Nem jönnek ide, hozzánk, állnak és várnak; mi megyünk el mellettük. Az úton, az életúton. Némelyek úgy függnek, mint a fölfeszített rabszolgák egy nyárfa törzsére kötözve, és testük átviláglik az esti párán. Ha látjuk őket az út kanyarulatánál, elfog a félelem, megbénul a térdünk, s egymást űző gondolatokkal azt reméljük, hogy másképp lesz, ha nem kerülhetjük is ki nagy ívben őket, de [hiába,] egészen közel kell mennünk hozzájuk, tágra nyílt szemükhöz, nedves tincsekben összetapadt hajukhoz, gonoszul villogó fogaikhoz, és meg kell érintenünk őket, a rémisztőket. Akkor tompa puffanással, túlérett, súlyos gyümölcsök módján holtan a fűbe hullanak; hangyák jönnek és tanyát ütnek a szájüregükben.

Mások az út mentén kakukkfűvel benőtt, régi pogány sírköveken ülnek, és szűrinxen játszanak. Egyáltalán nem törődnek velünk. Éjjeli lepkék, tévelyegve, cikcakkban repülők, fejjel előre vitorlázók jönnek elő a szilfák közül és nagy szarvasbogarak siklanak az allé félsötétjében. És a szűrinx hangja követ minket át a dombon s a csendes szőlőhegy kőlépcsein is utánunk száll még és álmodozásba ringat.

Mások az út menti sásban fekszenek hangtalanul, gonosz szemekkel mint a majmok. Hangtalanul, a messze távolból, talán nem is több már a fül érzékcsalódásánál, még egy szűrinx. Ott csak kövecskék záporoznak, nekicsapódnak a fáknak, [becsapódnak] egy barna pocsolyába, az egyik orv fájdalmat okozva térdhajlaton, a fül fölött hátul fejen talál.

Vannak azután karcsúak, szépek, akár Dionüszosz követei, ők egy elkorhadt fájú kis híd korlátján ülve vártak ránk. Jöttünkre felállnak, üdvözölnek és kinyújtott karral lépdelnek előttünk, vékony ujjaik között fehér pálca, hogy királyian hirdessék érkezésünket. Akárha mámorosan zúg a legelő patakja, a fák nyújtózkodnak, a holdas éjbe nyújtják föl fekete koronájukat. És járásunk olyan lesz mint egy lassú megfékezett tovagördülés a diadalmas quadrigán.

Némelyek az út mellett hevernek, vonaglanak és meghalnak és szívettépően kiáltozzák: segíts segíts.

Némelyek idegen kertek kapuinál állnak, ahogy a ketrec fogságában tartott állatok, rabszolganők, napkeleti asszonyok, föníciai rabszolgák, élő homlokukat a szőlőindák körülfonta vasrácshoz szorítják, pimaszul, ellenségesen és csábítóan.

Némelyek kettősek, óriásasszonyok, némelyek meluzinák, egészen idegenek.

Ital. Némelyek a kunyhón állnak, forró nehéz bor…

*

A szöveg eredeti címe: Die Stunden

A fordító jegyzete: Nyilvánvalóan nem véglegesnek szánt változat, ám az Összegyűjtott műveknek ezt és a többi prózaverset közlő kötete (Gesammelte Werke in zehn Einzelbänden. Erzählungen, erfundene Gespräche und Briefe, Reisen. Fischer Taschenbuch Verlag, 1979) nem tartalmaz ennél kidolgozottabb verziót. A (némi túlzással) piszkozat-jelleg helyenként a megfogalmazásokban is (pl. kihagyások), a következetlen központozásban is tükröződik. A magyar változat érthetősége és élvezhetősége érdekében mindkettőn enyhítettem valamelyest, ám természetesen nem tüntettem el egészen e nem-végleges-kidolgozottság nyomait.