Sebastian Barry neve és munkássága szerencsére nem ismeretlen a világirodalom iránt érdeklődő magyar olvasó előtt. A kortárs ír alkotók élvonalába tartozó szerző több korábbi regénye is megjelent már itthon, és ezt a sort gyarapítja a Végtelen napok című regény a Magvető Kiadó jóvoltából.

A már ismert recept szerint Barry ebben a könyvében is a saját felmenőinek egyikét, ezúttal Thomas McNultyt állítja a cselekmény központjába, teszi meg elbeszélővé, és helyezi a történelem sűrűjébe. A suhanc a tizenkilencedik század derekán pusztító éhínség elől menekül Írországból az Atlanti-óceán túlpartjára, ahol megismerkedik „az emberiség egy másik kis forgácsával” (14), John Cole-lal, akivel nyomban barátságot köt, idővel pedig egymás szeretői, végül házastársai lesznek. A szerző elmondása szerint saját fia coming outja után választotta a férfiszerelmet készülő regénye egyik központi témájául, merthogy legalább olyan hangsúlyos vonulata a regénynek a születőfélben lévő Amerika identitáskeresése, a háború egyszerre értelmetlen és elkerülhetetlen mivolta, az egyén felelőssége a vérontásban, valamint a személyiségfejlődés folyamata is. Már e felsorolásból is látszik: ebből bizony nagyregényt is kerekíthetett volna az író, és az alig háromszáz oldalas regény végére érve kicsit olyan érzésem támadt: sokat markolt, mégis keveset fogott.

A két fiú először táncosnak áll egy mulatóban, hogy női ruhát öltve szórakoztassák a helyi bányászokat. Miután „apránként megkopik a hamvasságuk” (23), csatlakoznak a hadsereghez, hogy részt vegyenek az őslakos indiánok elleni harcban, ami valójában nem más, mint nélkülözéssel, éhezéssel és szenvedéssel szabdalt kölcsönös bosszúállások sorozata. Az évekig húzódó öldöklés közepette a két főszereplő mellé sodródik egy árván maradt sziú lány, Winona, akit a gondjukba vesznek, a leszerelésüket követően pedig – mai szóhasználattal élve – szivárványcsaládot alapítanak. Természetesen a fordulatoknak ezzel nincs vége: a polgárháború kitörésekor a két legény ismét katonának áll, az Unió oldalán. Derekasan harcolnak, fogságba esnek, kis híján elpusztulnak, majd a szabadulásukat követően letelepednek, és földművelésbe kezdenek. Ezzel azonban még mindig csak a regény háromnegyedénél járunk. Hogy ezután mi történik, azt már a derék olvasó kíváncsiságára bízom.

Bár prózát olvasni elsősorban a történetért szokás, a szóban forgó regény legegyedibb ismertetőjegye és legnagyobb értéke a nyelvezete és elbeszélői hangja, amely a kötet végeztével is sokáig a fülünkbe cseng. A fent említett témák kidomborítása ugyanis meglehetősen elnagyolt, az emlékeit felidéző és értékelni igyekvő Thomas McNulty eszmefuttatásai (legyen szó nemi identitásról vagy épp a katonaéletből adódó lelkiismereti kérdésekről) pedig gyakran kurták, és inkább elbizonytalanítóan hatnak. A mód azonban, ahogyan elénk tárulnak akár a tájleírások, akár a kissé tézisszagú vallomások, jellegzetes, sőt talán rendhagyó. A regény minden egyes sorát a köznapi és a lírai nyelvezet kettőssége, egymásnak feszülése jellemzi. Felmerül a kérdés: hogyan képes egy tanulatlan, egyszerű világszemléletű elbeszélő olykor fennkölt megnyilvánulásokra? Némi rosszindulattal akár következetlennek is mondhatnánk a szerzőt, szerintem azonban a történtek nevén nevezésére való (talán eleve kudarcra ítélt) törekvés érhető tetten benne, amely végső soron egy nyelvhelyességileg hibás, mégis hiteles elbeszélésmódot eredményez. Felmerül a kérdés, sikerült-e mindezt megvalósítani magyarul.

Röviden: Morcsányi Júlia fordítása megsüvegelendő és minőségi munka: nem akármilyen kihívás egy töredezett, a köznyelvi normáktól távol eső, erősen a beszélt nyelvre hajazó és épp ezért lendületes eredetit úgy megszólaltatni, hogy az magyarul is működőképes, az olvasóban ne idegenkedést kiváltó szöveg legyen. Ha lenne ráhatásom, minden műfordítás iránt érdeklődőt köteleznék a regény néhány oldalának lefordítására, hogy azon próbálgassa az oroszlánkörmeit.

Thomas McNulty jellegzetes nyelvezetének összetevői csak rá jellemző stiláris és grammatikai elemekből állnak, rögtön hozzátéve, hogy az előbbiek jobban átültethetők egyik nyelvről egy másikra. Visszatérő eleme az elbeszélésnek a hétköznapi életből vett, mégsem elcsépelt, hanem kifejező és beszédes hasonlatok („izzadtunk, mint az ablaküveg télen” [50]; „a távolban látni, hogy a sziú katonák úgy kavarognak, mint köpülő körül a vaj” [124]; „úgy tartják a haragot, mint vadászkutya a zsákmányt” [159]; „a ficsúroktól nem lehet elvárni, hogy csak üljenek a táborban, mint a fejes káposzta” [173]; „a szakálla olyan bozontos, mint az áfonyabokor” [197]; „olyan bűz van, mintha egyenest az ördög valagából jönne” 205; „fehér, mint egy almacsutka” [254]). Az elbeszélő gyakran tesz humoros megjegyzéseket, ráadásul meglehetősen váratlan helyzetekben és komor szövegkörnyezetben, mintegy árnyalva McNulty karakterét is („Olyan rémült meg őrült vagyok, hogy a húgy szabadon folyik lefele a kincstári nadrágom szárán. Kirobban és elönti a lábamat. Legalább a csizmám fényes lesz” [179]; „Nagydarab fickók, és szokva vannak a gyilkoláshoz meg a pusztításhoz. Nem azért rohannak a sötétben, hogy megszeretgessenek” [185]). Egy szitkozódásra hajlamos, iskolázatlan alak szájából talán meglepő bibliai és klasszikus ókori utalásokat hallani („az őrnagynak annyi a dolga, mint Jézusnak a menyegzőn” [155]; „olyan éhes vagyok, meg bírnám enni Keresztelő Szent János fejét is” [258]; „a következő nap már újra ő maga Homérosz Hektora” [108]; „az meg bölcs, mint Szókrátész jó néhány témában” [241]), ezek mégis hozzájárulnak az elbeszélői hang egyediségéhez.

Közismert, hogy az angol szavak helyesírása és kiejtése néha köszönőviszonyban sincs egymással, épp ezért számos író – hogy az adott megszólaló köznyelvi normáktól eltérő beszédmódját érzékeltesse – közelíti a kettőt egymáshoz. Annak ellenére, hogy Barry szótári alakokat használ, a fordító valami hasonló eszközhöz nyúl, amikor tájnyelvi alakokat („beretvál”, „veres”, „segél”) vagy épp szubsztenderd formákat („mostan”, „mink”, „ottan”) csempész a magyar változatba. Ezzel rokonítható az ejtés szerinti írásmód alkalmazása („aszondta”, „asziszi”, „asse”), ami meglátásom szerint helyénvaló „belefordítás”, mint ahogy a szóvégi hangzók elhagyása („megin”, „mer”, „szarér”) is jól érzékelteti Thomas némiképp bugris mivoltát. Mégis felmerül a kérdés, miért nem alkalmazta Morcsányi Júlia ezt a gyakorlatot merészebben, elvégre a „lyány” kifejezőbb, mint a kissé míves csengésű „leány”, és az aztán értelemben használt „azt” is lehetett volna „oszt”. Figyelembe véve, hogy az eredetiben majd’ mindegyik mondatra jut valamiféle nyelvhelyességi hiba (például a segédige kihagyása, az alany és az állítmány egyeztetésének elmulasztása, kettős tagadás), kissé keveslem a suksükölés, a feltételes módban használt -nák/-nék végződések felcserélésének vagy épp az -e kérdőszócska nem az állítmányhoz történő kapcsolásának („nem-e”) előfordulását. Talán az a (szerkesztői) megfontolás állhat e mögött, hogy a magyar nyelv (használói) kevésbé toleráns(ak) az ilyesmivel szemben? Érdekes kérdés.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a műfordítás igenis alkotói tevékenység, amelyhez nem kevés – a nyelvi lelemény formájában testet öltő – kreativitás szükségeltetik. Jelen esetben volt úgy, hogy „csak” egy-egy szót kell magyarítani (például az igencsak pejoratív csengésű Injuns magyarul „ingyánok”, az amerikai polgárháború északi csapatait jelölő bluecoats „kékmundérosok”, az ellenfeleikre használt Rebs becenév pedig „lázadóék” lett), de előfordul, hogy egész kifejezéseknek („seems natural like spitting in a spittoon”) vagy mondatnak („It’s just us on our pins then, Shanks’ pony”) kellett adekvát megfelelőt keríteni („megy ez, mint az ágyba vizelés” [133]; „Innentől gyalogosan vagyunk, az apostolok lován” [106]). Megítélésem szerint mindegyik pompás megoldás.

A találékonyságon kívül azonban a műfordítónak – többek között – ébernek és gyanakvónak kell lennie. Még ha ismerősnek is tűnik egy szó, „mögé kell nézni”, akár szótár segítségével. Ezt igazolja az a sajnálatos félrefordítás, amikor a gyanútlan indiánok faluja ellen intézett orvtámadás során Thomas megpróbál kijutni a kereszttűzből: „Hátrafele igyekezem, közben védem Winonát. De hova az öreg isten poklába menjek? Talán megint itt a blöffölés ideje. Visszaviszem őt a Gatlingekhez” (274). Csakhogy szó sincs megtévesztésről, az említett gépágyúk ugyanis egy magaslaton (bluff) állnak, oda szeretne felkapaszkodni a főszereplő. Fontos továbbá a következetesség is, ami ezúttal az angolszász mértékegységek átváltása kapcsán vetődik fel. Meglátásom szerint helyes döntés volt meghagyni az idő- és térbeli távolságot jobban érzékeltető eredeti fogalmakat (láb, mérföld), ezért is kár, hogy egy helyen a „snow lies two feet deep” magyarul „a hó van vagy hatvan centi mély” (256) lett.

Összességében az említett hibák nem vonnak le érdemben a fordítás minőségéből. Megítélésem szerint Morcsányi Júlia példaértékűen szólaltatta meg magyarul az eredeti szándékoltan defektes nyelvezetét, ami bármelyik veterán fordítót próbára tett volna. Örülhetünk, hogy ilyen érzékeny és találékony „nyelv-révész” kezébe került Barry egyszerre elborzasztó és életigenlő regénye. Kíváncsian várom a történet folytatásának szánt, Winona szemszögéből megírt A Thousand Moons című kötetet.

Sebastian Barry: Végtelen napok. Fordította Morcsányi Júlia. Budapest, Magvető, 2020.