Mi a világirodalom? Nem éppen új kérdés. Föltették már sokan.[1] Inkább vágjuk kétfelé a szót, duplázzuk meg a kérdést: Mi a világ? Mi az irodalom?

A világ mindennapi használatban csak egy nagyon kis részét jelenti a világnak.[2] Amennyiben a világegyetemet bevesszük a játékba. A világ, amire gondolunk, ha például valakinek a világhíréről beszélünk, az emberek világa.[3] Tulajdonképpen a Föld szárazföldi részeire, ott is az emberek által lakott területre terjed ki, és mint a dobostorta tetején a cukormáz, a lényegét éppen az emberek közötti viszonyok és összefüggések, a társadalom adja. Világhírű annyit tesz, hogy az öt kontinens mindegyikén beszélnek arról a valakiről vagy valamiről az emberek.

Ha a világköltészet történetét, vagy a költészet világtörténetét akarjuk dióhéjban áttekinteni, akkor ennél kicsit tágasabb világot kell értenünk, mely túlszalad az emberin. Ide tartozik az álomvilág, a túlvilág, a másvilág: az említett dobostorta fölső rétege fölött édesen kavargó levegő egy cukrászda vitrinében. A vers világához hozzátartozik a nem látható világ. A vers világához hozzátartozik az állatok által létrehozott mini világok összessége. Van egy legenda, hogy Krúdy Gyula egy tabáni kiskocsmában délután ötkor mindig egy pikoló sörre várta a barátját, aki percre pontosan meg is érkezett; és nem volt más, mit egy őz. Az irodalom világa így találkozik az állatok kicsiny világával. Akiknek nem egy esetben valami versszerű dologhoz is van érzékük, nemcsak az írótól kapott sörhöz. Az közben mindegy, hogy ez a Krúdy-legenda igaz-e. Minden legenda igaz, csak nem biztos, hogy megtörtént. A legenda igaza hitelesíti a fikciót. És fordítva. A legenda irodalom, ha jól hazudunk az irodalomról, az már maga az értelmezés.[4]

A tudomány által megragadott világ valóban kiszalad a világegyetembe, ahonnan az irodalom és a művészet is sokat merít ügyes eszközeivel, mint amilyen a fantasztikus irodalom. „Réges-régen egy távoli galaxisban”, így kezdődik a Csillagok háborúja világtágító jelenkori eposza. És míg a mesét csak odaképzeljük a világunkon túli világokba, a szépség jelen is lehet.[5]

Mivel nem az egész irodalom történetéről szeretnék beszélni, hanem csak a költészetéről, talán meg se kell határozniuk az irodalmat. A költészet az egyik irányba szűkebb, a másik irányba tágasabb, mint az irodalom. Mert a vers nem emberi találmány, vagy talán mondjuk inkább úgy, nem pusztán emberi találmány. Nekünk emberként ki kellett találnunk, pedig már ki volt találva az eposzokat éneklő bálnák között. Az egyéniséget megmutató rigóénekben. A listát etológusok folytathatnák, akik az állatok számos művészi tevekénységéről tudnak. Persze elég, ha mi az akusztikus teljesítményeikre szorítkozunk.

Az emberiség története egymástól távol levő és közvetlen kapcsolatban nem álló helyeken és időkben kezdődött el, a verses írásbeliség az írásbeliséggel egyidőben jött létre. Alighanem az írásbeliség megjelenése előtt is létezett a vers, ezért azonnal le kellett írni, amint lehetett.

Úgy tűnik, az ember nemcsak homo sapiens, hanem homo poeticus is. Az emberiség története egyidős a líra történetével, még pontosabban, az emberiség történetében nem volt líramentes időszak. Ha azt megmondjuk, mi a líra, magyarázatot kapunk arra is, mi az ember. Megint másképp fogalmazva: a vers az ember egyik ismertetőjegye. Vagy nem is kell ismertetőjegy az embernek? Véget ért a humanizmus kora? De hiszen ez is verstéma.

Mivel a líraérzékenység a rossznyelvek (mindent kiszámoló gazdasági szakemberek, mindent értő politikusok és mindenről elfeledkező közömbösök) szerint mostanában a nulla felé közelít, ebben a cikksorozatban nem kevesebbre teszünk kísérletet, mint az emberiség megmentésére.[6] Szinte vallásos célkitűzés. És valóban, minden vallásnak vannak imái és egyéb verses szövegei. Az imák is versek, bár talán nem minden vers ima. Talán. De az is lehet, hogy az, mégis az. Mostani nekibuzdulásunk egyik értelme lehet, hogy rábizonyítsuk az összes nagy versre[7] ima-természetét[8].

Kettévágott kiinduló kérdésünkre visszatérve: hogy mi a világ alapvetően és ezen túl a mi számunkra mi, azt épp versekből tudhatjuk meg. Hogy mi az irodalom, nem perdöntő, minket csak egyik állítólagos részhalmaza, a költészet érdekel. Persze a költészet az irodalom legortodoxabb, legcentrálisabb része. Vannak szórakoztató ágazatai is: a rigmus, csasztuska, reklámvers, dalszöveg, slam. De ez az irány, ellentétben a regény sorsával, nem tudta jelentős mértékben beárnyékolni a nagy költészetet. Sőt, sokan a vers előretörését remélik pl. a slam népszerűségétől. Még ha nincs így, a költészet széles körű megbecsültségére nézvést nem is kártékonyak ezek a jelenségek.

Az igazi költészet alapvetően világ-költészet, de a teljességet így ragadja meg: rövid, bizonyos hangtani szabályosságoknak engedelmeskedő szövegek, betűvel leírható dallamok, melyek a világ egészének modelljét mutatják föl és alkotják meg. Íme egy a sok használhatatlan meghatározás közül. Mindaz, amit meg akarunk határozni, elérhetetlenné válik, amint sikerül a meghatározás. A fogalmaknak nincs pontos és tisztán kivehető határvonaluk, így a meghatározással meg is csonkítjuk és félre is értjük őket. A meghatározással elvesszünk belőlük. Az előbbi szentencia is csak körülírta fogalmunkat, nem képes egyetlen érvényes definíció lenni.

Nem tudom, nem késtünk-e le már mindenről? Ezt a sorozatot tíz, de lehet, hogy húsz évvel korábban kellett volna megírni, ráadásul kötelezően bizonyos használható eredményekre jutva. (Tehát csak akkor lett volna szabad elkezdeni, ha eredményt hoz, amit előre nem lehet garantálni. Lehet, hogy épp ezért nem született meg korábban. És most vajon a végére jutunk? Van vége, ami valami kezdetet ígér?) És az eredmények miatt még visszhangot is elérve, hogy aztán ezek a hasznos eredményeket a társadalomban (a világ regényekbeli vetületében) valóban hasznosítani is lehessen. A későn érkező segítség, nem segítség. A klímakatasztrófával párhuzamosan futó kultúrakatasztrófa vajon átlépett már a kritikus határon, ahonnan nincs visszafordulás? Rettegek tőle, hogy igen, nagyon remélem, hogy nem. Próbálom visszaforgatni az idő kerekét. A vers folyamatosan ezt teszi. De nem olyan ez, mint a Titanic félrekapott hajókormánya, a katasztrófa legfőbb oka?

Nem, nem olyan, nem teszi ezt: a vers nem forgatja az idő kerekét semerre, még előre se. A vers nem szolgálja a haladást, nem szolgálja a biztonságos zugban való megtorpanást. Nem szolgál semmit. Azaz mégis: az olvasóban támadó másik ént, mely versolvasás közben jön létre, mint árnyék a napsütésben.

*

Jegyzetek:

[1] „A szót Goethe vetette be a köztudatba. Goethe ezt mondta Eckermann-nak: „A nemzeti irodalom most nem mond sokat, most a világirodalom korszaka van soron, és mindenkinek az irányban kell hatnia, hogy ez a korszak minél előbb bekövetkezzék.” Az idézetből látható, hogy Goethe világirodalmon olyan irodalmat értett, mely nemcsak egy nemzet, hanem az egész világ számára jelent valamit. Tehát világirodalmat nem cselekvő értelemben, nem azt az irodalmat, amelyet az egész világ ír, hanem szenvedő értelemben, azt az irodalmat, amelyet az egész világ számára írnak.” Szerb Antal: A világirodalom története. Magvető Könyvkiadó, Budapest,1980. 7-8. o. (Lehet, hogy ebben az értelemben már nincs is világirodalom? Ez a viszonylag egységes, viszonylag értékorientált közösség már nem létezik? A regnáló irodalmaknak nincs is szükségük ilyen közönségre? De mivel a költészet közönsége mindig is kisebb volt, világköltészet talán még most is létezhet. Mert ez talán csak a költészet világában értendő.) (A világirodalom széthasadozóban van kisebb, akár nemezetek fölötti, de szubkulturális irodalmakra, és funkció-irodalmakra. Autofikciós jellegű önfényező és panaszirodalmi szövegekre, közösségi értékrendek agitációs írásaira, irodalmon kívüli szempontokat kiszolgáló tézisirodalmakra, melyek erősen helyet követelnek maguknak és átrendezik a világ(irodalom) struktúráját.) (Igen, beszélnünk kell világ(irodalom)ról, ahol az irodalom csak segédtudomány. Ilyen segédirodalmárok a forgatókönyvírók, akiknek a hatása messze nagyobb tud lenni, mint egy nemzeti keretek közül ki nem keveredő akár nagyon jelentős íróé. A forgatókönyvírók többnyire a névtelenségbe vesznek, mint a középkori festők nagy része. A névtelenség viszont tiszteletre méltó pozíció, mikor az irodalom – művelőinek, de olvasóinak is – egyik legveszélyesebb fertőző betegsége az éntúlreprezentálás. Vissza tehát Barthes-hoz és Foucault-hoz? A szerző halála legyen önkéntes vállalás?)

[2] „A világ az, aminek esete fennáll.” Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés 1. Márkus György fordítása. Akadémiai kiadó, Budapest. 1989. 11. o. Attól tartok, számunkra a logikától eltávolodva, az esete csak olyan dolgoknak áll fönn, amelyeknek valamiképp részesei lehetünk. Az 1.1. tételben Wittgenstein ezt így bontja tovább: „A világ tények és nem dolgok összessége.” (Uo.)

[3] Még mindig Wittgensteinnel szólva: „Aminek esete fennáll, a tény, nem más, mint a körülmények megléte.” (Uo. 2. tétel) A ’körülmények megléte’ kifejezés itt egybevágni látszik az ’emberek világa’ kifejezéssel. De akkor a világ annyit tesz, mint meglét, az emberek viszont körülmények. Amennyiben a logika útján lépnénk tovább. Amitől óvakodnék. József Attila azt mondja: „Kertemben érik a / leveles dohány. / A líra: logika; / de nem tudomány.” (Ha lelked, logikád…) Ez a versszak saját maga cáfolata. Az első két sor semmiféle logikai kapcsolatban nincs a második két sorral. A szöveg épp a vers egzaktságtól való távolságát jelöli ki, de formájával messzebb tolja, mint tartalmában. A líra még csak nem is logika, mint láthatjuk. Hanem verslogika. Tegyük hozzá, a versekben működő szigorú logika. Amihez hasonlóval Wittgensteinnél is találkozunk. Ha nem is a Tractausban, inkább az Észrevételekben (Atlantisz Kiadó, Budapest, 1994. Kertész Imre fordítása).

[4] „Más ugyanis a technikai hozzáértés, (…) és más a szókratikus próba, (…) egy olyan igazmondásforma megalapításáról és meghatározásáról van szó, amely teljesen eltér attól, ahogyan egy tanító átadja a maga szaktudását tanítványainak.” (Michel Foucault: Az igazság bátorsága. Önmagam és mások kormányzása. Előadások a Collège de France-ban. 1984. Cseke Ákos fordítása. Atlantisz, Budapest, 2019. 206. o.)

[5] „Eddig matematikával foglalkoztam. De talán a természeti törvények más, finomabb módon adnak hírt magukról, például esztétikai értékük révén.” Paul Davies: Isten gondolatai. Egy racionális világ tudományos magyarázata. Béresi Csilla fordítása. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995. 171. o.

[6] Ki kért meg rá? A megmegmentésre nem kell senkit kérni. Ha bárki felismeri egy helyzet menthetetlenségét, azt azonnal e helyzet elleni felszólításként kell értelmezni.

Ki hatalmazott fel rá? – hogy végigmenjek bizonyos szokásos ellenvetéseken. Tetteink nagy részét nem azért tesszük, mert arra megválasztottak, vagy azzal megbíztak volna. Hanem saját szándékból. Az írók többsége eleve gyűlöl felkérésre dolgozni. Maga a szabadság hatalmaz fel bizonyos dolgok megtételére. Bizonyos dolgok kimondására vagy leírására.

Mindez még nem bizonyítja, hogy az emberiség megmentésre szorul. És azt se, hogy megmenthető. Ehhez ajánlott olvasmány pl. a négy evangélium. A megmentésre persze nem a szerző személye alkalmas, hanem a költészet személyessége, személytelensége, személy felettisége és személy alattisága.

[7] A magyar irodalom nagyvers-centrikus. Nagy versekben méri a költők teljesítményét. Ezért majd meg kell vizsgálnunk ennek a fogalomnak a mibenlétét, és meg kell különböztetnünk a verset a nagy verstől. Témánk A nagy vers története? Beérjük inkább a nagy költők minden versével. Mivel ez áttekinthetetlen mennyiségnek tűnik, a reális program az, hogy egyes nagy költők néhány nagy versével foglalkozzunk, azzal áltatva magunkat, hogy e módszerrel a teljes korpuszról sem fogunk hiteltelen képet adni.

[8] Miben is áll az ima-természet? Abban, hogy a szöveg túl akar lépni saját, pusztán kommunikációs lehetőségein, és cselekvésként kíván megjelenni. Olyan cselekvésként, amelyik (nagy szavakkal): a világot túlvilági befolyás elnyerése által szeretné megváltoztatni. Az ima felszólításokkal és kérésekkel van tele, de lényege mégsem ebben rejlik, hanem a következő meggyőződésekben: a világ létezik és megváltoztatható. A túlvilág létezik és befolyással van a világra. Ez a befolyás lehet jó. Az ima a befolyás jó célra való felhasználását próbálja kieszközölni. Az ima a túlvilág léte és abbeli képessége alapján, hogy legalábbis rávehető a jóra, a világ kis vagy nagy részének megváltoztatására tör. Ugyanerre a vers is vállalkozhat, ha kicsit öntudatosabb és szerénytelenebb is az imánál, mert nem kéréssel kér, hanem rámutatással, ábrázolással, ön- és világsajnáltatással, vagy épp fordítva, dicsekvéssel.