Benjamin 1934 júniusában ezt írta Gretel Karplusnak: „Éppen te lehetsz a leginkább tisztában azzal, hogy életem csakúgy, mint gondolkodásom, szélsőséges pozíciók között mozog. Az a tágasság, amelyet ily módon megőriz, az a szabadság, hogy összeegyeztethetetlennek számító dolgokat és eszméket egymás mellett mozgasson, a veszély révén nyeri el alakját.”[1] Benjamin – miután meghiúsult az egyetemi oktatói állás elnyerésére tett kísérlete – a tudományos alkotásban edződött írástechnikáit irodalmi és képzőművészeti kritikák és nagyesszék, műfajilag változatos könyvek recenzióinak írása közben fejlesztette tovább, ekkor is a szélsőségek között ingázó mozgásra törekedve. A köztes és középszerű eseteket mellőzve elsősorban olyan művekkel foglalkozott, amelyeket „megmentésre” vagy „megsemmisítésre” érdemesnek talált: elemzésük és értelmezésük során a kulturális térben betöltött, illetve a hagyományozási láncban betöltendő szerepük radikális megerősítésére vagy elvetésére vállalkozott. Egyik első könyvkritikája a „megsemmisítés” jegyében fogant. Hugo von Hofmannsthalnak 1926. június 15-én kelt levelében arról ír, hogy Unruh „ocsmány békekönyve” csak azért futhatott be ilyen viszolyogtató karriert, mert Párizs „közepesen informált” a német állapotok részleteiről, majd így folytatja: „Mindenesetre mellékelem a kritikát, nem is annyira – ha szabad megjegyeznem – a tárgyát tekintve magától értetődő tartalma miatt, hanem inkább tudatos kísérletként, hogy egy könyv által ’annihiláljak’, megsemmisítsek egy közéleti személyt, ami mint forma – ha nem tévedek – csak kritikai szokásaink renyhesége miatt ment ki a divatból, és talán megérdemli, hogy kísérletet tegyenek a megújítására.”[2]

Fritz von Unruh, az érintett könyv szerzője, 1885‑ben született Koblenzben, nemesi családban. A katonaiskolát az érettségi megszerzéséig II. Vilmos császár fiaival együtt végezte. Első irodalmi sikerét expresszionista drámái hozták meg, majd a nemzetközi ismertséget az Opfergang (Áldozat-út) című könyvének[3] köszönhette. Ez a regénye közel 30 000 példányban kelt el. A benne feldolgozott élményanyagot a 6. lovasezred önkéntes hadnagyaként szerezte. Valószínűleg nem pusztán a harcmezőn szerzett érdemei miatt, hanem cenzúrázottan megjelent háborús propagandaírásainak köszönhetően is, 1916‑ban és 1917-ben von Unruh-t a Vaskereszt Első Osztályával tüntették ki. Pacifista fordulata az 1916‑os év végére tehető – verduni sérülése után, Svájcban töltött lábadozásának ideje alatt ekkor került ugyanis kapcsolatba Harry Graf Kesslerrel és pacifista körével, azonban háború utáni írásaiban és közéleti szereplései alkalmával törekedett arra, hogy a háború egyik első, legkorábbi kritikusaként tartsák számon.[4] Párizsba azután hívták meg, hogy Opfergang című regényét 1923‑ban kiadták francia fordításban is. Erről a látogatásáról a Niké szárnyaiban számolt be.

Fritz von Unruh Niké szárnyai című franciaországi útleírása Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényével jutott egy sorsra. Az 1933-as könyvégetéskor a nemzetiszocialista hatalom (példának okáért) Braunschweigban[5] egy több, mint három méter magas máglyán égette el „a német szellem védelmének” jegyében, közel ezer másik németellenesnek ítélt könyvvel együtt. A könyvégetések ezzel egyidejűleg lezajlottak az ország huszonegy egyetemi városában is. „A forradalom nemcsak a zsidók és a marxisták ellen irányul, hanem mindenekelőtt a polgárság ellen is, amelynek gyengeségei lehetővé tették az elmúlt tizennégy év állapotait. A liberalizmust le kell győzni. Véget kell vetni az individuum korlátlan szabadságának, le az olyan hamis jelszavakkal, mint szabadság, egyenlőség, testvériség”[6] – hangzott el 1933. május 10‑én Braunschweigban a könyvégetések felvezetéseként. Az erre a sorsa jutott könyvek 90%-át közgazdaságtudományi, filozófiai, jogtudományi, történelmi, nyelvészeti tárgyú és szépirodalmi művek tették ki, tehát elsősorban a társadalmi képzelet alakítására alkalmas munkák.

Nem szükséges hangsúlyozni, hogy a tárgyi megsemmisítésnek ez a kollektív gesztusa, aktivitása a polemikus kritika gyakorlatától (amely szellemi ellenfelével tartalmi síkon igyekszik megküzdeni) minden lényeges pontban különbözik: az ideológiai ellenség műve a máglyán tömegesen, arctalanul, jellemző vonásaitól, egyediségétől megfosztva, a megismerésére tett minden erőfeszítés nélkül pusztul el. Benjamin itt következő kritikájának ítélete a volt háborús propagandista ellen legyen bár szélsőségesen negatív, mégis: ez az írás a szellemi alkotást megillető tisztelettel, a kritikát jegyző író figyelmének teljes odafordulásával és „oly szeretettel trancsírozza fel a könyvet, ahogy csecsemőt készít el magának a kannibál.”[7] Majdnem száz év távlatából visszatekintve a mai olvasó felteheti a kérdést: vajon akkor is ugyanígy zajlott volna‑e ez a szeretetteljes kannibáli lakoma, ha Benjamin sejti, hogy Fritz von Unruh személyében mindkettőjük közös ellensége, a nemzetiszocializmus ellen 1931‑ben megalapított Vasfront egyik vezéregyéniségét támadja meg?

*

Jegyzetek:

[1] Gretel Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1930–1940, szerk. Christoph Gödde, Henri Lonitz, Frankfurt am Main, Suhrkamp 2019, 156.

[2] Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 3. k., 611.

[3] Fritz von Unruh első regénye a Verdun (Opfergang) címet viseli (Collection de la Revue Européenne), 1925 (magyarul részletek Fábry Zoltán fordításában in: Korunk 1926. május 1., 289–298).

[4] Ld. Nicolas Beaupré: Unruh, Fritz von, In: 1914-1918-online. International Encyclopedia of the First World War, Ute Daniel, Peter Gatrell, Oliver Janz, Heather Jones, Jennifer Keene, Alan Kramer, Bill Nasson (szerk.), Freie Universität Berlin, Berlin 2017-07-07.; Ld. még: http://daten.digitale-sammlungen.de/bsb00108175/image_673

[5] Vö. Michael Kuhn (szerk.): Verbrannte Bücher. Verzeichnis der Bücher, die 1933 aus dem Bestand der TH Braunschweig aussortiert und zum größten Teil vernichtet wurden, Braunschweig 1993, 69.

[6] Uo., 1. A beszéd eredeti megjelenési helye: Braunschweiger Staatszeitung Nr. 118., 1933. május 10.

[7] Walter Benjamin: Egyirányú utca. Hirdetmények felragasztása tilos! Budapest, Atlantisz 2005, 41.