nagybátyámat és a szerelmét együtt, de sok mendemonda keringett róluk. Egyszer aztán megjelent az ajtónkban a lány anyja és a nagynénjei, akkor vált világossá számomra, hogy a pletykák igazak voltak. Azzal vádaskodtak, hogy titokban elvitte a lányt a városi egyletbe, az ottaniak meg kimosták az agyát, és ezért a nagybátyám a felelős. Úgy mentek el tőlünk, hogy az egész környéket felzavarták.

            A jelenet, melynek következtében a nagybátyám este egy kamionnyi pofont kapott az apámtól, becses eseményként égett be az emlékezetembe. Ha ő képes volt egy Zehra szépségű lányt szerelembe ejteni, akkor ez nekem is menni fog. Én is elviszem a városba, ahol még soha nem jártam, és az egyletbe, sétálok vele a romos városfalaknál, zenét hallgatunk a Kis Házban, és fellelkesítem a forradalom eszméje iránt, amiről itt mind álmodozunk.

            Góbit mindenesetre nem akartam megbántani, ezért nem osztottam meg vele ezeket az ábrándjaimat. Egy napon biztosan megismerkedem Zehrával, és pont úgy, ahogy a nagybátyám is tette, szerelembe ejtem, a kópé Góbinak meg annyi jut majd, hogy megértéssel fogadja a helyzetet. Egyáltalán nem beszéltünk erről, és bár soha nem ejtettük ki a nevét a szánkon, valahogy mégis mindig ezt a témát kerülgettük.

            – Hé, Lamek, – szólalt meg Góbi. – vegyük azt, hogy szerelmes vagy egy lányba. Minden nap messziről figyeled őt. Szerinted rájön?

            – Már hogy ne jönne rá? – válaszoltam neki. – A nőknek negyven szeme van, nem tudtad?

            – Nem. – mondta meglepődve. – Hogy-hogy?

            – Haver, a nőknek nem csak két szeme van, mint nekünk, férfiaknak. A nőknek van egy csomóféle szemük a karjukon, az ujjaik minden görbületén, a lábujjaikon, a derekukon, a mellbimbójukon, a fülükön, a nyakukon, meg főleg a nyelvükön.

            – Ne már, hát az hogy lehet?

            – Mi két szemmel éljük az életünket, közben ők meg negyven szemmel látják a világot, és negyven szemmel is élik meg.

            – Haló, haló, Abuzer ábit keresem! – szólalt meg, mintha adóvevő lenne a kezében. – Abuzer ábi egy kettő, Abuzer ábi egy-kettő.

            Én is az arcomhoz emeltem a képzeletbeli készüléket:

            – Huszonhat negyvenegy, vétel. Itt Abuzer ábi. – szóltam bele vigyorogva, majd újra az útra szegeztem a tekintetem, ahonnan Zehra jövetelét vártuk.

Így teltek a napjaink a gyárhoz vezető út széli nevezetes fa árnyékában. Góbi időnként még a fára is fölmászott, és kezét napellenzőként a szeme fölé tartva nézett a messzeségbe, mint az indiánok, amikor a banditákat lesik. Közben én csak nekidőltem a fának, és Zehráról álmodoztam. Nyugodt voltam. Semmi okom nem volt úgy aggodalmaskodni, mint Góbinak. Egyfolytában könyveket olvastam. Azt gondoltam, hogy azoknak járnak a világ legszebb lányai, akik a henyélés helyett olvasással töltik az idejüket. Azon a nyáron viszont Góbi hihetetlen dolgot művelt, és ezzel egy ijesztő kiugrással száz méter előnyre tett szert a versenyben.

            Épp elkezdődött a nyár, de a nap már égette az ember fejét, így aztán napközben nem igen volt senki az utcán. A mieink is csak estefelé jelentek meg a Népművelő Teakertben. Én is ott ültem velük pár órát, aztán nem volt mit tenni, hazajöttem. Napközben főleg Góbi után mentem. Órák hosszat róttuk a kisváros utcáit, időként bevettük magunkat Faik bácsi kertjébe, és az aprócska kis medencében poshadó pocsolyában próbáltunk úszni, majd amikor ütött az óra, lassú léptekkel elgyalogoltunk a gyárhoz vezető útra, hogy várjuk Zehra hazamenetelét. Ott üldögéltünk, dumáltunk, és közben magunkban imádkoztunk, hogy Zehra gyalog menjen haza.

            Aznap viszont sehogy sem találtam rá Góbira. Mintha kettényílt volna a föld, és elnyelte volna. Otthon sem volt. Az önkormányzati teakertben sem. A Népművelő Teakertben sem. Faik bácsi kertjében sem. A vágóhíd környékén sem láttam, ahol időnként néztük, hogyan vágják le a birkákat és a teheneket. A szaros patakban sem volt. Heves bácsi mozijában sem. A brikettgyár falán sem. Az iskola udvarán sem láttam, ahol a kapuban szokott időnként rostokolni. Nem volt más választásom, egyedül indultam el a gyári út felé. Örültem, hogy most először egyedül találkozom össze Zehrával, de azért Góbin járt a fejem.

            Ott találtam rá végül az akácfa alatt, bekötözött karral. Levette a pólóját, azzal tekerte körbe, atlétatrikóban ült a fának támaszkodva. Leégett gyufaszálak és több tucatnyi gyufásdoboz hevert mellette a földön. Időnként ráfújt a karjára a póló alatt, egyébként fájdalmas arccal nézett felfelé.

            – Hol voltál, hé? Reggel óta mindenhol téged kereslek.

            Góbi nem válaszolt, savanyú képet vágva elfordította a fejét. A szanaszét lévő gyufaszálak láthatóan a nadrágját is megégették itt-ott. Összeszorított fogakkal próbált megbirkózni a fájdalommal, aztán újra letekerte a pólót, hogy ráleheljen a sebre.

            – Mit tettél, hé? Felgyújtottad magad? – kérdeztem.

            Nem válaszolt, csak felállt, vigyázzba vágta magát, mert meghallotta, hogy közeledik a Renault Broadway. Nagyot sóhajtott, mikor látta, hogy nem ül benne Zehra, és nehéz léptekkel hazasétált.

            Azután a nap után sokkal ritkábban találkoztam vele. Egyfolytában otthon volt. Az anyja azt mondta, hogy beteg lett, és pár napot pihennie kell. Időnként láttam, hogy az udvarukon Yadoval, a bolond nagybátyjával játszik. Meg-megigazgatta a karján a kötést, hogy ráfújjon, de a hívásomra, kiabálásomra továbbra sem reagált. Olyan volt, mint aki egyik percről a másikra, hirtelen felnőtt. A világ megállt egy pillanatra, hogy a fülébe súgjon egy különös titkot. Bármit is látott azon a kis résen át, melyen az ég széthasadva feltárta előtte igazi arcát, új emberré vált tőle, megbabonázták.

            A napok úgy csináltak, mintha telnének, valójában azonban nem múlt az idő. A nagybátyám itt volt pár hétre Isztambulból, de aztán megint eltűnt, és hiába vártam rá előtte hónapokig, most már nem volt itt. Néhanapján elmentem a Népművelő Teakertbe, hogy találkozzam a mieinkkel, és egy nap közöltem velük, hogy most már elegem van. Még rá is ütöttem ököllel az asztalra, hogy határozottabbnak tűnjek. Nem volt jó szimpatizánsnak lenni, most már én is a forradalom egyik katonájává szerettem volna válni. A többi gyerek ugyanis, akikkel itt-ott összefutottam, állandóan csúfolt. Azt kértem a nagy tesóktól, hogy adjanak végre valami megbízást. Bármi jó lett volna: szórólapot osztani, falfirkázni, folyóiratot árulni, dolgozni a városi klubban, mosogatni a Kis Házban.

            – Még korai. – mondta Mustafa ábi. Mintha valami forgalmas autóúton állított volna félre, titokzatosan a fülemhez hajolt, és intelmeket kezdett sorolni: sokat kell olvasnom, fejlesztenem kell magam, és nem szabad foglalkoznom azzal, hogy mit mondanak mások.

            Nem hallgattak meg. Amúgy sem vettek komolyan. Miután Mustafa ábi elsorolta nekem ezt a sok mindent, lecsapta az asztalra a kőr bubiját, és folytatta a játékot ott, ahol abbahagyta. Hirtelen megszólalt a müezzin. A dzsámi hangszórói felé néztem. Könnybe lábadt szemmel hallgattam végig az imára hívó éneket, majd szakadt zsebeimbe vágtam a kezemet, és elkullogtam.

            Most már egyedül rostokoltam a szeszgyári úton. Góbi otthon gyógyult. Zehrát láttam néhányszor, amint a Renault Broadwayben az ablaknak nyomva az arcát néz kifelé, meg néhányszor gyalog a rokonaival. Egyszer egyedül volt, és rám mosolygott, ennek köszönhetően pár száz métert előnyre tettem szert a versenyben Góbival szemben. Olvastam a fa alatt, és mintha a betűk is rám mosolyogtak volna, miután Zehra megajándékozott a mosolyával. Felálltam, és futni kezdtem, mint egy bolond. Ugyanis akik szerelmesek, és nem tudják, mit tegyenek, futni szoktak. Ráadásul úgy, mint a kergemarhák. Én is ezt tettem. Szívem dübörgését a lábam dobogásával nyomtam el. Aznap éjjel fent, a tetőn leterített derékaljon fekve pedig a nagybátyámmal együtt a kertünkben tartandó páros lakodalomról szőttem álmokat.

            Csakhogy amikor egy nap megláttam az akácfa alatt nyújtózó Góbi arcán a mosolyt, rájöttem, hogy több körrel lehagyott a versenyben. A betűk a könyvben aznap mind-mind sírni kezdtek.

            Csendben feküdt ott, aztán hirtelen a földre köpte a gyufát, amit addig a szájában forgatott. A felnőttekre oly jellemző lenéző arckifejezéssel kivett egy cigarettacsikket a zsebéből. Nem szólt hozzám. Immár megtartotta magának a mondanivalóját, és mint minden ilyen ember, veszélyes lett. Kezemben egy törött ággal céltalanul túrni kezdtem a földet.

            Egyszer odanéztem a karjára. Góbi a sok meggyújtott gyufaszálat a bőrére nyomkodva egy girbegurba, ám hatalmas Z betűt égetett a bal karjára. Nem volt mit mondanom, és már neki se kellett magyarázkodnia. Minden világos volt. Felállt, elővette a zsebéből a bicskáját, lefaragta a fába vésett szívről a kérdőjelet, és a helyére belevésett egy ugyanolyan hatalmas Z betűt, mint ami a karján volt.

            Góbinak volt egy sebe, és türelmetlenül várta, hogy azt megmutathassa annak, aki okozta. Hogy, hogy nem, egyszer végül sikerült megmutatni a hatalmas Z-t Zehrának. Az imafüzér, melynek szemeit tizennégy éves korunkig fáradhatatlanul tologattuk ide-oda egymás között, ezen a napon szakadt el. Lehajoltam, néztem a földön szanaszéjjel gurult gyöngyszemeket. Allah kilencvenkilenc neve helyett bánatos szavakat láttam csak: sors, szerencse, idő.

            Az akácfa alatt heverészve vártuk, hogy Zehra hazamenjen a városból. Nemsokára meg is jelent a szűk farmerjében az út végén. Kezében a zacskókat a lábához szorította, duzzadó melle miatt lehajtott fejjel, púposan gyalogolt, hogy ne szóljanak be neki az arra járók.

            Góbi hirtelen felugrott, és futni kezdett Zehra felé, mint Ben Johnson. Egyedül versenyzett, de olyan lelkesen, mintha üldöznék. Egyre elvetemültebben futott. Végül a célvonalba ért. Ehhez képest én csak néztem utána, mint Carl Lewis.

            Undort éreztem, ahogy láttam kettejüket a fa fedezékéből. Nem maradt semmi elszívnivaló a csikkekből, melyeket egész nap gyűjtögettünk a kávézók előtt. Egy utolsó slukk reményében felvettem a földről egy Maltepe-csikket és a számba tettem a filterjét. Csak egy slukkot tudtam szívni, aztán ahogy égetni kezdett, ledobtam a földre, és rátapostam a csukaszerű gumicipőmmel. Olyan érzés volt, mintha nem is a csikket, hanem Góbi fejét taposnám. Újra odanéztem. Gombócot éreztem a torkomban. Bárhogy próbáltam, nem sikerült lenyelni.

            Góbi össze-vissza gesztikulálva, lélekszakadva magyarázott valamit a lánynak. Nem derült ki, hogy Zehra örül-e vagy haragszik. Pár másodpercnyi meglepettséget követően folytatta az útját hazafelé. Góbi elégedetten nézte a billogot a karján.

            Nem volt jogom szólni egy szót sem, mivel nálam gyorsabban cselekedett. Én csak sereghajtó voltam, Góbi pedig a valódi férfi. Elkerülhetetlenné vált, hogy ünnepélyesen átadjam neki a stafétát.

            Győzedelmesen állt elém, mint az olimpiai éremátadón a megérdemelt aranyra váró sportolók. Én továbbra is a fa alatt ültem, és karba tett kézzel, tehetetlenül bámultam a földet. Olyan dühöt éreztem, mint amikor a testvérek kapnak össze az örökségen. Felemeltem a fejem, egymás szemébe néztünk. Éreztem, hogy az erek a szememben vad vérrel telnek meg, míg az ő szemében éppen felvonták a zászlót, és egy egész stadion fújta teli torokból Góbi himnuszát.

*

Jegyzetek:

[1]     Bibliai megfelelője Ezékiel.

A szöveg eredeti címe: Gobi Milli Marşı