Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bobok (1. rész)
Fotó: Wikipedia / A.Savin
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bobok (1. rész)

Ez alkalommal „egy bizonyos személy” feljegyzéseit közlöm. Ez a bizonyos személy nem én vagyok, ő egészen más ember. Úgy vélem, semmi más előszóra nincs szükség.

 

Egy bizonyos személy feljegyzései

 

Tegnapelőtt Szemjon Ardaljonovics egyszer csak ezzel rontott nekem:

– Mondd csak, Ivan Ivanics, lesz még valaha belőled megfontolt ember?

Fura kérdés. Emiatt persze nem sértődöm meg, hisz ahhoz én félénk vagyok, egyébként pedig már az is előfordult, hogy őrültnek tituláltak. Egy festő véletlenségből portrét készített rólam. „Mégiscsak íróember vagy” – mondta nekem. Hagytam magam, erre ki is állította a képemet. Mire ezt olvasom: „Lépjenek csak ide, s nézzék meg ezt a beteges, már-már az őrülettel határos arcot!”

Hát legyen, de hogy lehet ilyesmit egyenesen az újságban közölni? Mégiscsak nemes dolgokat kéne terjeszteni, ideálokra volna szükség, itt viszont…

Legalább indirekt írná meg az ilyesmit, ahogy illik, de nem, közvetve már nem akarja. Manapság a humor és a jó stílus kiveszőfélben van, a szellemesség helyét pedig mások lealacsonyítása foglalja el. Ám én nem sértődöm meg: nem vagyok én, tudj’ isten, miféle író, hogy az ilyesmitől elmenjen az eszem. Megírtam egy novellát, de nem közölték. Írtam egy tárcát, azt is elutasították. Jó néhány tárcát vittem már be különböző szerkesztőségekbe, de mindenütt azzal utasítottak vissza, hogy sótlan, amit írok. „Hát miféle só kéne maguknak – kérdem én nagy gúnyosan – tán „attikai”?

De ezt fel se fogják. Több könyvkereskedésnek fordítottam franciából. Hirdetéseket is írok kereskedők számára: „Ritkaság! Vörös tea, saját ültetvényről…” Pjotr Matvejevicset, Isten nyugosztalja őkegyelmét, egyszer alaposan megkopasztottam egy panegirikuszért. Megrendelésre írtam egy könyvet az egyik könyvkereskedés számára A nők kedvelik a művészetet címmel. Egyébként már vagy hat ilyen könyv jött ki eddigi életem során a kezem alól. Voltaire-féle bon mot-kat szeretnék összegyűjteni, de attól félek, hogy azokat is sótlannak fogják találni. Miféle Voltaire, manapság csak ostoba fajankókra van szükség, nem holmi Voltaire-ekre! Olyanokra, akik legszívesebben egymás utolsó fogát is kivernék! Nos, ez az én egész irodalmi ténykedésem. Esetleg ott vannak még a teljes szignómmal ellátott, szerkesztőségekbe szétküldözgetett levelek. Mindegyikben figyelmeztetem őket valamire, tanácsolok ezt-azt, kritizálok és utat mutatok. Az egyik szerkesztőségbe a múlt héten már a negyvenedik levelet küldtem el, miközben egyetlen bélyegre négy rubelem ment rá. Meg kell hagyni, pocsék egy jellemem van.

Úgy vélem, hogy a festő nem azért festett le, mert a csuda tudja, micsoda nagy író volnék, hanem a homlokomon található két, egymással szimmetrikus szemölcsöm miatt: azt mondják, ez csodálatos tehetségre vall. Hát, ha már ideák nincsenek, akkor most a csodálatos tehetségekre utaznak. De milyen jól sikerültek a festő képén a szemölcseim, tényleg, mintha élnének! Ezt ők realizmusnak nevezik.

Ami pedig az őrületet illeti: nálunk a múlt évben sokakat minősítettek elmeháborodottnak. És micsoda stílusban: „Ilyen, úgymond, eredeti tehetségnél...”, a cikk legvégén pedig: „egyébként már rég látni kellett volna előre…” Ez bizony igen alattomos dolog, pedig a tiszta művészet szempontjából akár még dicsőíteni is lehetett volna! Erre ők hirtelenjében még okosabbakká váltak. Szokás nálunk egyeseket bolondnak nyilvánítani, miközben még soha senkit sem sikerült okosabbá tenni. 

Én úgy vélem, hogy mind közül az a legokosabb, aki legalább havonta egyszer lehülyézi magát – de manapság ilyesfajta képességről hallani sem lehet! Korábban a hülye évente legalább egyszer elismerte, hogy hülye, de most ilyesmiről szó sincs. Sőt, addig-addig csűrték-csavarták a dolgokat, hogy már meg sem lehet különböztetni a hülyét az okostól. És ezt szándékosan tették.

Erről az a spanyol anekdota jut eszembe, amikor a franciák két és fél évszázaddal ezelőtt megépítették az első bolondokházát maguknak: „Az összes hülyét bezárták ebbe az elszeparált házba, hogy elhiggyék magukról: ők az okosak!” És ez valóban így van: azzal, hogy másokat bolondokházába zártak, a saját okosságukat akarták bizonyítani. „K-nak elment az esze, ami azt jelenti, hogy mi értelmesek vagyunk.” Nem, ez még nem jelenti azt.

Egyébként meg, az ördögbe is, mit hencegek én annyit az eszemmel: csak zsémbelődöm, egyre csak zsémbelődöm. Ebből még a cselédlánynak is elege lett. Tegnap benézett hozzám az egyik ismerősöm: „Megváltozott a stílusod, olyan lett, mint a favágás. Csak vágod a fát, vágod – és ez csak a bevezető mondat, amihez aztán írsz még egy bevezetőt, aztán zárójelben ehhez még hozzáteszel valamit, aztán pedig megint vágod a fát, egyre csak vágod…”

Az ismerősömnek igaza van. Valami fura dolog történik velem. A jellemem is folyamatosan változik, a fejem is fáj. Különös dolgokat kezdek látni és hallani. Nem konkrét hangok ezek, mégis mintha valaki mellettem ezt hajtogatná: „Bobok, bobok, bobok!”

De mi az ördög ez a bobok? Rám férne egy kis szórakozás.

Szórakozni indultam, mire egy temetésen találtam magam. Egy távoli rokonomén. Egy kollégiumi tanácsnokén. Ott az özvegye és az öt lánya, mindegyik hajadon. Hát, ha csak a cipőiket nézzük, azok mennyibe kerülnek! Az elhunyt még tudott is valami kiegészítő jövedelmet szerezni, de most már csak az a kis nyugdíj maradt rájuk. Összébb kell húzniuk magukat. Engem mindig kelletlenül fogadtak. Most se mentem volna oda, ha nem ilyen extrém helyzetről lett volna szó. Másokkal egyetemben a temetőig kísértem őket, de elfordultak tőlem, igencsak fennhordták az orrukat. Mi tagadás, a hivatalnoki egyenruhám eléggé el van nyűve. Ha belegondolok, vagy huszonöt éve nem voltam temetőben; nézzük csak meg, micsoda kis hely ez!

Először is, bűz van. Vagy tizenöt holttest verődött itt össze. Különböző árfekvésű halotti leplek, és még két ravatal volt itt: az egyik egy tábornoké, a másik valami úrinőé. Sok itt a szomorú arc, de sokan csak tettetik a szomorúságot, és sok olyan is akad, aki nem titkolja a vidámságát. A papság pedig csak ne panaszkodjon: jól meg van fizetve. De ez a bűz, ez a bűz! Nem szeretnék itt papként szolgálni.

A halottak arcára óvatosan tekintettem rá, nem gondolom, hogy fogékony volnék az ilyesmire. Vannak itt szelíd arcok, de vannak kellemetlenek is. Mosolyuk általában visszataszító, egyeseké különösen az. Nem szeretem a mosolyukat; jobb, ha arrébb megyek.

A halotti mise után kimentem a templomból levegőzni; borongós, de száraz volt ez a nap. Ráadásul még hideg is, hiszen októbert írtunk. Mászkáltam a sírhantok között. Különböző kategóriájú temetések léteznek. A harmadosztályú temetés harminc rubelbe kerül: ez tisztességes, és nem is túl drága. Az első két kategória esetén a temetés a templomban, a templomtornác alatt történik, de ez méregdrága. A harmadik kategóriában ez alkalommal vagy hat embert temettek, beleértve a tábornokot és az úrinőt is.

Benéztem a sírgödrökbe, szörnyű látvány volt! Vizet, de milyen vizet láttam ott! Teljesen zöldet! A sírásóknak állandóan merniük kellett. Amíg tartott a gyászmise, kimentem a temető kapuján túlra, sétálni. Innen nem messze egy szegényház, egy kicsivel távolabb pedig egy vendéglő található. Még csak nem is rossz vendéglő: lehet benne enni-inni. Tömve volt a gyászolókkal. Sokukon vidámság és őszinte életkedv tükröződött. Ettem és ittam is egy keveset.

Aztán a saját kezemmel segédkeztem a koporsók cipelésében – a templomtól egészen a sírig. Vajon mitől nehezülnek úgy el a hullák a koporsóban? Azt mondják, hogy valamiféle tehetetlenségi nyomaték következtében, mintha a test már nem bírna magával… vagy valami ehhez hasonló badarsággal magyarázzák, ám ez ellentmond a mechanikának és a józan gondolkodásnak. Nem szeretem, amikor mindössze általános műveltséggel rendelkező emberek szakmai kérdésekbe ütik bele az orrukat, pedig ez gyakori nálunk. Civil emberek katonai, sőt még vezérkari témákba is beleavatkoznak, a mérnöki képzettséget szerző emberek pedig gyakran bölcseleti kérdésekről vagy a politikai gazdaságtanról nyilvánítanak véleményt.

A halotti torra nem mentem el. Büszke vagyok, és ha csak akkor hajlandók fogadni, ha minden kötél szakad, miért is lábatlankodnék az ebédjük körül, még akkor is, ha az elhunytról van szó? Csak azt nem értem, miért maradtam a temetőben. Leültem az egyik sírkőre, és a helyzetnek megfelelő gondolatokba mélyedtem.

A moszkvai kiállításon kezdtem el gondolkodni, és általában véve a csodálkozás témájáig jutottam. A csodálkozással kapcsolatban ezt a következtetést vontam le:

„Mindenen csodálkozni, természetesen, ostobaság, ám semmin sem csodálkozni jóval szebb és bizonyos szempontból ízlésesebb is. De ez valójában aligha van így. Véleményem szerint semmin sem csodálkozni jóval ostobább dolog, mint mindenen csodálkozni. Semmin sem csodálkozni ugyanis majdnem ugyanaz, mint semmit sem tisztelni. És hát egy ostoba ember tisztelni is képtelen.

Én mindenekelőtt tisztelni akarok. Vágyom tisztelni - mondta nekem a napokban az egyik ismerősöm.

Vágyik arra, hogy tiszteljen! Istenem, gondoltam, mi lehetne belőled, ha ezt most ki mernéd adni!

Ebbe teljesen bele is feledkeztem… Nem szeretek sírfeliratokat olvasni, mindig mind egyforma. Mellettem az egyik sírkövön egy félig megevett vajas kenyér hevert, ami ostobaság, hisz nem való ehhez a helyhez. A földre hajítottam, mivel ez nem kenyér, csak egy vajas kenyér volt. Különben is, a kenyeret a földre morzsázni nem tűnik bűnös cselekedetnek, csak abban az esetben bűnös dolog, ha a padlóra szórjuk. A Szuvorin-féle naptárban ennek azért utána kell néznem.

 

A cikk szerzőjéről
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821- 1881)

Orosz író. 

A fordítóról
Gyürky Katalin (1976)

Irodalomtörténész, színikritikus, műfordító. 

Kapcsolódó
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bobok (2. rész)