London 1969, április havában. Zuhogó eső. Wolfgang Fischer, a Marlborough Fine Art galéria tulajdonosa az aznapi utolsó látogatók egyre halkuló moraját hallgatja. Ezekben a hetekben retrospektív kiállítást mutatnak be az idős osztrák festő, Oskar Kokoschka műveiből.

A munkanapnak hamarosan vége.

Fischer cigarettára gyújt, és éppen a heti számlákat és leveleket rendezi össze, amikor az ajtón kopogás hallatszik. Egy fiatalember lép be. Leveszi kabátját és megrázza, a padlóra csak úgy záporoznak az esőcseppek. Bemutatkozik: Mathew Prichardnak hívják.

Azt szeretné tudni, mennyibe kerülne, ha Kokoschkával szeretné lefestetni a nagymamáját. A hozzávetőleges ár érdekli.

Fischer az elképesztő kérdés hallatán felemeli a fejét. Azt feleli, hogy a festő idős, nyolcvanöt esztendős, aligha fogad már rendeléseket. Hosszú, száműzetésben töltött élet után jelenleg Svájcban lakik, ahova hamarosan vissza is utazik. Egyébként sem fest le csak úgy senkit. Az ő modelljei művészek, hírneves orvosok, elnökök és államfők.

A látogató leül, keresztbe teszi csuromvizes lábát, és némiképp gőgösen közli, hogy Mrs. Mallowan nem akárki ám. Fischer ezt kénytelen elismerni. Mrs. Mallowan nem akárki.

Gyakran látni az újságok pletykarovatában, általában egy tortaszeletelővel a kezében, bevetésre készen, vagy pohárral a kezében, miután megnyitotta egyik-másik jótékonysági rendezvényt. De hogy ez az öreg ponyvaszerző miért kívánná lefestetni magát a kor egyik legfelkapottabb expresszionista festőjével, nem egészen világos.

Ne haragudjon a kérdésért, de a nagymamája tud bármit is a festészetről?

Mit számít az? tudakolja Prichard. A férje, Sir Mallowan is azt kívánja, hogy festesse le magát közelgő nyolcvanadik születésnapja alkalmából, és ha lehet, akkor Kokoschka legyen a művész. Látták a kiállítást. Elég crazy, jegyzi meg Prichard, de csodálatos. Vehetek egy cigarettát? Tudja, a nagymamám a legkevésbé bonyolult ember a világon.

Elmosolyodik, majd kivesz egy cigarettát a Kokoschka asztalán lévő szivarládából. Fischer felkel és meggyújtja neki, utána pedig kissé bedühödik önmagára.

De miért éppen Kokoschka, ha szabadna kérdeznem?

A művészet jó befektetés, nem?

Értem, ezek szerint elsősorban gazdasági befektetést lát benne.

Prichard felkel és az esőáztatta ablakhoz lép. Nem a pénz a lényeges. Van pénzük, ha Fischer éppenséggel tudni óhajtja. A kiállítási katalógusban azt olvasta, hogy a festő Isten szemével lát. És hogy kevésbé érdekli a külső hasonlóság, mint a lelki egyezés.

Azért akarják Kokoschkát, mert annyira elmondhatatlanul szeretik Agathát. Agatha félénk és csendes. Olyan ember, akit csak szeretni és tisztelni lehet, úgyhogy holmi tucatfestőt nem kívánnak alkalmazni.

Fischer türelmetlenné válik kissé, és nehezen is leplezi. Még hogy az ön nagymamája félénk és csendes? Hát nem állandó szereplője a pletykarovatoknak? Vajon rosszul tudná, hogy ez a bizonyos fürge ujjú nagymama az 1920-as évek elejétől fogva minden évben legalább egy, de olykor két könyvet is írt? Mostanra ez bizonyosan megvan már összesen hatvan detektívregény, sőt alighanem több is. A legutóbbi gyilkosságáról beszélnek minden vacsoraasztalnál.

Hát nem valami végtelen fecsegési vágy jele ez?

Prichard megrázza a fejét.

Azért is írhat az ember, hogy addig se kelljen beszélni, jegyzi meg. És ha jól hallotta, a festő úr szokatlanul gyorsan dolgozik. Ha éppen készül elhagyni Londont, akkor három ülés alatt akár el is készülhet a portré, nagy kiesést tehát aligha jelent majd neki.

Felejtse el, válaszolja Fischer.

Leakasztja a kabátját, majd kinyitja a lépcsőházba nyíló ajtót. Amint Prichard is kilép, Fischer bezárja az ajtót, aztán a gyalogosok között cikázik sietve, közben igyekezve elkerülni, hogy a buszok és autók is lespricceljék. A földalattinál Prichard szelíd érintését érzi a karján. De azért legalább megkérdezi, ugye? Persze, persze. Megkérdezem. Prichard elindul, majd eltűnik az esőben.

Tipikus áprilisi londoni eső ez, kitartó, ötletszegény és lelombozó.

(…)

Olda nyit ajtót, mögötte felbukkan Kokoschka, akit ízületi bántalmak kínoznak. Isten hozott, Wolfie, kerülj csak beljebb!

Ez az istenverte hideg. Pipaszár lábain lépdel be előtte a nappaliba, harmonikázik a lábán a meleg nadrág, birkabőr kabátja valami katonai fazonú. Fischer hamarosan már a heverőn ül és beszámol arról, hogy miként alakult a hét a galériában, Mathew Prichard látogatását sem hagyva ki.

Őszintén szólva igencsak elviselhetetlen fiatalember. Magabiztos és dölyfös. De pénze bizonyosan van. Kokoschka figyelmesen hallgatja, majd hatalmas hahotában tör ki. Hogy lefesse a krimi koronázatlan királynőjét? Haha, micsoda tréfa! Ez végre meghozhatná régóta esedékes áttörésemet Angliában.

Olda, hallottad ezt?

A feleségének kiált, aki éppen teát készít a konyhában. Aztán megrázza a fejét. Nem és nem. Lehetetlen. Hazavágynak már Montreux-be, dolog vár ott rá. Minden nap fest, megöntözi a pázsitot, tejért megy le a faluba, a memoárját írja.

Igen, hogyne, olvasott tőle pár krimit. Vérszomjas és szövevényes gyilkosságai igazán üdítőek. Még mindig ír? Ez igazán bámulatraméltó. Nem is szabad abbahagyni, ő maga sem tervez ilyesmit. Különösen egy könyve ötlik eszébe, amelyikben a végén kiderül, hogy az elbeszélő a gyilkos, mi is a címe, Olda?

Igazán különleges befejezést adott annak a könyvnek. Az idős írónak tökéletesen igaza van, bárkiből lehet gyilkos.

A krimijei, amiket Oskar olvasott, telis-tele vannak váratlan fordulatokkal és csavaros szálakkal, melyeket végül mind elvarr. Az egyetlen, ami miatt elfogadná őt modellnek, az a tény, hogy ők ketten majdnem egyidősek.

Jól esne egy whisky!

Olda, aki most érkezett meg a teáscsészékkel, az asztalra teszi a flaskát. Mint mindig, Fischer ezúttal is elámul rajta, milyen csinos az asszony. Egy fejjel magasabb a férjénél, és legalább harminc évvel fiatalabb. Hosszú szárú, fekete nadrág van rajta, meg egy ezüstszálas, szürke pulóver. Rövidre nyírt haja bájosan göndörödik a halántékánál. Erőteljes kisugárzása van, rendkívül szemrevaló nő.

A férjét viszont a legnagyobb jóindulattal sem lehet annak nevezni. Mintha göcsörtösnek született volna; arcát akárha egy girbegurba nyírfatörzsből faragták volna ki. Amikor a whisky kissé felmelegítette, göcsörtjei hétköznapi ráncokká szelídülnek. Ebből a faragatlanságból, egyenetlenségből és ridegségből süt a kék szempár éles, lézersugár-szerű fénye.

Feltűnő páros ők ketten.

Jól jönne a pénz, szól közbe Olda.

Kokoschka hangos csattanással teszi le a poharat. Ez igaz, jól jönne nekik a pénz, de akkor most halasszák el a hazautazást? A beszélgetés folytatódik, Oskar pedig egyre morózusabb. Azt képzelik, hogy három ülésből elkészítem a portrét?

Kérlek, hozd tudomásukra, Wolfie, hogy ennyi idő alatt képtelenség jó portrét készíteni. Lord Snowdon, az az udvari pojáca azt állítja, neki három napra van szüksége ahhoz, hogy elkészítsen egy fotográfiát!

És Konrad Adenauer – Fischer emlékei szerint Kokoschka röviddel az első német szövetségi kancellár halála előtt készítette el annak képmását – azt panaszolta, hogy manapság teljesen természetes, hogy a festők fényképezőgépekkel felszerelkezve érkeznek meg, vagy fotográfusok hada követi őket.

Ez a festőművészet degradálása. A festéshez idő kell, méghozzá bőségesen.

Közöld ezt velük, kérlek.

Nem tudnánk egy kicsit tovább maradni Londonban? szúrja közbe Olda. Kokoschka kortyol egyet a whiskyből és cigarettára gyújt. Közöld velük, Wolfie, hogy roppant sokba kerülök. Fischer azt feleli, hogy tudja, tehát mennyit szeretne? A festőből újfent kitör a düh. Wolfie, tisztában vagy te azzal, hogy mennyit kér Picasso, az a fantáziátlan tornádó? Négy gyorsan felskiccelt Picasso mai árfolyamon annyit ér, mint egy jobb Rembrandt! Henry Moore sem kér kevesebbet a szobraiért. Hát akkor én mi a pokolnak adnám magam olcsóbban? Sokba kerülök, nem szégyellem. De én nem kacatot gyártok. Közöld ezt velük, kérlek.

Azt hiszem, ezzel ők is tisztában vannak, feleli Fischer.

De szívesen megnéznék egy fotót az anyókáról, mármint egy gyermekkori fotót. Hogy a hölgy hogyan néz ki ma, azt majd meglátja a saját szemével, ha minden várakozás ellenére mégiscsak keresztezi útjukat a sors. De egy gyermekkori fotót szívesen fogadna róla. Annyira gyermekkori, amennyire csak lehet. Minden a gyermeknél kezdődik.

Fischer ezt már számtalanszor hallotta tőle.

Kokoschka a dohányzóasztalon heverő művészeti albumokat lapozgatja, szája szegletében cigaretta; így egészen csibészes-zsiványos hatást kelt. A maga idejében nagy nőcsábász volt, legalábbis ez a hír járja. Amikor Mathew Prichard később telefonál a galériába, azt a választ kapja Fischertől, hogy a dolog talán nem egészen lehetetlen.

Vajon tudna egy gyerekkori képet szerezni Agatháról?

*

A mű eredeti címe: Dubbelporträtt (A könyv hamarosan magyarul is megjelenik a Polar Kiadó gondozásában.)