És gyermekek nőnek fel, a szemük mély,
Miről se tudva felnőnek s meghalnak,
S megjárja ezt az utat minden ember.

S nem maradnak a gyümölcsök fanyarnak,
S holt madarak módján lehullnak éjjel,
Hevernek pár napig és megrohadnak.

És mi is egyre, ahogy újra szél kel,
Hallunk, s mondunk magunk bőséggel szókat,
S kéj és fáradtság árad bennünk széjjel.

S látsz utakat, a tájban szétfutókat,
S városok itt-ott: fáklyák, fák és vígság;
Fenyegetőek és holttá aszottak…

Miért épült ez mind? És vajon mind más?
S nincs lajstrom, melybe mindük beleférjen?
Mért váltakozik kéj, kacaj és sírás?

E játék mért, s mi hasznunk az egészben?
Felnőttként itt örök magány igáz,
S csak vándorlunk, már nem keresve célt sem.

Mit ér, ha mindezt bármily sokszor nézted?
S sokat mond mégis, ki azt mondja, ›este‹;
Úgy csordul ebből bölcsesség s a gyász,

Mint mély lépsejtből nehéz-arany mézcsepp.

*

A vers eredeti címe: Ballade des äußeren Lebens