Azt hiszem sokáig, túlságosan is sokáig üldögéltem, jobban mondva heverésztem ott azon a márvány sírkövön. S magam sem tudom, hogy történt, de egyszer csak különböző zajokat kezdtem hallani. Kezdetben nem is figyeltem erre oda, semmiségnek tartottam az egészet. Azonban a beszélgetés folytatódott. Ekkor tompa hangokat kezdtem hallani, mintha valaki párnát nyomott volna a szája elé; mégis minden kivehető volt, s nagyon közeli. Ettől magamhoz tértem: felültem, és figyelmesen hallgatózni kezdtem.

– De excellenciás uram, ez így sehogy se járja. A kőrre licitált, én ezellen játszottam, erre hirtelen káró hetese van. A káróval kapcsolatban mégiscsak előre meg kellett volna állapodnunk.

– Hogyan, azt akarja, hogy emlékezetből játsszam? Hol marad akkor a játék izgalma?

– Nem lehet, excellenciás uram, garancia nélkül egyáltalán nem lehet játszani. Akkor haladéktalanul strómant kell alkalmazni, és újra osztani.

– Na, már csak egy stróman hiányozna!

Micsoda gőgös beszéd ez! Na meg furcsa és váratlan is. Az egyik nagyon is meggyőző és szolid hang, a másik pedig édeskésen hízelgő; el se hinném, ha nem magam hallottam volna. Miközben a halotti torra el sem mentem! De kérem, hogy lehet itt preferánszot játszani, és miféle excellenciás úr ez? Hogy mindez a sírok alól hallatszott, abban egyáltalán nem kételkedtem. Kissé oldalra hajoltam, és elolvastam a sírfeliratot:

„Itt nyugszik Pervojedov vezérőrnagynak… az ilyen és ilyen rend lovagjának… a teste.” Hm. „Ötvenhét augusztusában hunyt el. Nyugodjék békében a boldog feltámadásig!”

Hm, az ördög vigye, tényleg tábornok! Egy másik kis síron, ahonnan a hízelgő hang jött, még nem volt síremlék, csak egy tábla, nyilván újoncnak számított a halottak között. A hangjából ítélve, udvari tanácsos lehetett.

– Ó, ho-ho-ho-hó! – hangzott fel egy teljesen új hang, körülbelül öt százseny[1] távolságra a tábornoki nyugvóhelytől, egy egészen frissen hantolt sírból. Vidékies férfihang volt, amelyet elgyengített az áhítatos és megilletődött beszédmodor.

– Ó, ho-ho-ho-hó!

– Ó, már megint csuklik! – hallatszott hirtelen egy, valószínűleg a legmagasabb körökhöz tartozó ingerült hölgy megvető és gőgös hangja. – Micsoda büntetés nekem egy ilyen szatócs mellett feküdnöm!

– Egyáltalán nem csuklottam, hisz ételt sem vettem magamhoz, a csuklás természetes szokásom. És különben is, nagyságos asszonyom, nem kellene hagynia, hogy bizonyos szeszélyei kizökkentsék a nyugalmából.

– Miért épp ide temettette magát?

– Ideraktak, idetettek a feleségem meg a kicsi gyermekeim, nem én választottam ezt a helyet. A halál rejtélyes dolog! Semmi szín alatt, a világ összes kincséért sem feküdtem volna maga mellé, kizárólag a vagyonom miatt lehetek itt. Hiszen megtehetjük, hogy első osztályú sírhelyet váltsunk magunknak.

– Összegyűjtötte a pénzt, vagy megkárosította az embereket?

– Már hogy károsíthattam volna meg, ha például ön januártól kezdve szinte semmit sem fizetett ki nekem? A kisboltomban van egy számla az ön nevére.

– Hát ez már igazán felháborító! Úgy vélem, hogy az adósságokat felhánytorgatni itt hatalmas ostobaság! Menjen csak fel, s kérdezze meg az unokahúgomat, nekem ő az örökösöm.

– Hát már most kit kérdeznék, és hová mehetnék? Hisz mindketten halottak, azaz Isten előtt a bűneinket illetően egyenlők vagyunk.

– A bűneinket illetően! – mondta megvetően, gúnyosan a halott nő. – Többé ne merjen így beszélni velem!

– Ó-ho-ho-hó!

– Méltóságos uram, önre talán hallgat ez a szatócs.

– Hát már miért is ne hallgatna?

– Amint az tudvalévő, méltóságos uram, itt újfajta rend van.

– Miféle újfajta rend?

– Hát hiszen mi, ahogy mondani szokás, meghaltunk, méltóságos uram.

– Hát, igen. De azért a rend az mégiscsak rend…

Nos, meg kell hagyni, igazán hálás lehetek nekik, megörvendeztettek! Ha már itt idáig jutottak, mit kérhetünk számon a feljebb lévő régióban? Micsoda história! De inkább folytattam a hallgatózást, holott már teljesen elment tőle a kedvem.

– Nem, én még élni akarok! Nem… én, tudják… én még élni akarok! – csendült fel hirtelen egy új hang, valahonnan a tábornok és az ingerült hölgy közötti részről.

– Hallja ezt, méltóságos uram? Megint kezdi. Három napig hallgat, egyre csak hallgat, aztán hirtelen: „Én még élni akarok, nem, én még élni akarok!” És tudja, micsoda mohósággal mondja mindezt, hihi!

– És milyen könnyelműen.

– Az van rá hatással, excellenciás uram, hogy el fog aludni, közel jár a teljes elalváshoz, hisz április óta itt van, és erre hirtelen azt mondja: „Én még élni akarok!”

– Eléggé unalmas – jegyezte meg az excellenciás úr.

– Unalmas, kegyelmes uram, akkor esetleg kötekedjünk kicsit ismét Avdotya Ignatyevnával, hihi?

– Ne, kérem, kíméljen meg ettől. Nem bírom elviselni ezt a heves vérmérsékletű bőgőmasinát!

– Én viszont, épp ellenkezőleg, egyiküket se bírom elviselni – reagált undorodva a bőgőmasina. – Mindketten végtelenül unalmasak, és semmi magasztosat sem tudnak mondani. Ellenben önről, excellenciás uram, tudok egy történetet. Ne hordja úgy fenn az orrát, kérem, hiszen egy hitvesi ágy alól az egyik reggel a lakáj seperte ki.

– Aljas némber – dohogta összeszorított foggal a tábornok.

– Mátuska, Avdotya Ignatyevna – szólt közbe hirtelen ismét a szatócs -, én kis hölgyeményem, mondd meg nekem, hogy itt minden szenvedésen keresztül kell mennem, vagy valami más  is fog történni?...

– Ah, már megint ezzel jön, annyira tudtam előre – mégpedig amiatt, mert ő árasztja ezt ez a bűzt, tőle jön!

– Nem árasztok én semmit, mátuska, nincs nekem semmilyen különösebb szagom, mert az én testem még mindig egyben van, ellenben ön, hölgyem, már rothadásnak indult, a szaga tényleg elviselhetetlen, még egy ilyen föld alatti helyen is. Csak udvariasságból nem teszek róla említést.

– Ah, aljas sértegető! Bűzlik, erre rám keni.

– Óh-ho-ho-hó! Bárcsak minél gyorsabban eljönne az én negyvenedik napom, hogy halljam magam fölött a gyászmisét, a feleségem zokogását és a gyermekeim csendes sírdogálását!...

– Na nézd csak, mi után siránkozik ez itt! Azok ott már jól belakmároztak, ittak is hozzá, és távoztak. Ó, bárcsak fölébredne valaki!

– Avdotya Ignatyevna – szólt közbe behízelgő modorban egy tisztviselő. – Várjon egy cseppet, az újoncok nemsoká hallatni fogják a hangjukat.

– És vannak köztük fiatalemberek?

– Fiatalok is vannak, Avdotya Ignatyevna, sőt, egészen ifjak is.

– De hisz ez csodálatos!

– Hát még mindig nem fogtak hozzá? – érdeklődött őexcellenciája.

– Még a tegnapelőttiek sem tértek magukhoz, excellenciás uram, és azt maga is méltóztatik tudni, hogy van olyan, hogy egy hétig is hallgatnak. Az jó, hogy tegnap, tegnapelőtt és ma egyszerre hirtelen egy csomót idetemettek. Tőlünk vagy tíz százseny átmérőjű körben szinte mindenki tavalyi elhunyt.

– Igen, ez érdekes.

– Nos, kegyelmes uram, ma Taraszevics valódi titkos tanácsost temették. A hangjuk alapján tudtam beazonosítani őket. A tanácsos unokaöccse az ismerősöm, az imént engedte le a koporsót.

– Hm, és hol fekszik a tanácsos?

– Vagy ötlépésnyire öntől, méltóságos uram, balra. Szinte az ön lábánál… Mi lenne, ha kegyelmed megismerkedne vele?

– Hm, nem… hát hogy kezdhetném én az ismerkedést?

– Épp nagyméltóságod kezdheti. Kegyeskedjék ezt énrám bízni méltóságodnak, és majd én…

– Ah, ah… ah, mi van énvelem? – nyögött fel hirtelen egy rémült, új hang.

– Egy újonc, kegyelmes uram, egy újonc, hála Istennek, és milyen gyorsan! Máskor egy hétig is hallgatnak.

– Ah, úgy látszik, egy fiatalember! – sipított fel Avdotya Ignatyevna.

– Komplikáció lépett fel nálam… egészen váratlanul! – mormogott ismét az ifjú. – Schulz még az este volt nálam: Önnél – azt mondja – komplikáció lépett fel, erre hirtelen, reggelre meg is haltam. Ah, ah!

– Nos, nincs mit tenni, fiatalember – kegyeskedett megjegyezni a tábornok, aki szemmel láthatóan megörült az újoncnak –, vigasztalódást kell nyerni! Isten hozta minálunk, ahogy mondani szokás, itt, a Jozafát völgyében. Jó emberek vagyunk, erről bizonyságot szerezhet, és méltányolhatja. Vaszilij Vasziljevics vezérőrnagy vagyok, szolgálatára.

– Ah, nem! Nem, nem, ez sehogy sem lehet! Voltam Schulznál, és nálam, tudják, komplikáció lépett fel, először a mellkasom szorított, köhögtem, aztán ráadásul még meg is hűltem: a mellkasom és az influenza… és akkor hirtelen, egészen váratlanul… a lényeg, hogy egészen váratlanul.

– Azt mondja, hogy először a mellkasa szorított – avatkozott be finoman a beszélgetésbe a tisztviselő az újonc felbátorításának szándékával.

– Igen, a mellkasom, na meg köpetem is volt, aztán hirtelen nem volt köpetem, de a mellkasom miatt nem tudok lélegezni… és tetszik tudni…

– Tudom, tudom. De ha a mellkasával volt baj, Eckhez kellett volna mennie, nem Schultzhoz.

– Tudja, én egyfolytában Botkinhoz készültem… de hirtelen…

– Nos, Botkin harapós – jegyezte meg a tábornok.

– Á, nem, egyáltalán nem harapós. Azt hallottam, hogy igen figyelmes, és mindent előre közöl.

– Kegyelmed a harapóst az árára értette – tette helyre a dolgot a tisztviselő.

– Á, hová gondol, mindössze három ezüstrubel volt az egész, ezért az összegért megvizsgált, és receptet is írt… amit feltétlenül szerettem volna, azért, mert nekem ezt mondták… Hát, most, uraim, hogy legyen, Eckhez vagy Botkinhoz forduljak?

– Micsoda? Hová? – nevette el magát kedélyesen a tábornok úgy, hogy közben a hullája is beleremegett. A tisztviselő fejhangon megismételte a tábornok szavait.

– Te kedves fiú, kedves, örömteli fiú, mennyire szeretlek téged! – sipított elragadtatva Avdotya Ignatyevna. – Bárcsak egy ilyet temettek volna mellém!

Nem, ez mégiscsak lehetetlen! És ez egy mi korunkbeli halott! De azért csak tovább hallgatóztam, nehogy túl hamar vonjam le a következtetéseket. Ez egy tejfölösszájú újonc – épp az imént emlékeztem vissza rá, hogy milyen volt a koporsóban –, olyan volt az arckifejezése, mint egy ijedt tyúké, ami az egész világnak ellenszenves. Mi várható itt még?

[1] A százseny régi orosz hosszmérték, 2,13 méter. A fordító megjegyzése.