Amit az emberek a moziban keresnek és megtalálnak, mondta egy barátom, akivel beszélgetvén szóba került ez a téma, ami tehát a dolgozó embereket a moziba vonzza, az az álompótlék. A mozilátogatók képekkel akarják a fantáziájukat megtölteni, erős képekkel, amelyekben az élet esszenciája sűrűsödik össze; amelyek mintegy a szemlélő bensejéből képződtek, és egész énjét megragadják. Merthogy az élet adósuk marad ezekkel a képekkel.  (A városlakókról és a kiterjedt, egybefüggő ipari övezetekben élőkről beszélek, nem a többiekről: a parasztokról, a hajósokról, az erdei munkásokról vagy a hegyilakókról.) Üres a fejük; nem eredendően az, sokkal inkább azon élet folytán, amelyet a társadalom kényszerít rájuk. Ismerjük ezeket az egymásra torlódó, szénportól és koromtól fekete iparvidékeket, amelyeknek minden növényzete pár satnya, elszáradt fűsáv, az ott felnövő gyerekekkel, akik közt hatezerből egy sincs, aki látott volna valaha baglyot vagy mókust vagy egy felbuzgó forrást, és itt vannak a városaink az egymást keresztező, végtelen házsoraikkal; a házak egyformák: egy kis kapu és egyforma ablaksorok, az utcaszinten üzletek: senki és semmi nem szólítja meg a jövevényt, aki egy bizonyos házat keres: az egyetlen, ami beszél, a házszám. Ilyen a gyár, a műhelycsarnok, a gép, a hivatal, ahol be kell fizetnünk az adót vagy jelentkeznünk kell; mindebből semmi nem ragad meg az emlékezetben, egyedül a szám. És a munkanap: a gyári élet és a munkaműveletek rutinja, az a néhány műfogás, mindig ugyanazok: ugyanaz a kalapálás vagy lóbálás vagy reszelés vagy forgatás, ahogy otthon is: a gázfőző, a vaskályha, a néhány készülék és kisgép, amelyektől függ az ember, és amelyek kezelését be kell gyakorolni, mígnem a kezelőjük maga is géppé válik, szerszámmá a szerszámok között. Ez elől menekülnek százezrével az emberek a sötét terembe a mozgóképekhez. Hogy ezek a képek némák[1], csak növeli vonzerejüket: némák, mint az álmok. Lelkük legmélyén ugyanis, anélkül, hogy tudnák, ezek az emberek félnek a nyelvtől; mint a társadalom [akár ellenük is fordítható] eszközétől félnek tőle. Ott van a mozi mellett az ismeretterjesztő előadóterem, egy utcával odébb a taggyűlések színhelye – egyikük sem bír ezzel az ellenállhatatlan vonzerővel: a mozibejárat olyan erővel vonzza magához az emberek lépteit, mint… mint a pálinkamérés – ám ez mégis valami más. Az előadóterem fölött ez áll arany betűkkel: „A tudás hatalom”, ámde a mozi hívása erősebb: a mozi képekkel csalogat. A hatalomban, amelyet ez a tudás ígér, valami ismeretlen, valami nem igazán meggyőző, már-már gyanús nekik. Úgy érzik, ez csak beljebb, mélyebbre visz ebbe a gépezetszerű világba, s csak egyre messzebbre a valódi élettől, attól, amiről érzékeik és valamely, érzékeik mögötti titkos sejtelem azt mondja nekik: az a valódi élet. A tudás, a műveltség, az összefüggések megismerése; mindez talán lazít a kezeiket kötöző béklyókon… átmenetileg… látszólag – hogy aztán talán még szorosabban hurkolódjék rájuk. Talán végül mindez új leláncoltatáshoz, még mélyebb szolgasághoz vezet. (Nem állítom, hogy maguk az emberek ezt mondják, de egészen halkan ezt mondja bennük egy hang.) S így a bensejük, hiába minden, továbbra is üres maradna. (Ezt is anélkül mondják magukban, hogy tudatosan mondanák.) A valóság ismerős, állott-dohos üressége, a sivárság – amelyből a pálinka is kimenekít –, s ama néhány képzet, amely ott kísért ebben az ürességben; minderre nem orvosság az, amit az előadóterem nyújtani tud. A pártgyűlés jelszavaiban, az újságok nap mint nap látott hasábjain – ezekben sincs semmi, ami valódi ellenszere lehetne a létezés sivárságának. A műveltek és a félműveltek nyelve, szóban vagy írásban: idegen valami. Fodrozza a felszínt, de nem ébreszti föl azt, ami a mélyben szunnyad. Túl sok az algebra ebben a nyelvben: minden betű mögött egy újabb jel, minden jel a rövidítése egy bizonyos valóságnak; mindez távolról utal valamire, hatalomra is utal, mi több, olyan hatalomra, amelynek valami módon ők maguk is részesei; csakhogy mindez túlzottan elvont, az összefüggések túlságosan meg- és felfoghatatlanok: mindez nem szabadítja fel és sehová nem ragadja magával a szellemet. Mindebből csak csüggedés terem és ismét csak az az érzés, hogy az emberek valamilyen gépezet öntudatlan fogaskerekei. Ezzel szemben mindnyájan ismernek egy másik, egy valódi hatalmat, az egyetlen valódi hatalmat: az álmokat. Valamikor gyermekek voltak, s akkor hatalmas lények voltak valamennyien. Jöttek az álmok, éjjel, de nemcsak az éjjel volt az álmok ideje: ott voltak nappal is: egy sötét zug, egy légfuvallat, egy állat arca, idegen lépések csosszanása elég volt ahhoz, hogy az emberek megérezzék folyamatos jelenlétüket. Ott volt a sötét helyiség a pincelépcső mögött, egy esővízzel félig telt öreg hordó az udvarban, egy kacatokkal teli láda; volt ott egy raktárba vezető ajtó, a padlásajtó, a szomszéd lakás ajtaja, amelyen vagy olyan valaki lépett ki, aki elől félénken félrehúzódtunk, vagy egy szépséges lény, aki iránt valami meghatározhatatlan borzongást hozó, jövendőt sejtő vágyakozás izzott föl szívünk sötét, remegő mélyében – most pedig újra itt van és feltárul egy láda, benne varázslatos limlomokkal: a mozi. Itt minden a napvilágra tárva, ami máskülönben a végtelenül sorjázó házak hideg, átlátszatlan homlokzata mögött rejtőzik, itt kitárul minden ajtó, vezessen akár fiatal lányok szobájába, akár szállodák halljaiba, akár tolvajok búvóhelyére vagy az alkimista műhelyébe. Olyan ez, mint együtt repülni Asmodeusszal, aki minden háztetőt fölemel, minden titokról lerántja a leplet. Ám nem pusztán a kínzó és oly gyakran megcsalatott kíváncsiság kielégítéséről van szó: itt [a moziban], amiként az álomban is, egy titkosabb ösztön is kielégül: az álmok tettek; ebbe a minden korlát alól felszabadított nézésbe akaratlanul is édes önáltatás vegyül: olyan ez, mint szabadon, teljhatalommal parancsolni e néma, akaratunk igájába hajtott képek világában, mint szabadon igazgatni teljes emberéleteket. A táj, a ház, a park, az erdő vagy a kikötő: mindaz, ami az alakok mögött épp elsuhan, csak egyfajta tompa muzsika ehhez – ki tudja, milyen vágyakat vagy gőgöt szít föl a semmilyen, sem írott, sem kimondott szó által föl nem deríthető, sötét régióban –, a filmvásznon azonban közben, szakadozott foszlányokban, egy egész irodalom átvonul, pontosabban irodalmak egész tarka kavalkádja: drámák, regények, bűnügyi történetek ezreiből összeszedett alakok; a történelmi anekdoták, a szellemlátók hallucinációi, a kalandorok beszámolói, ám ugyanakkor szépséges lények és tiszta, őszinte gesztusok is: pillantások és beszédes arcok, melyekből valósággal előtör az egész lélek. A látott alakok élnek és szenvednek, küzdenek és elmúlnak az álmodó szeme előtt, aki tudja, hogy ébren van, s tudja, hogy semmit nem kell leválasztania, kint hagynia magából: egész bensejével, annak legtitkosabb belső bugyraival együtt delejezetten mered erre az örökkön forgó, villódzó létkerékre. Az egész ember, mindenestül átadja magát ennek a színjátéknak; egyetlen olyan álma sincs, legzsengébb gyermekkorából sem, amely ne kerülne a moziélmény hatása alá. Mert az álmainkat csak látszólag felejtettük el. Mindegyikükből, azokból is, amelyeket ébredéskor elveszítettünk, hátramarad valami bennünk, affektusainknak valamely enyhe ám döntő fontosságú színezete, megmaradnak az álombéli szokások, amelyekben inkább benne foglaltatik az egész ember, mint az éber élet szokásaiban, mindazokban az elfojtott megszállottságokban, amelyekben az individuum legbensőbb, legsajátabb sajátosságai befelé tombolják ki magukat. Ez az egész földalatti vegetáció, legmélyebb homályban rejtőző gyökérzetéig remeg és rezonál bennünk, miközben szemünk az élet ezernyi képét követi a filmvászon villódzásában. Igen, az életnek e sötét tápláló gyökérzete, a régió, ahol az individuum megszűnik individuumnak lenni, és amelyet oly ritkán képes elérni szó, legyen az akár az imádság szava vagy a szerelem dadogása – ez együtt rezdül-remeg a látottakkal. És ez a gyökérzet, ez a régió az, amelyből valamennyi életérzés közül a legtitkosabb és legmélyebb táplálkozik: az elpusztíthatatlanság megsejtése, a szükségszerűség hite és minden pusztán-valóságosnak, esetlegesen létezőnek a megvetése. Ha egyszer aktiválódik, ebből a televényből indul ki az, amit a mítoszképzés páratlan erejének, hatalmának nevezünk. Ebből a lényünk legmélyéből érkező sötét pillantásból keletkezik villámcsapásszerű hirtelenséggel a szimbólum: a ráció számára elérhetetlen igazságot megjelenítő érzéki kép.

Tudom, fejezte be a barátom, hogy ezeket a dolgokat nagyon különböző módokon lehet szemlélni. És tudom, hogy ezek között van olyan, más szempontból teljesen legitim értelmezési mód is, amely a moziban és a mozi iránti rajongásban semmi egyebet nem lát, mint az indusztrializált élvezetvágynak, a technika mindenhatóságának, a szellemi szféra lefokozásának és az igénytelen, bármivel bárhová elcsábítható kíváncsiságnak a nyomorúságos és zavaros keverékét. Én azonban a mozi atmoszféráját sejtem az egyetlen olyan közegnek, amelyben korunk embere (tömegembere) egészen közvetlen, egészen fesztelen kapcsolatba léphet egy hatalmas, ámbár kétségkívül sajátos módon feldolgozott és tálalt szellemi örökséggel; élet az élettel, és a félsötét, zsúfolt helyiség a sorban elvillanó képekkel úgyszólván – csak így tudom mondani – tiszteletreméltó számomra, mint a hely, ahová valamely homályos önfenntartási ösztöntől hajtva menekülnek a lelkek: a számoktól és jelektől a víziókhoz.

*

A mű eredeti címe: Der Ersatz für die Träume

*

Jegyzetek:

[1] Az esszé írásának idején (1921) szabadalmaztattak már eljárást hangosfilm-készítésre, ám nem mutattak még be hangosfilmet. [A ford.]