Minden egyes nap kimegyek várni valakit az állami vasút kis állomására. Várni valakit, akit nem ismerek.

Bevásárolok a piacon, és visszafelé mindig bemegyek az állomásra, leülök a hideg padra, a kosaramat az ölembe veszem, és a jegykezelő kaput bámulom. Mindig, amikor vonat érkezik az egyik vagy másik irányból, a kocsik ajtajai által a peronra köpött emberek a jegykezelő kapuhoz özönlenek, mérges tekintettel felmutatják a bérletüket vagy odaadják a jegyüket, aztán gyorsan indulnak is tovább, vissza sem néznek, elhaladnak a pad mellett, ahol ülök, ki az állomás előtti térre, majd mennek minden elképzelhető irányba. Én meg csak ülök ott, üres tekintettel. Valaki nevetve odaszól nekem. Ó jaj, félek. Bajba kerültem. A szívem csak úgy dobog. Megborzongok, ha csak belegondolok, mintha hideg vizet öntenének végig a hátamon, szinte lélegezni sem tudok. De azért csak várok valakire. Kire is várok pontosan minden egyes nap itt üldögélve? Ki ő? Nem, lehet, hogy nem is emberi lény. Gyűlölöm az embereket. Nem igaz, félek tőlük. Amikor találkozom valakivel, és üvözöljük egymást, „Hogy vagy?” vagy „De lehűlt az idő!”, olyan dolgokat mondok, amelyeket legszívesebben nem mondanék, úgy érzem magam, mintha én lennék a legnagyobb hazug, és nyomorúságomban legszívesebben meghalnék. A beszélgetőtársam pedig, aki valamiért, indokolatlanul tart tőlem, de közben kellemetlenül hízeleg vagy egyenesen füllent, engem pedig elszomorít ez a kisstílű elővigyázatosság, és nem bírom elviselni tovább ezt a világot. Így élnék le az életüket az emberek, erőltetetetten udvariaskodva, gyanakvóan, egymásba belefáradva? Nem szeretek találkozni senkivel, ezért sem szoktam, meglátogatni a barátaimat sem, csak ha feltétlenül szükséges. Otthon érzem a legjobban magam, egyedül anyámmal, csendesen varrogatva. Ám mióta kitört a nagy háború, és minden olyan feszült lett körülöttem, nyugtalannak éreztem magam otthon, egyedül üldögélve, és egyszerűen képtelen vagyok lenyugodni, dolgozni szeretnék, mindent beleadva, hasznosnak lenni. Elveszítettem az addig élt életem magabiztosságát.

Nem ülhetek csak úgy csöndben otthon, de ha meg kilépek az ajtón, nincsen hova mennem. Elmegyek hát vásárolni, és visszafelé bemegyek az állomásra, és szórakozottan leülök a hideg padra. A remény, hogy egyszer csak megjelenik valaki – a félelem, hogy vajon mit tennék, ha ez valóban megtörténne – és a belenyugvás, hogy ha megjelenne, nem lenne más választásom: fel kellene ajánlanom neki az életemet, és innentől már nem én döntenék a sorsomról… Mindez furcsán összekeveredik bennem más, szégyenletes képzelgésekkel, olyan kellemetlenül töltve meg a mellkasom, hogy csak fuladozni tudok. Fogalmam sincsen, hogy élek-e vagy már meghaltam, akár egy fényes nappal átélt álomban is lehetnék. Az állomás előtti jövés-menés is jelentéktelennek és távolinak tűnik, mintha fejjel lefelé néznék bele egy távcsőbe, a világ megnémult. Ó, mégis mire is várok? Talán csak egy feslett nőszemély vagyok. Lehet, hogy ez az egész – hogy „mióta kitört a nagy háború, és minden olyan feszült lett körülöttem, nyugtalannak éreztem magam otthon, egyedül üldögélve, és egyszerűen képtelen vagyok lenyugodni, dolgozni szeretnék, mindent beleadva, hasznosnak lenni” csak egy hazugság, egy nemesnek tűnő kifogás, hogy csak várjam a kínálkozó lehetőséget és megvalósítsam önző vágyaim. Bár üres tekintettel az arcomon ülök itt, úgy érzem, mintha valami romlott és gátlástalan terv lángolna a szívemben.

De kire is várok én? Semmi sem világos. Csak egy elmosódott érzés. De én csak várok. Mióta kitört a nagy háború, én a a vásárlásból hazafelé tartva minden egyes nap megállok a vasútállomáson, leülök erre a hideg padra és várok. Valaki, egy magányos alak rám mosolyog és odaszól nekem. Ó, félek. Ó, bajban vagyok. Nem rád várok. De akkor mégis kire? Férjre. Nem is. Szeretőre. Nem. Barátra. Nem. Pénzre. Dehogy. Egy szellemre. Ó, nem.

Valami puhább, ragyogóbb és csodálatosabb dologra. Nem tudom, mire. Valami olyasmire, mint a tavasz. Nem, mégsem. Zöld levelekre. Májusra. A búzamezőkön átfolyó tiszta vízre. Nem igazán. De várok. Várok és csak úgy ver a szívem. Emberek mennek el a szemem előtt. Nem rá és rá sem. Fogom a bevásárlókosaram, remegek és várok. Kérlek, ne felejts el engem. Ne nevess a húszéves lányon, aki minden egyes nap kimegy várni téged a vonatállomásra, hogy aztán egyedül térjen haza. Kérlek, tartsd meg az emlékezetedben. Szándékosan nem árulom el neked a kis állomás nevét. Nem mondom meg, de te így is megpillantasz majd egyszer.

 *

A szöveg eredeti címe: 待つ