John Ashbery: Áldás álruhában

Igen, élnek, és ezek itt mind a színeik.
De élek, a lelkem mélyén én is ugyanúgy.
Azt érzem, énekelnem kell és táncolnom, hogy valamiképp
Elmondhassam, az, hogy ismerlek, talán hozzám van kötve.

És éneklek elkeseredés és magány közepette
Azért, mert ismerhetlek,
Hogy magamról dalolhatok, aki te vagy. Látod,
Úgy emelsz a fény felé

Ahogy soha nem vártam, vagy gyanítottam volna, talán
Azért, mert mindig azt mondod, én te vagyok,
S nem tévedek. A nagy lucfenyők földerengenek.
Tiéd vagyok a halálban, a vágyakozásban.

Magamra gondolnom valaha is képtelenség, rád vágyom,
Egy szobára, melyben a székek
Örökké háttal a fénynek állnak
a fény kőre, ösvényekre vetül, a valódi fákra
Amik mintha egy ablakrácson át világítanának rám és feléd.

Ha igazak e januári nap vad fényei
Hűséget fogadok neked
Akire sose szűnök meg emlékezni.

Emlékezni, hogy megbocsássak. Hogy eszembe jusson túllépni
rajtad, át a mába,
A titok szárnyain, amit sosem ismerhetsz meg.
Kivonva magamat magamból, az úton
Melyet a nap pasztell foglalata nekem szánt.

Jobban szeretnélek “téged” többes számban, “titeket” akarlak,
Gyertek hozzám, aranybarnán és sápadtan,
Mint a harmat mint az ég.
És akkor egyszer csak elönt a lázas izgalom.

*

A vers eredeti címe és megjelenési helye: Blessing in disguise, in: John Ashbery, Rivers and Mountains, Ecco Press, 1966, New York.