„Párizs most a célunk!”[1]

Rómában, Zürichben, Párizsban – röviden, amint maga mögött hagyta az ember a német földet – 1920 és 1923 között a német termékek fele annyiba kerültek, mint amit külföldön, sőt Németországban kellett ugyanezekért az árukért fizetni. Ekkoriban kezdtek újra megnyílni a határok, és az utazók megindultak. Az emberek a kiárusításokból kényszerültek megélni, és minél magasabbra szökött a dollár árfolyama, annál nagyobb lett a külföldre vitt javak köre. A katasztrófa csúcspontján a szellemi kulturális javakat is magába foglalta. Az örök béke kanti eszméje[2] – amely a szellemiek terén lerongyolódott belföldön már régóta eladhatatlan volt – az első helyet foglalta el a spirituális exportcikkek között. Már vagy tíz éve a polcon porosodott, verhetetlen áron eladásra készen a maga ellenőrizhetetlen kidolgozottságával, és most kapóra jött, hogy egyengesse a komolyabb exportszállítmányok útját. Valódi békebeli minőség szóba se jött. Immanuel Kant durva, házilag gyártott agyszüleménye ugyan roppant elnyűhetetlennek bizonyult, a nagyközönség mégsem szerette. A polgári demokrácia modern ízlésének illett inkább megfelelni, tarkább zászlócskát kellett piacra dobni, s mindehhez meg kellett találni azt az utazót, akiben megvolt az újságíró és a csicska háromszorosan laza csuklómozdulatának minden szükséges lendülete. Köztudott, hogy utazóként mindig szívesen látták a tartalékos hadnagyot. Bejáratos volt a jobb körökbe. Mindez nagyon is elmondható von Unruh úrról, aki 1922‑ben a városban járva az örök békéért koptatta Párizs tereit. Persze évekkel ezelőtt nem minden feltűnés, zaj és vérontás nélkül vezették be őt Verdunnél a francia körökbe,[3] ami néhány pillanatra magát von Unruh urat is megfontolásra késztette. Akárhogy is legyen: az elkészült beszámoló – Niké szárnyai – egy utazás könyve[4] – azt mutatja, hogy az ügyfélkörrel kialakított kapcsolat akkor is jónak bizonyult, amikor már nem súlyos muníciót, hanem mintákkal ellátott békeárucikket kínálgatott. Azt azonban nem jelenthetjük ki hasonló biztonsággal, hogy útinaplójának megjelentetése – ügyfelei listája és lebonyolított ügyletei – hosszú távon az üzlet hasznára válik-e. Hiszen nem rögtön azután jelent meg, hogy Párizsból elkezdték visszaküldeni az árut.

Mindenesetre felettébb tanulságos közelebbről is megvizsgálni von Unruh úr pacifizmusát. Miután az erkölcsi eszme és a jog vélt konvergenciája, amely a kanti béketan európai evidenciájának előfeltétele volt, a 19. század szellemében elkezdett fölbomlani, a német „béke” egyre egyértelműbben utalt a metafizikára önmaga megalapozásának helyeként. A békéről alkotott német elképzelés a misztikából ered. Ezzel szemben már jó ideje felismerték, hogy a nyugat‑európai demokráciák békeeszméje világi, politikai és végső soron jogilag képviselhető gondolat. A pax számukra a nemzetközi jog eszménye. A gyakorlatban ennek a döntőbíróságok és a szerződések eszköztára felel meg. Von Unruh úr pacifizmusa éppolyan kevéssé érinti a jelen világtörténelmi eseményeit, mint a korlátlan és felfegyverzett békejog és a békés igazságosság nagy erkölcsi konfliktusát, mindazt, ami ezt a témát a történelem során már annyiféleképpen eszközzé silányította. Pacifizmusa az ünnepi vacsorákon kívül semmilyen más nemzetközi tényállásról nem tud számot adni. A közös emésztés békéjéből kelt ki az ő internacionáléja, a gálamenü pedig a népek jövőbeli békéjének magna chartája. Így hát mint amikor egy cimbora nagy jókedvében szétver egy‑egy becses edényt a nászi vacsorán, von Unruh jót rúgva hosszúszárú katonacsizmájával az ördögbe küldi a königsbergi filozófus sprőd terminológiáját, s végül nem marad más, mint a rajongó szempár bensőségessége a maga szép alkoholosan üveges tekintetével. A könnyes szemű, tehetséges szószátyár képe, amelyet kizárólag Shakespeare tudott megörökíteni! – A béke szószólóinak nagyszerű prózája mindig a háborúról szólt. Azok szokták saját békeszeretetüket hangsúlyozni, akik háborút szítottak. Aki azonban békét akar, az beszéljen a háborúról. Akár az elmúltról (ha ugyan nem épp Fritz von Unruh a neve, akinek éppen arról kellene legfőképp hallgatnia), de mindenekelőtt a következőről. Beszéljen fenyegető felbujtóiról, súlyos kiváltó okairól, a legiszonyatosabb eszközeiről. De talán nem ez lenne az egyetlen olyan diskurzus, amellyel szemben a von Unruh úr előtt megnyílt szalonokat tökéletesen hangszigetelték? A sokat emlegetett béke, az, amelyik már eljött, kellő megvilágításban az a béke – és a számunkra ismertek közül az egyetlen „örök” –, amelyet azok élveznek, akik a háborúban kommandíroztak, a béke ünnepén pedig hangadók akarnak lenni. Von Unruh úr bizony az is lett. „Jaj annak” – szól kasszandrai zagyvasága mindazokhoz, akik nem vették észre időben – mármint valamikor a halfogás és a sültek között –, hogy a „belső fordulat” az egyetlen elfogadható lázadás, és hogy a „kenyér forradalma” (84) és a kommunisták mesterkedése helyett a „kommunionistákat” (123) kell előnyhöz juttatni, akiknek közössége a szupé után megtisztultan feláll székéről, s céhtábláján – nincs efelől kétség – egy pezsgőspohár lesz. Versailles előtt nem is nyilatkozhatott volna meg akkurátusabban a köztársaság ünnepi poétája: „A koronás aranyrácsok között állva – legszívesebben széttépném a zsarnokságnak ezt az egész bukszusokkal teleültetett kertjét.”[5] (86) 

Ha mindebben bármi is békülékenyebbre hangol, az a kegyelet, amellyel a felserdült költő hű marad a maga „Neugebauerjének” és „Ploetzének”[6] összes kis frázisához. Mi mindent visszhangzik, amikor a svájci ember „Tell földije”, a postás táskája „bánattal és örömmel megrakott zsákja a sorsnak” (17), a narancsok[7] pedig a „bíborszín nap gyümölcsei” (90)! Ahogy a nebuló az utolsó tanórán az iskolapadba faragja a „nagy férfiak” arcélét, úgy látjuk az évek sorát átalvó költőt, aki még mindig kamaszéveinek leckéi fölé görnyed. Saját magát „Aufidius táborába érkező Coriolanusként” (17) látja bevonulni azokon a vidékeken, ahol még most is lövészárkok futnak, és addig álmodozik tovább a világtörténelem sodrában, amíg fel nem ismeri magában az egyetlen olyan embert, akinek „van bátorsága Winkelriedként[8] a jelen orcája elé merészkedni” (62). Zseb-Winkelriedként békésen ábrándozik, midőn kihajt előtte „a sors kimondhatatlan sejtelemekkel telt virága” (382), de nem ám csak az, hanem a színtiszta ostobaság illattalanul virágzó gyomnövénye is. „Lángba borítjuk a tengerek vizét, hogy még a halak is megtanuljanak lelkesedni” (387) – erre buzdítja magát és társait. Majd egyszer csak sípszó hasít álmodozásaiba, és előhívja kamaszos önkielégítésének képeit. „Még mindig üvölt a szirénás bója, akár az asszonyok kiáltása, akiket anélkül gyűrtünk magunk alá, hogy akár csak egy hangot is adhattak volna.” (330) Von Unruh úr németsége a morfinista rossz szokását idézi, aki az étkezést, az olvasást és a beszélgetést is kénytelen néhány percre megszakítani, hogy a droggal új életerőt fecskendezzen magába. Az ő mondatai is így szakadnak meg váratlanul, és egyetlen körmondatban sincs elég erő az előretöréshez, amíg nem szippant még egyet a rothadófélben lévő tárgyi világ aromájából.[9] „’Nietzsche!’ A szolgáló az eperfagylalt magas építményét szervírozza.” (204) „’Ezzel azt akarja mondani’, és Melchior felhajt egy kupica Grand-Marnier-t.” (394) Mivel azonban ez a könyv párját ritkító módon látja el az ínyenceket, a szavakat és a fogásokat pedig úgy szolgálja fel, hogy azok az asztalt rogyásig, az olvasót pukkadásig telítik, ezért az egyetlen igazán válogatott hangot is csak a renyhe stílus magas ízlésének jegyében szabad megízlelnünk. A hozzáértő számára egy hölderlini „Ó” („hogy szeretsz… és szemed ragyog, ez számomra intés, ó, egy jel”) (379) csak tovább fűszerezi a romlás stádiumába ért nyelvi pépet.

Ennyit a kétségbeejtő stílus eredetrajzáról. Ám a könyvről még több mondanivalónk is akad. Itt fekszik hát előttünk a szerző menetközben magáévá tett, esetlen intimitásainak söpredéke. A barátság, a költői hírnév és a nők iránt érzett tisztelet valóságos sintértelepe tárul fel előttünk, és frissen szerzett végtagcsonkulásokként bukkannak fel egyre‑másra a nyomorult keresztnevek. Itt a keményen megbüntetett, siratnivaló „Jacques”.[10] Bármit vétett is egy efféle vendég házigazdájaként – most itt áll e végnélküli fecsegés hallgatóságaként, így hát megbűnhődött érte. Ott van „Agé”,[11] Valéry, Drieu La Rochelle: mindannyian unalmas attitűdökkel, amelyek a falazó „causeur”-t jellemzik. Aztán rögtön a könyv harmadik oldalán előlép a német „Stefan”[12] – úgy intették oda, mintha taxisofőr lenne (13). És „a Noailles”,[13] akinek „combjától” Unruh megkísérel távolabb húzódni, „lassan emelkedve fel a selyempárnák közül” (215). – Hová való az efféle mosdatlan bizalmaskodás, ha nem a kocsmába, ahol a nyélbe ütött ügylet után az üzlettárssal ünnepelni szoktak? Az üzleti körút végére lazán illik ez a kis csatangolás. A vendég végighurcolja vendéglátóit a városon, a polgár pedig eltátja szemét‑száját az asztaltársaság kocsmai kigőzölgéseit hallva, mivel végre tanúja lett mindannak, ami oly szabadon folyik a művészi köröcskékben. A szerző böffent szívének gyöngéd rezdülései közben, és szeráfi pacifizmusa őszinteségében a nyerspolgár örömmel és csodálkozva ismeri fel korábbi iskolatársai érces, sörben fogant őszinteségét. Könnyes pillantása az esthajnalcsillagról folyvást a rendfokozat csillagára téved: hiszen az első osztályú vaskereszt (339) az volt e mellkas számára a háborúban, mint ami békeidőben az elsőrangú szív dobbanása. Az eskük és a vallomások közben lassan üt a disznóviccek órája. Ennél penetránsabban nem suttogtak még egyetlen fülbe se malacságokat, és ennél finomkodóbb stílusban sem (225, 228, 303). Von Unruh viszont fölfedezi kivétel nélkül valamennyi vicc épületes oldalát. Végül pedig a zugíró szerint az összes európai találkozó az „éjjeli kurvák” háttere előtt (308) zajlik, az úti panorámát durva vonásokkal fölvázolt látványuk zárja. Egyaránt járatos a palotákban és a bordélyházakban, egyformán otthon érzi magát a hatalmas falitükrökbe és a pocsolyákba pillantva (mindenütt, ahol csak tükröződhet: ahogy bizony saját lakkcipője orrán látott tükörképe is egy sor mélyértelmű értelmetlenséget hív elő a szerzőben), ezért utazása végeredményét nem ragadhatja meg lényegre törőbben más, mint az álom, melyről elmeséli, hogy egy francia és egy német géniusz – Rodin és Lehmbruck – őt, a béke követét, ellentmondást nem tűrően magukkal vonszolták – két szajhához. Az üzleti út sörtúrába torkollik, a népek közti megértés a mocsokban végzi. Mert a könyv butaságánál is távolabbra vezet a szerző öntükrözést majmoló hiúsága, és az író hiúságánál is magasabbra ágaskodik a termék mocskossága, amely újfent igazolja azt a teológiai felismerést, mely szerint minden tett szenny, ami hiúságban fogant. Ez a szenny terül szét a két országon, és nem kímél egyetlen nagy és tisztességes nevet sem: bűzével mindent átitat.

A PEN-klub vacsorát adott Fritz von Unruh tiszteletére. Némi vér látszik a béke angyalának szárnyán – ez már senkit nem zavar Európában. Vagy pusztán a béke nagykövetének szólt volna a vacsora? Mindenekelőtt bizonyára az író Fritz von Unruh-nak szólt. Hiszen az ünnepi asztalnál nem más ült, mint a „Lovassági induló” költője.

Lovassági induló

Ulánusok, a büszke Lützow nemzetség
bátorsággal áthatott lovasai,
Megsértették a német becsületet,
Föl! vonuljunk a csatába.

Elő a lovakkal, kard a kézben,
A világ ránk, ulánusokra vár,
Fürgén megrohamozzuk az ellenség országát
és elhozzuk a francúzok zászlaját.

Ó, lét, te pompás, édes kincs,
Szeretni most kezdünk csak igazán:
A hazáért és a német vérért
Leszünk a halál fiaivá.

Fel a lobogóval és előre,
Nincs mit beszélni erről –
Szent kötelességet teljesítünk,
Párizs most a célunk!

Ám ez az eskü komoly tett:
Istenként táplálja a lángot –
Mi, lützow-iak készen állunk
halomra aprítani a világot.

Mélyfekete szárnyait e sorokban bontogatta első alkalommal ez az új, bensőségessé tett pacifizmus. A békevarjú első kiáltása így hasított végig a harcmezők fölött. Szárnyalva érkezett – csőrében a Kleist‑díj pálmaágát tartva. Már régóta és alapos megfontolásokból – a B. Z. am Mittag 1914. augusztus 16‑án[14] – Párizs volt a célpont. Végül el is értük.

*

Jegyzetek:

A fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget gondozta: Kerekes Amália

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 3.k., szerk. Hella Tiedemann‑Bartels, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 23-28.

[1] A mottó a kritika végén teljes egészében újra közölt versből, Fritz von Unruh Reiterlied című költeményéből származik, amely egyszersmind utalás Németország 19. századtól fogva dédelgetett birodalomépítő terveire. Ld. Eugen Wolbe (szerk.): Kriegsgedichte 1914. Leipzig, Wien, Bibliographisches Institut, 1915, 52.

[2] Immanuel Kant: Az örök béke. Ford. Babits Mihály. Budapest, Helikon 2019.

[3] A szerző 1916‑ban Verdunnél harcolt az első világháborúban.

[4] Fritz von Unruh: Flügel der Nike. Buch einer Reise. Frankfurt am Main, Frankfurter Societäts‑Druckerei 1925.

[5] Ezeket a szavakat Fritz von Unruh a kommunistákkal szimpatizáló francia muzsikus, Jacques szájába adta. Hogy Benjamin számára komikusan hangzik mindez és hiteltelennek hat, az az egész mű antikommunista jellegéből fakad.

[6] Francia nyelvkönyvek közkeletű elnevezései.

[7] Benjamin itt téved: narancs helyett földieperről van szó az adott szöveghelyen.

[8] Svájci hős.

[9] Von Unruh beszámolójának groteszk jellegét főként az adja, hogy minden (pacifista) beszélgetés vagy gondolatfutam hátterét a Párizsban átélt helyszínlátogatások és ínyenc étkekkel élvezetessé tett társasági események részletes leírása kíséri.

[10] Jacques, az utazó vendéglátója, fiatal párizsi muzsikus.

[11] Egy párizsi szalon vendéglátója, ahol a szellem előkelőségei találkoznak.  

[12] Feltehetőleg Stefan George.

[13] A regényben szereplő olasz grófnő. (212)

[14] A Berliner Zeitung am Mittag c. bulvárlap. A 19. század végén fogant Schlieffen‑terv végrehajtásának első sikeres lépése, a belgiumi Lüttich elfoglalása 1914. augusztus 16‑ára fejeződött be. A tervbe foglalt, Németországtól nyugatra irányuló hódítás végső célja Párizs volt.