Jón Kalman Stefánsson: A halál nem szereti a viccet

Találj valami címet
az életednek
legyen rövid, hangzatos, velős
férjen el a kötőjelben
a két évszám között
mikor majd a földbe tesznek

Ott, ahol madarak énekelnek
és fák nőnek,
fák kellenek,
különben nem dalolnak a madarak, a macska
felfalja őket, s rosszabb
halottnak lenni, ha senki nem dalol neked.
ott, ahol mindig legmélyebb a hó
ahol találkozunk csókot lopni
a fák, a madárdal rejtekében,
és ölelni azt, akit voltaképp nem lenne szabad;
ez a legjobb hely; a halottak hallgatásra ítéltettek,
de örülnek a híreknek, amiket a folyton fecsegő madarak
meg a fák gyökerei hordanak nekik

Muszáj megtalálnod azt a címet
alakra legyen olyan, mint a fájó hiány
íze, akár az örömé
a címet, ami elmondja, hogyan éltél

hogy éltél-e egyáltalán

muszáj címet találnod az életednek
de ne a halálnak, nem, semmiképp
a halál utálja a fákat, madárdalt,
hiányt

és hatalmas, sokkal nagyobb,
mint a Hallgrímskirkja tornya
vagy az ősz, a nyaralás, valószínű, a holdnál is nagyobb –
a halált nem riasztja más, csak a
madárdalos fák
és gyűlöli a jól hangzó címeket
mert tőlük izgalmas könyvtár lesz a temető

A halál szereti
a komolyságot
az ünnepélyességet
ki nem állhatja a viccet
különösen, ha jó

inkább azt akarja, hogy haljunk meg jóval azelőtt
hogy a szívünk megszűnne dobogni,
engedd el magad, szól,
megdolgoztál érte
a problémákat engedd másnak át
ez a világ nem a te hibád
s ne feledd gyűlölni a hegyeket
mert felülemelkednek
a síkságon
micsoda pimaszság,
micsoda gőg!

A halál pártfogó, támogatja
az emelkedő hőmérsékletet
az igazságtalanságot
süllyedő szigeteket
rossz vicceket
előítéletet
és mindennek életét, ami ezt ösztönzi,
amitől

kopogóbb lesz a cím, ízetlenebb a szó,
gyűlöltebbek a hegyek

Kell, muszáj címet találnod,
hogy végre lásd:

élsz-e még

*

A vers eredeti címe: Dauðanum er illa við brandara (kéziratban).