I

Legelső emlékem, ami tán csak a képzeletem szüleménye, nagyapám két lováról, Bruntéról és Fuxenről való. Szorosan egymás mellett állnak az Erdőt és az Istállódombot elválasztó falnál, pofájuk átlóg a kerítésen. Őelőttük állok én, egy nagyon kicsi kislány – sárga? – pamutruhában. Félek. Nagyon könnyen lehet, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye.

Elhatároztam, hogy mindennap írok egy keveset, még kora reggel, mielőtt hozzálátnék az egyéb teendőimhez. Augusztus van. Ablakom alatt a víz mélykék és nyugtalan. Mára ennyi elég lesz.

Második nap. Egy nyáron, sok évvel később, anyai nagyszüleim konyhájában egy vézna finn nő állt. Majdnem teljesen süket volt; viszont tudott szájról olvasni. Amikor rájött, hogy fiatal nagynéném török – Istambul márkájú – cigarettával traktál, amit olykor az erdőben, olykor a konyhához közelebb szívtam, be akarta hízelegni magát nálam, és a mosogatópultnál állva Camellel kínált.

Túl erős volt, csak köhögtem, és a fejemet ráztam, nem kérek, köszönöm; mire elszomorodott. Kilencesztendős voltam ekkor. Emlékét bizonyos tragikus fényben látom. Ki volt ez a nő, és miért volt oly fontos számára, hogy behízelegje magát annál a gyermeknél, aki én voltam?

Harmadik nap. Anyai nagyszüleim majdnem minden nyáron felfogadtak valakit a konyhai teendők ellátására. Több nyáron is érkeztek hozzánk Jáva szigetéről laposkás orrú, csillogó fekete hajú szakácsnők, s ők rizstálat és bami gorenget készítettek. Talán olcsó munkaerőnek számítottak, akik a holland gyarmatbirodalom összeomlása és Indonézia függetlenségének kikiáltása után hagyták el a szülőföldjüket. Hollandiában telepedtek le. Felmerülhet a kérdés: vajon mit kerestek nálunk? Talán azért alkalmazták őket, hogy örömet szerezzenek a holland rokonoknak. Talán ők maguk is rokonok voltak, vagy ismerősök barátai? Igazán nem tudom.

Azt tudom csupán, hogy jöttek, és egzotikus színt vittek a Mälaren környéki táj képébe. Nasi gorenget, saté ayamot és más indonéz ételeket készítettek holland rokonainknak, akik az almáskertben végzett napi munkájuk után a verandán ingó rézkolomp hangjára bicikliztek haza.

Ez a kolomp egykor egy Surabaja környéki ökör nyakát díszítette, most azonban Ellholmsvikben lógott, Enköping városától pár tíz kilométerre délre. Vajon hová tűnhetett? Mára ennyi.

Leida néni, aki anyai nagymamám fivérének, Leonard bácsinak volt a felesége, kézen fogott, és elvitt az erdőbe, hogy növényeket gyűjthessek a herbáriumomba. Roppant magas nő volt, melle járás közben a szoknyája derekát verdeste. Lábán kiszolgált, férfiméretű tornacipő, amely minden lépésnél klaffogott. Kezében kerti ásót tartott.

A növénygyűjtés ezen óráit egyfajta kényszerként éltem meg, ugyanakkor hízelgett is a hiúságomnak, hogy Leida néni ilyen jelentőséget tulajdonít a nyári tanulmányaimnak – gyanúm szerint nagyobbat, mint a tanárom Hökarängenben. Tetszett a dolog. Az viszont terhes volt a számomra, hogy ilyen alapos munkát végez.

Egészen addig nem nyugodott, amíg mind a huszonöt vagy ötven növény a helyén nem pihent, felboncolva, kielemezve, lelapítva és végül papírra ragasztva. Azon a nyáron tanultam meg Linné családmeghatározásait. És Leida néni egy holland nyelvtankönyvet is adott nekem. Leginkább annak a szürke papírnak az állagára emlékszem, amelyek közé a szerencsétlen virágokat préseltük, meg arra a nyikorgó hangra, ami akkor keletkezett, amikor szorítottunk egyet a növényprésen.

Leida néninek csodálatosan szép szeme volt. Nagy, meleg barna, könnyen megtelt könnyel és nevetéssel egyaránt. Ajka hatalmas volt, nagylelkűségről árulkodott. Nagymamám fivérének a második felesége volt ő. Későn házasodtak össze, nem született gyermekük. Habár most már mindannyian a túlvilágon vannak, nekem igazán nem esik nehezemre visszaidézni Leida néni szemét. Azonnal eszembe jut, élesen látom magam előtt.

Leida néni férje, a nagymamám fivére, többnyire a mólón állt, és horgászott. Hatalmas nadrág libegett rajta, amit alighanem nagyapámtól kapott kölcsön. A nadrágtartó egészen a hónaljáig felhúzta a nadrágot; az képezett neki természetes végállomást. Nem kis fejtörést okozott, hogy mi lehetett ebben az emberben az, ami egykoron felszította Leida néni szenvedélyét. Apró termetű, ősz hajú öregember volt. De nagymama és nagyapa albumában találtam róla egy fotográfiát.

Oroszlánvadászként pózolt rajta, lábát a halott oroszlán testére helyezte. Fejét felemelve egyenesen a kamerába nézett. Fehér kabátban és fehér nadrágban feszített, s a fegyverére támaszkodott. Őt, a fegyvert és az oroszlánt többé vagy kevésbé mezítelen bennszülöttek vették körül; ők vagy álltak, vagy guggoltak. Nem férhetett hozzá kétség, hogy Leonard bácsi egykoron jóvágású, vonzó férfi volt. Leida néni talán kiütötte a nyeregből az első feleséget.

Honnan is tudhatná ezt az ember; elvégre amikor megismertem őket, az életüknek már a végén jártak. Leonard bácsi csapósügért horgászott a Mälaren algás vizében, esténként pedig bizalmasan megkocogtatta a barométert. A gyümölcsöskertben feltehetőleg nem jelentett nagy segítséget.

A holland rokonok minden évben gőzhajóval érkeztek, vagy az Ena I, vagy az Ena II nevűvel, amire a stockholmi Stadshuskajen kikötőben szálltak fel. Mindannyian a Holland Indiákról jöttek, amit mostanra már Indonéziának hívtak. Libasorban keltek át az ellholmsviki kikötőhídon, s nagy feltűnést keltettek útitáskáikkal és kicsiny, süteményt meg fűszereket rejtő batyuikkal. A történelem vetett pár bukfencet, s őket felsodorta Európába, Amszterdamba vagy Hágába. Idegenek voltak, szegények voltak, sőt mi több, mindannyian ültek japán fogolytáborban. Nagyapámnak segítségre volt szüksége, hogy képes legyen rendben tartani reménytelenül túlméretezett gyümölcsöskertjét, amit a húszas években, Svédországba való visszatértekor létesített: volt ott gravenstein alma, åkerö alma, signe tillisch alma, ringlószilva… A holland rokonok hálás szívvel és örömmel jöttek, éveken és éveken át, hogy gyümölcsöt szedjenek és válogassanak – az utazásukat is fizették, s kosztot-kvártélyt is kaptak.

Hanem amint a nyár őszbe fordult, elutaztak, s ezt követően az almatermés nagy része megrothadva hullott a földre. Az ötvenes évek Svédországában nem volt könnyű munkaerőt találni.

Emlékszem mindnyájukra: Annie nénire, Marieke nénire, Neeltje nénire és Jan bácsira. Az étkező csordulásig megtelt tüzes illatokkal, meg susogó holland és maláj szavakkal. Az étkezések egy, olykor két örökkévalóságig tartottak. Cseverésztek, nevettek, s a nyári este elillant. Különösen emlékszem Truus nénire. Egy alkalommal kaptam tőle egy saját farkába harapó ezüstkígyót. Varázslatos karkötő volt. Truus néni apró termetű volt, mint egy manó (tízesztendős koromra belenőttem igen elegáns fűzős cipőjébe), ősz haját magasan feltűzve hordta. Szünet nélkül beszélt, nyála frecsegett. Csillogó, hosszú selyemrojtos vállkendőkbe bugyolálta magát. Amikor Truus néni egy ezüst hímzőollóval ritkította a gyümölcsöket, ezek a rojtok beleakadtak a szilvafaágakba. Hollandiában Marieke nénivel lakott együtt egy fűszeres illatú házban, mely zsúfolásig volt tömve faragott istenszobrokkal, batikolt anyagokkal, ezüstkardokkal és kínai vázákkal.

Holland rokonaim közül ő volt az egyetlen, aki nagymamám szavaival élve pur sang volt. Nagyanyám apró grimasszal ejtette ki e szavakat. Truus néni nagyapám fivérének, Oskarnak volt a felesége. Egykor volt egy gyermekük, egy kisfiú. Egyéves lehetett vagy kettő, amikor meghalt, és azóta Surabaja temetőjében nyugodott.

Truus néni több gyermeket nem akart; férje, Oskar pedig régen nem élt már. Gyötrelmes betegségbe halt bele. Csak sokkal később mondta el nekem valaki, hogy e betegség neve: szifilisz.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye és ideje: Agneta Pleijel: Vinclspejare, Norstedts, Stockholm, 1987.