Az emlékezés felszabadító ereje (Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése)

A csillagok sercegése Jón Kalman Stefánsson hatodik (sőt, ha a Menny és pokol-trilógiát három könyvnek vesszük, nyolcadik) könyve magyarul az elmúlt öt évben: a lendületes kiadási tempó, a ritka tény, hogy párhuzamosan két kiadó (Jelenkor, Typotex) s két műfordító (Egyed Veronika, Patat Bence) is dolgozik életműve magyarításán, valamint hogy Stefánsson szinte már visszatérő vendégnek számít a hazai irodalmi fesztiválokon, jól mutatja, milyen kitüntetett szerző ő nálunk.

A magyar kiadás az újabb regényektől a régebbiek felé halad az életműben, a 2003-as Csillagok sercegése pedig Stefánsson munkásságának első negyedében helyezkedik el. Az összképét tekintve egyszerre átgondolt, precízen megmunkált, ugyanakkor Stefánsson későbbi, mondhatni „nagyszabásúbb” műveihez (Ásta, Menny és pokol-trilógia, Keflavík-duológia) képest kiforratlanabb szöveg. Ám pont a tökéletlenségében rejlik a bája – eklektikus, nehezen kiismerhető, és kiszámíthatatlanul csapongó könyv, miközben megvannak már benne az izlandi szerző sajátos stílusjegyei: a mozaikos szerkesztésmód, a szürreális fantáziával kevert realizmus, a féktelenül áradó (és kissé teátrális) érzelmesség, a csípősen ironikus humor.

Ha műfaji szempontból közelítünk hozzá, a Csillagok sercegése egy szabálytalan-formátlan családregény, amely azt jelenti, hogy Stefánsson ebbe a tömény, alig száznyolcvan oldalnyi szövegbe négy generáció sorsát tömöríti bele, igaz, végig nagy kihagyásokkal, következetlenül halad az egyes sorstörténetekben, rapszodikusan ugrál a nézőpontok és idősíkok között. Ha ezeket a szétszórt és összekevert darabokat megfelelő sorrendbe tesszük, kirajzolódik egy családtörténeti narratíva, melynek középpontjában az elbeszélő, egy negyvenes éveiben járó izlandi férfi áll, aki a feldolgozás és elengedés érdekében, vagyis hogy választ találjon számos kérdésre (miként lehet szembenézni a halállal, mit jelent az otthon az életében) elmerül a személyes és kollektív családi emlékek között.

A fő szál az elbeszélő reykjavíki gyermekkorára és a gyerekvilág sajátosságaira koncentrál: az otthont jelentő tömbházra, a lakótelepi utcákra, a környékbeli gyerekekre és a velük való játékra, a környék sajátos figuráira. De van egy még ennél is meghatározóbb alkotórésze ennek a gyermeki világnak: egy veszteségélmény, az anya halála. Ez az elbeszélő életének egyik kulcsmomentuma, origója, és fájdalmasan szép, ahogy Stefánsson a kaotikus emlékáradáson keresztül körüljárja a tragikus epizódot, illetve ehhez kapcsolódóan az olvasó számára is átélhetővé tesz egy sor megrázó, intim pillanatot. Az anya betegséggel járó megfakulását, a halála után maradt űrt és a hiány felfoghatatlanságát, a lelkileg-érzelmileg elérhetetlen özvegy apa figuráját, a semmiből előbukkanó és szinte már misztikussá váló mostohaanya karakterét. Azt, ahogy együtt, mégis egymástól távol léteznek az otthont kitöltő csöndben, megválaszolatlan kérdésekkel, kimondatlan érzésekkel.

Azonban ez a szegmens csak a regény egyik felét teszi ki, ugyanis az elbeszélő még tovább bővíti az emlékidézés folyamatát, így nemcsak saját gyerekkorához, hanem szülei, nagyszülei, dédszülei életéhez is visszanyúl. Ahogy az elveszett ember számára az égen függő, pislákoló csillagok mutatják az utat, úgy vizsgálja a regény elbeszélője felmenői élettörténeteit, annak reményében, hogy azok talán majd útbaigazítást, magyarázatot, menekülőutat, és végső soron továbblépési lehetőséget kínálnak neki.

A dédszülők históriája a regény másik nagyobb egysége, mely egy századfordulós Reykjavíkban játszódó, keserédes szerelmi történet. Beteljesületlen, mégpedig főként a dédapa miatt, akinek alkoholizmusa és kicsapongásai, önzősége és elköteleződési félelmei miatt a házasság képtelen igazán megszilárdulni. A dédszülők viszonyának körüljárásával Stefánsson az önfeláldozást, a szerelemben rejlő furcsa irracionalitást, a hűség és hűtlenség kérdésköreit bontja ki két remekül megírt regénykarakterben: a szerethetően züllött és borzasztó destruktív dédapáéban, és az erős, minden helyzetben rátermett, az érzelmektől mégis elgyengülő és megmagyarázhatatlanul ragaszkodó dédanyáéban.

Elsőre talán úgy tűnhet, hogy ezek között az egymástól száz-százötven év távolságban lévő rokoni szálak között nincs lényegi összefüggés. A kulcs viszont az, hogy Stefánsson igazából nem a rokonok kapcsolódására, a családi sorsok koherens szövedékére, hanem a sorsok egyedisége kíváncsi. Arra, hogy milyen mozgatórugók, tudatos döntések, véletlennek ható események, speciális személyiségjegyek mozdítanak előre, vagy éppen siklatnak ki emberi életeket. Olyan életeket, amelyeket épp nem a sikerek és érdemek, hanem a mindenféle hibák és anomáliák tesznek különlegessé, emlékezésre és elmesélésre méltóvá. Ráadásul mégiscsak van bennük közös, hiszen ugyanazok az élmények, akadályok köszönnek vissza bennük: eltűnés, veszteség, elszakadás, elérhetetlenség. Stefánsson szereplői pedig hiába próbálkoznak, hiába van bennük akarat, szeretet és szenvedély, nem tudják levetkőzni önmagukat, nem tudják megállítani vagy visszaforgatni az időt, megváltoztatni a megváltoztathatatlant, és végül áthidalni a közöttük szélesedő szakadékot. Ezt szenvedik meg mindannyian, a dédapától a dédunkáig, de ennek ellenére mégis végig kitartanak egymás mellett.

Összességében mégsem a mondanivaló, inkább formai és nyelvi ötletessége miatt igazán különleges olvasmány a Csillagok sercegése: ahogy az emlékszálak összefonásával, a folyamatos csapongó ugrálásával, áramló képeivel, lírai tájleírásaival, elvont metaforáival dinamikusan változó, lüktető, mindig feszült hatást hoz létre. És egy sajátos regényvilágot: Stefánsson már ebben a korai regényében is a realizmus határainak szétfeszítésével kísérletezik, szereplői körül rendre felépül egy misztikusabb, elvontabb fantáziavilág is, amely azonban sosem veszi át a valóság helyét – inkább rávetül, összecsúszik-összemosódik vele. 

Olvashattunk már komplexebb, hosszabb, sikeresebb könyveket Stefánssontól, mégis ez a korai műve az egyik legjobb, ami eddig magyarul megjelent. Bár úgy tudom, költői pályakezdése ellenére ma már jóval kevesebbet ír verseket, a Csillagok sercegése után ugyanakkor különösen kíváncsi lennék egy olyan kötetre tőle, amelyben a líra nem csak a próza egyik kiegészítő alkotóeleme. Persze a magyar világlírakötetek elenyésző számát ismerve erre elég kevés esély van. Úgyhogy addig is jöhetnek a még hátralévő regények –  idén kettőt is kapunk belőlük: a szintén korai műnek számító Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről egy kamaszfiú felnövéstörténete, és a Typotex gondozásában jön, míg Stefánsson új regényét, a Hiányod maga a sötétség című sokszereplős családtörténetet a Jelenkor adja ki.

Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése. Fordította Patat Bence. Budapest, Typotex, 2022. 186 oldal, 3900 forint