1

Óvatos közelítés a témához

Amikor a legkevésbé alkalmas a pillanat, belekezdek[1]? De hát mikor alkalmas a pillanat a túlságosan nehéz poétikákról való beszédre? Mert erről lesz szó. És a poétikát a legkomolyabban és a legszűkebb értelemben véve a versről, a nehéz versről szeretnék beszélni. De a nehéz szó félrevezet. A nagy költészetről és versről lesz szó, sorolhatunk további jelzőket is: fontos vers, igazi vers. A nagy költészet néha egész nyilvánvaló és egyszerű. Viszont megjósolhatatlan.

A megközelítés nem pontosan irodalomtörténeti lesz[2]. Az egész világköltészetet mint egymás mellett, egyszerre létezőt fogom fel, ahol a jelenségek nemcsak előre, hanem visszafelé is hatnak, mi több, nemcsak előre-hátra, hanem jobbra és balra is történnek mozgások, hatások és kölcsönhatások. Igen, a líra történetének megíráshoz nem megfelelő a lineáris időszerkezet, mert eleven tapasztalata a nehéz líra kedvelőinek a merőlegesen fellépő idő. A megélt időre merőleges tapasztalati idő. Amit Stephen Hawking képzetes időnek nevezetett. „Számításaink során felhasználtuk a képzetes idő fogalmát, amelyet úgy tekinthetünk, mint a közönséges, valóságos időre merőleges irányban múló időt.”[3]

Bontsuk részekre az előzőekben elhangzott gondolatokat, és bontsuk ki őket. Máris előttünk fog állni, hogy mi lesz vállalkozásunk tárgya, illetve mik lesznek a tárgyai, és aztán majd ezek között a tárgyak és kifejtésük között művészi és tudományos kapcsolatot is próbálok találni.

Sajnos ebben a mondatban megint újabb tisztáznivalók sora merült föl. Lassan nem volna szabad több mondatot leírnom ahhoz, hogy nyugodtan folytathassam gondolatmenetem kifejtését. Bár még bele se fogtam, már bele is gabalyodtam, ha az olvasó ezt még talán nem is veszi rossznéven. A gabalyodásról szól ez a munka, éppen arról: a gabalyodás története – nem tudom, hogy ezt önálló fogalomkét érdemes-e bevezetni, mielőtt még kitérnénk arra, hogy minek a története vagy nem-története is ez a munka.

De menjünk sorjában! (Mintha nem arról szólna a fenti pár bekezdés, hogy nincs sorjában a munkánk tárgyát képező poétikai térben.):

Elsőként javaslom az egységesnek tételezett irodalomtörténet felosztását, líra-, epika, és drámatörténetre. Mi lenne ennek az előnye? Nem biztos, hogy bármi előnye lehet. Ugyanakkor segíthet újfajta képet alkotni az irodalomról. Hogy minek kell folyton vagy esetenként újfajta képet alkotni az irodalomról? Azért, mert az irodalom nem más, mint az újfajta képek alkotásának folyamata. Akkor pedig az erről való gondolkodásnak is kényszere a folyamatos önmegújítás. Kényszerújítás? Hát az avantgarde újításkényszere után ennek felismerése meglehetősen posztmodern gondolat.

Posztmodern gondolat? Annak mintájára, mint a nemzeti gondolat? De az mit is jelent? És jelenet-e valamit a posztmodern gondolat? Ha arra következtetünk, hogy a gondolat szó elé helyezett bármilyen jelző könnyedén fosztóképzőként fogható fel, nem járunk messze az az igazságtól. De milyen messze is lehet kerülni az igazságtól? És milyen közel tudunk kerülni hozzá? Közel az igazsághoz. Ez mindenesetre kutatásainknak sorvezetője, sőt esztétikai, tudományos és etikai krédója.

A líra története magában is megírható.[4]

Az egyes műfaji-irodalomtörténetek anyaga, felszíne, struktúrája más, mint az egységes irodalomtörténetnek. Az egységes irodalomtörténet – azáltal, hogy magába olvasztja az egyes irodalomtörténeteket – viszonylag egységes, elsősorban időben egységes folyamatként felfogható jelenségnek tűnik. Nagyjából úgy, mint mikor a lyukas harisnyákat húzta valaki a lábára, egyiket a másik után, amíg el nem tűnt az utolsó lyuk is, mert mindenhol takart valamelyik.

Az epika története csupa lyuk.

A dráma története lyukak sorozata.

És akkor még az is kérdéses, hogy beszélhetünk-e az irodalom folyamatában bármiféle történetről. Egy történetnek van eleje, közepe vége, tehát valahonnan valahová tart.

Az irodalom kezdete bizonytalan, a nem írt irodalom oximoronja van az elején, mint afféle ősrobbanás. Az irodalom kvantumos szerkezete miatt nehéz a folyamatokat nemcsak absztrakcióknak és teóriának tekinteni, még akkor is, ha sokszor a folyamatok valóban nyilvánvalóak, bár még többször nem azok. A megoldás ilyenkor a képbe nem illő jelenségek kánonból való kihagyása szokott lenni, ami hosszabb távon az irodalomtörténetből való kimaradást jelentette ezeknek a képbe nem illő alkotásoknak. A történet fikciója megköveteli, hogy a szépséghibákat azonnal eltávolítsuk a folyamat leírásából. A folyamatból nem kell, mert talán nincs is ilyen folyamat.[5]

A líra története egy kifordított lyukas harisnya, amit az olvasók is, az irodalomtörténészek is stoppólófára húznak épp, is igyekeznek összefoltozni az összevarrhatatlant.

A líra története nem-történet.

A nemtörténet képzetes időben játszódik, hosszában rövid, szélességében keskeny, területe azonban korántsem kicsi. Ami ugyebár lehetetlen, ha ezeket a viszonyszavakat persze össze lehetne szorozni. Rövidszer keskeny az ugye kis területet kell kiadjon. Igen ám, de a költészet tömörítés, tehát minél kisebb, annál jobb, a líra tere ellentétben a világ közismerten táguló terével szűkülő tér. Dichtung. Ezt a német kifejezést kell erre használnunk. Dichtung, vagyis a költészet szűkülő területe. Dichtung, de kisbetűvel, ha a mondatkezdés miatt itt ez nem is látszik.

Ha teret akarunk képezni belőle, akkor meg kell az egészet szoroznunk az időre is merőleges képzetes idővel, melynek élményét a versolvasó bizonnyal ismeri, és máris bejutunk a három dimenzióba. Persze ha történetet mérünk ezekkel, akkor mind a három dimenzió időben van. A líra külső és belső története egyként rövid, szélessége van ugyan, de az kicsiny, és az idő pedig, ha nem is áll benne, de a megszokott időre merőlegesen telik. A líra tere tehát téridő. Az irodalomelméletből ismert kronotoposz két fogalmi szintje a lírában egymásba kopírozódik a térben megjeleníthető időbeliség alkotja. Vagy egymásba préselődik. Vagy felcserélhető egymással. Vagy egymást helyettesíteni is képesek. Helyettesített tér, helyettesített idő.

Tehát a líra, vagyis a költészet (egyenesvonalú) történetének megírására azért nem vállalkozhatunk, mert amint külön választjuk az irodalomtörténet többi jelenségétől, az egész folyamat maga történetből a helyettesített térben megképződő, és a helyettesített háromdimenziós időben lefutó gabalyodástörténetté alakul, mondhatnánk természetes állapotába ugrik. Az irodalomtörténetre csak úgy van ráfeszítve, mint Jézus a keresztfára. A hasonlatunk mutatja, az általános irodalomtörténetben is föllelhető legalább a merőleges idő, épp ezért kényszerül az általános irodalomtörténet is fikcióba. A tudományos leírás, ahogy fikcióba kényszerül, arra utal, hogy vizsgálódásunk tárgya ellenáll a tudománynak.[6]

Persze nem lenne szükségszerű, hogy a költészetről való gondolkodás ugyanolyan térben menjen végbe, mint amit maga a költészet létrehoz. Lehetséges kívül maradni ezen a téren. Ez az irodalomtörténet. Mi most megpróbálunk a képzetes időben bejárni egy eltérő utat. A képzetes időben lájátszódó folyamatok leírását az érthetőség kedvéért rövid történetnek nevezzük el. De sem egészen történetről, sem egészen rövidségről nem lehet szó.

A történet kifejezés az irodalom mellé illesztve persze szokott egyfajta teljességigényre utalni. Arra a hiányos teljességre, amely minden kánonképző irodalomtörténetírás sajátja és vele született hazugsága. Nem lesz itt szó teljességről, tehát történetről se, de a gubanc néhány csomóját megragadjuk, elkezdjük kicsomózgatni, és ha nem megy, egyetlen kardsuhintással kettévágjuk.

A költészet nem érthetetlen. Csupán időbeli labirintus, amit, ha csak egyszerűen végigolvas az ember, máris eltévedt benne.

Mert az egyenes út a lehető leghosszabb.

A költészet rövid története olyan kerülőútrendszert jelent, mely innen csak oda visz, közelről közelre, de közben messze, sőt a messzén is túl a seholba, a nemlétezőbe is eljutunk.

*

Jegyzetek:

[1] Ha az eposz a dolgok közepébe vágva (in medias res) kezdődik, akkor mi kezdjük inkább a dolgok vakfoltjával! A költészet (egész története) egy váratlan közbevágással kezdődik. „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, / vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak” – így Homérosz Devecseri Gábor magyar szavaival. Legyen a költészet története a költészet szövegeinek összessége, és semmi más. Egy nagy montázs a remekművekből, a többi mind háttértudás, ami nem egyéb fontoskodásnál. Persze magunk se fogunk tartózkodni a fontoskodástól, de reményeink szerint kicsit másképp, nem a műveltek pozíciójából.

Még annyira se a műveletlenkéből, természetesen. Nehéz és keveseknek szóló tudományunkat most megpróbáljuk sokaknak átadni. A vers az érzékenyeknek szól, tehát embereknek, nem teknősöknek. Mert nekik van páncéljuk, az ember védelme pedig összesen csak a vers. Nincs más páncélunk. Persze van, aki odáig tudja fejleszteni a közöny, érzéketlenség, hidegség elegyét, hogy az megteszi páncélnak. Ezek a közömbös fémek összeötvöződnek, és megalkotják belőle Akhilleusz pajzsát a titokzatos kovácsok. A teknőssel is Akhilleusz mérkőzik, mint a görög példázatból tudjuk, és sose éri utol a lassút a gyorslábú, ha csak egy stadionnyi előnyt is ad neki.

Mennyi előnyt adtak az érzékenyek a teknősöknek, és mikor érik utol végre őket, ezt kérdezem. Kérdezni lehetne versben is, de most ez az elmélkedő forma van, menekülés az irodalomtörténetből.

[2] De azt is mondhatnánk, hogy nem pontosan irodalomelméleti lesz. Akkor viszont lehetne ez a címe ennek az írásnak: A NAGY KÖLTÉSZET RÖVID ELMÉLETE. Esetleg rögtön, és realisztikusabban: A NAGY KÖLTÉSZET HOSSZÚ GYAKORLATA. Nem verstant vagy versírási tanácsadót kívánunk írni, hanem a vers gyakorlatának mibenlétet és megvalósulását vizsgáljuk. És talán eljutunk az árnyékverstől az ősversig.

[3] Stephen Hawking: Az én rövid történetem. Akkord, Bp. 2014. 136. o.

[4] Nyomatékosítsunk!: A líra története csak magában írható meg. Ha valami mással is együtt vizsgáljuk, akkor már nem a líra történetét írjuk. Miközben sok vitatott terület van a határán: az eposz epika vagy líra? Bob Dylan dalai slágerek vagy Nobel-díjas versek? A meghatározások többezer éves filozófiai csapdájából úgy fogunk kimenekülni, hogy nem engedünk a pontosítás kényszere csábító szirénénekének, betömjük a fülünket (igazán jó módszer a versolvasáshoz!), nem fogadjuk el az összes zsákutcába csalni kívánó késztetést és hangot, így ennek a lábjegyzetnek is véget vetünk.

[5] Ebből ezek szerint az következik, hogy a folyamat leírása meghamisítja a folyamatot, ami nem is folyamat, csak a leírás teszi azzá. „Lassan nem volna szabad több mondatot leírnom ahhoz, hogy nyugodtan folytathassam gondolatmenetem kifejtését", írtam föntebb. Művek montázsát fogjuk vizsgálni, melyek nem egyetlen embertől származnak, így a közöttük érzékelhető változás nem fejlődés, mert az csak tanulás eredménye lehetne, vagy tanulás által kiprovokált fejlődésbeli ugrásé. De akkora a líratörténetnek kéne saját szubjektuma legyen. Lehet, hogy be kell vezetünk a lírai tudtafeletti fogalmát, mely több ember, az emberiség egy részének közös tudata? Belső kommunikációjának eszköze: a vers. Zseniális kommunikációjának eszköze: a nagy vers. A nagy vers zseniális szinten való kommunikáció önmagunkkal. Önmagunk világegyetemet utánzó tágulása. Vagy fekete lyuk keletkezésére emlékeztető szűkülése?

[6] Persze az ilyen ellenállás épp hívószó a tudománynak, amennyiben szabad és független. Ha külső igényt elégít ki, akkor nem mehet a legtitkosabb hívások felé.  Az ilyen feladatmegoldásnak szintén megvan a létjogosultsága, bár inkább a természettudomány esetében. Legtöbb tevékenységünk nem a legtitkosabb hívások és tudások felé irányul, hanem pragmatikus célokat szolgál. Hasznos tudomány, sokan ennek adnának elsőbbséget, pedig fölösleges elmélet nélkül nincs hasznos elmélet, hasznos elmélet nélkül nincs se fölösleges, se hasznos gyakorlat, még a legpraktikusabb cselekvés is a fejünkben játszódik le elsőként, készséggé alakult bonyolult mozgások hoznak egyszerű eredményt.