Megy a vonat… (Fordítói jegyzet Guzel Jahina legújabb regénye elé)

Guzel Jahina, a hazájában és azon kívül is igen népszerű tatár származású, orosz nyelvű írónő harmadik könyve 1923-ban játszódik egy vasúti szerelvényen, amely ötszáz éhező gyermeket szállít Kazanyból az élelemben és napfényben bővelkedő Szamarkandba. Mifelénk sokan hajlamosak elfelejteni azokat az elképzelhetetlen nehézségeket, amelyekkel a formálódó Szovjetuniónak háromévi háború, majd ötévi polgárháború gyötrelmei után meg kellett küzdeni, és minden nyomorúságot az új hatalom nyakába varrnának. Az előző évek legsúlyosabb következményei közé tartoztak a beszprizornyikok – szó szerint felügyelet nélkül maradottak, magyarán hajléktalan csavargó gyerekek – milliói. A nyomorúság enyhítésének legfelső állami szinten az a Feliksz Dzerzsinszkij volt a felelőse, akinek személyében a GULAG megalapítóját is „tisztelhetjük”. (Ma már feledésbe merült, sőt, talán tilalmas is Anton Szemjonovics Makarenko neve és munkássága, aki éppen ilyen csavargók számára létrehozott intézetekben kísérletezett az értelmes munka segítségével embert nevelni az elesettekből; az se véletlen, hogy az általuk, német licenc alapján gyártott fényképezőgépek a FED nevet kapták, ami Dzerzsinszkij nevének monogramja.)

Jahina regénye nem „pedagógiai hősköltemény”, hanem sokkal inkább afféle road movie, vagy mint maga az írónő nevezte egy interjúban: vörös eastern. Emellett fura szerelmi történet is a polgárháborús vöröskatonából lett, lágyszívű szerelvényparancsnok és a nagyon is kemény, „tökös” komisszárnő között.

A fordító számára a legnagyobb nehézséget a gyerekek nyelvezetének visszaadása okozta. Gondoljunk bele, mennyire nem evidens, hogy egy fogalomnak mind a forrásnyelvben, mind a célnyelvben egyaránt van zsargon-változata. Ha pedig a célnyelvben nincs, akkor ki kell találni. Maga a zsargonszavak képződése is merőben más (az oroszban valószínűleg gyakoribb az orosz eredet, méghozzá gyakran a kicsinyítőképzőnek vélt –k- képzővel, ami valójában a megvetés jele is lehet; a magyarban gyakoribb a német, jiddis és cigány forrás). Külön gondot okoznak a zsargonszerű szólások, frazeologizmusok, amelyeknek logikája merőben eltér a két nyelvben. Ráadásul itt nem mai, hanem éppen száz évvel ezelőtti nyelvállapotot mutat a regény (a szerző alapos kutatásokat végzett a hitelesség érdekében, de – mint egy magánlevélben elárulta – volt rá példa, hogy maga talált ki egy-két fordulatot).

A nyelv sajátos rétegét képezik a gyerekek ragadványnevei. E nevek képzéséről külön tanulmányt lehetne írni. Hogy csak egy mozzanatot említsünk: az oroszban a ragadványnév a keresztnév után szerepel, a magyarban előtte, tehát Griga Odnouhij magyarul Félfülű Griga, ám Muha Lukszemburg például egyértelműen Rosa Luxemburg nyomán kapta a nevét, így ezen nem lehetett változtatni. Ráadásul – a cselekmény helyszínéből következően – rengeteg a nem orosz, hanem tatár, baskír, kazah stb. szó, amelyeknek egy része többé-kevésbé meggyökerezett az oroszban is. Hogy csak egy példát mondjunk: az egyik fiú gúnyneve kurgyuk, ez a birkák faggyús farokrésze („püspökfalatja”), a szó valamelyest az oroszban is érthető, a magyarban ebből zsírfar lett, ami, belátom, nem tökéletes megoldás.

Ilyen előzetes mentegetődzés után bocsájtom a kegyes olvasó megértő figyelmébe a délután megjelenő részletet.

*

Guzel Jahina Szerelvény Szamarkand felé című regénye a Helikon Kiadónál jelenik majd meg áprilisban.