Esetleges, hogy egy eredetileg önálló műnek szánt alkotás folytatása lesz-e olyan emlékezetes (esetleg „jobb”), mint az a bizonyos első. A filmművészetből több olyan példa eszünkbe juthat, amikor egy, leginkább a bevételekben mérhető siker után az alkotók úgy döntenek, készítenek egy második (harmadik…) részt, amely aztán az esetek többségében ritkán nő fel az eredetihez. Persze ellenpéldák mindig akadnak. Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy 2020 tavaszán megjelent Sebastian Barry legújabb regénye, amely a Magvető Kiadó jóvoltából (Morcsányi Júlia fordításában) idén szeptember óta magyarul is hozzáférhető, Egyezer hold címen. Bár a fülszöveg szerint a könyv „nemcsak folytatásként, de önálló regényként is olvasható”, a szóban forgó kötet

sokkal inkább a Végtelen napok utótörténete, mintsem független alkotás.

Nemcsak azért mondom ezt, mert a szereplők többségét ismerősként köszöntheti az olvasó, hanem mert még az utolsó oldalakon is történik utalás a regénybeli cselekmény előzményeire. Bármennyire is ugyanannak a két családnak a múltját dolgozta fel a szerző eddigi regényeiben, mindez némiképp szokatlan, az egyes történetek közötti érintkezési pontok ugyanis egészen jelentéktelenek voltak. Márpedig ha ez a helyzet, adja magát az összehasonlítás lehetősége.

Az Egyezer hold története ott kezdődik, ahol a Végtelen napoké véget ér. Az 1870-es években járunk, a helyszín pedig az a környék, ahol Thomas McNulty és John Cole letelepedett fogadott lányukkal, a lakota Winonával, csatlakozva a dohánytermesztő Lige Maganhez és két felszabadított rabszolgához. Az amerikai polgárháború után nem sokkal azonban még igencsak forrnak az indulatok, a gyakran tettlegességig fajuló rasszizmus pedig egészen hétköznapi jelenség: „A fehér emberek csak niggereket látnak meg ingyánokat” (63), ami bizony megkeseríti a különc család életét. Anélkül, hogy a jelentősebb fordulatokat elárulnám, elmondható, hogy a regény az elbeszélő Winona identitáskereséséről és felnőtté válásáról szól, ebben az értelemben az ismert coming of age-művek sorába illeszthető. Mint minden ilyen esetben, ezúttal is találkozások sorozata eredményezi a főszereplő értelmi-érzelmi átalakulását. Winona először megismerkedik egy fehér sráccal, Jas Jonskival, aki hamarosan az udvarlójává válik, majd amolyan titkárnőként munkába áll az ügyvéd Briscoe-nál. Míg előbbitől a főszereplő igencsak viszolyog (mint kiderül, okkal), közeledését pedig igyekszik hárítani, utóbbi felkarolja, és mindenben támogatja „egy nemkívánatos nép durva micsodáját” (260). A pikareszknek is beillő Végtelen napokkal szemben ebben a regényben kevesebb a jövés-menés, amikor azonban Winonát megerőszakolják, Tennyson Bouguereau-t pedig félholtra verik, az indián lány úgy dönt, felkerekedik, hogy kiderítse az igazságot, és megbosszulja a történteket.

A fent említett újrázások esetében a siker/bukás titka gyakran abban rejlik, mennyire mer(nek) az alkotó(k) eltávolodni az eredeti, egyszer már bevált recepttől. Jelen esetben Barry látszólag nem akart túl nagy kockázatot vállalni, és több szempontból is követte a saját maga által kitaposott utat. Hogy azonban előnyére vált-e ez a gyakorlat az Egyezer holdnak, az legalábbis kétséges.

Talán a legbosszantóbb, amikor egy folytatásnak szánt alkotás az előzményből már megismert köröket futja újra. Az még bocsánatos lenne, hogy bizonyos részletek ismerősként köszönnek vissza, mintegy megidézve a korábbi művet (gondolok itt például a Végtelen napokbeli csatajelentekhez hasonló rajtaütésre a renegátok táborán, a mindkét kötetben felbukkanó lírai viharleírásokra vagy arra, hogy amiként Thomast halálra ítélik, ugyanúgy Winonát is, végül azonban mindketten életben maradnak), amikor azonban a központi téma tulajdonképpen változatlan, elgondolkozik az ember, mivégre kellett egy egész könyvet ugyanannak a kérdéskörnek szentelni. Arról van ugyanis szó, hogy Thomas McNulty és John Cole egymásra találásához és másságuk felfedezéséhez hasonlóan az Egyezer hold is javarészt arról szól, hogy Winona ráébred, szívesebben hord fiúruhát, és vágja rövidre a haját, amikor pedig összetalálkozik a szintén indián Peggel, szinte nyomban feltámad benne a vonzalom a lány iránt: „Pegre pillantva lángnyelvek nyaldosták lábamat. A gyomrom átmelegedett és végtelen hálát éreztem a Nagy Szellemasszony iránt, hogy Peget megteremtette, és a földre helyezte, hogy ott éljen. Mellette állni olyan volt, mintha a folyó fősodrában állt volna az ember” (201). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a többségi társadalom által semmibe vett és ezért szemrebbenés nélkül elpusztíthatónak tekintett egyén kiszolgáltatottsága és reménytelen küzdelme is fontos motívuma a regénynek, a melegszerelem tematizálása mellett mégis némiképp veszít a jelentőségéből.

Ugyancsak hiányérzetem támadt a könyv végéhez érve, míg ugyanis a Winona megbecstelenítéséből fakadó trauma feldolgozása, illetve a szörnyű tett körülményeinek felgöngyölítése jelentős részét teszi ki a regény cselekményének, a végkifejlet érzésem szerint semmitmondó lett. A temérdek bizonytalanság és gondosan adagolt feszültség után az olvasó valami megrendítő „megoldásra” számít, ehelyett azonban egy igencsak laposra sikeredett jelenetben csúcsosodik ki a „nyomozás”. Ez már csak azért is meglepő és sajnálatos, mert az Egy eltitkolt élet óta tudjuk, hogy Barry igenis képes váratlan és felkavaró fordulattal zárni egy történetet.

Mindemellett erényei is akadnak a regénynek. A szerző érzékletesen idézi meg a politikailag megosztott Tennessee közhangulatát, amelyet erősen meghatároz a legyőzött egykori konföderalisták lincselés és gyújtogatás formájában megnyilvánuló bosszúszomja, és amely olyan anomáliákat is eredményez, mint hogy egy közönséges banditát neveznek ki bírónak. Mégis, a Végtelen napokhoz hasonlóan az Egyezer hold legsikerültebb aspektusa az elbeszélői hang. Mára szerencsére egyre kevesebben fogalmaznak meg olyan természetű vádat, miszerint hogy jön egy hatvanas éveiben járó fehér ír szerző ahhoz, hogy egy tizenhét-tizennyolc éves indiánlány bőrébe bújjon, hiszen miről szólna a fikcióírás, ha nem erről? Winona egyszerre lírai és a korából adódóan ártatlan, amolyan félig iskolázott módon, az emlékei miatt sokszor gyötrődve szólal meg, és tárja az olvasó elé a történéseket, a gondolatait és belső vívódását. A köznyelvi normáktól gyakran eltérő nyelvezet magyarul történő megfeleltetése ismét kihívás elé állította a fordítót, 

Morcsányi Júlia azonban ezúttal is felnőtt a feladathoz.

A Végtelen napokhoz képest talán bátrabban mert használni szubsztenderd alakokat (pl. „mink”, „tik”, „mán”), ejtés szerinti írásmódot (pl. „aszondod”, „bezony”, „eccerűen”, „vót”) vagy épp nyelvhelyességileg kifogásolható kifejezéseket (pl. „én vónák”, „nem fogol”). Ugyanakkor a szövegnek sajátos, természeti hasonlatok sorozatát felvonultató („Korábban még sosem ölelt meg, és gyorsabb volt a dolog, mint amíg egy madár leengedi a szárnyát. Volt időm észrevenni, hogy a domborodó pocakja eltűnt – ez a házépítés megfosztotta a szegény embert a zsírjától, ahogy a tél lesoványítja a medvét”, 268) tónusai is vannak, amelyek akkor a legelevenebbek, amikor az elbeszélő a szerelméről szól. („Ha az ember rá tudná venni a mézet, hogy a levegőben lebegjen, az volna Peg. Ha a legvadabb folyó egy szilánkját emberré lehetne változtatni, az volna Peg. Ha az ember az ajkát hozzáérinthetné egy lükető csillaghoz, az volna Peg”, 249). Mindamellett, hogy a fordítás gördülékeny, akad egy-két megfogalmazás, amely enyhén kilóg a szövegből. Bármennyire is etimológiai rokonságban állnak egymással, mára a „vacsora” és a „vecsernye” bizony eltávolodott egymástól jelentésben (eredetileg: victual), ezért az utóbbit használni, hogy az előbbit jelentse, melléfogás. Máshol pedig a „vérengző frizura” (eredetileg: ferocious haircut) kifejezésben talán szerencsésebb lett volna a „rémisztő/irtózatos” jelzőt használni. De ez csak szőrszálhasogatás: a magyar változat összességében kitűnő.

Nem úgy, mint a regény egésze. Nyilván kevés olyan író akad, akinek az életműve kivétel nélkül egyenletesen magas színvonalú művekből áll, jelen esetben mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy egy neves szerző rutinból megírt, tőle megszokott, néhol pedig klisészerű elemekből megszerkesztett regényével van dolgunk, ami igazolni látszik az általános megfigyelést: az önismétlés ritkán eredményez maradandó irodalmi értéket.

Sebastian Barry: Egyezer hold. Fordította Morcsányi Júlia. Budapest, Magvető, 2021.