A 2021-ben nagy meglepetésre irodalmi Nobel-díjat elnyert Abdulrazak Gurnah második magyarul megjelent regénye, a Paradicsom több olyan érdekességet is tartogat az afrikai irodalom iránt érdeklődő olvasóknak, melyből kicsit jobban megérthetjük a zanzibári születésű szerző életművének jelentőségét. Gurnah több mint harmincéves írói pályafutásának egyik legismertebb darabja 1994-ben a Booker-díj rövid listájára is felkerült és azóta is ott van a kortárs posztkoloniális irodalom alapműveinek perifériáján. Ezt részben annak köszönheti, hogy regényét egy nagyon gazdag (posztkolonális) irodalmi hagyományba ágyazza be, hiszen

értelmezhető Joseph Conrad klasszikusának, az 1899-es A sötétség mélyénnek a visszaírásaként is.

 A Conrad-mű megjelenése után hosszú évtizedekre meghatározta a nyugati kultúra Afrika-képét – többek között ezért is írta meg Chinua Achebe An Image of Africa című híres, 1977-es esszéjét, melyben pontosan azt rója fel Conradnak, hogy kisregénye miatt az afrikai kontinens hosszú ideig (talán mind a mai napig) menthetetlenül beszorult a sötét, félelmetes és nem egészen emberi Másik szerepébe. A visszaírás gesztusának egyébként soha ki nem kopó divatja van a posztkoloniális irodalmakban, gondoljunk csak J. M. Coetzee Robinson Crusoe-átiratára, a Foe-ra vagy Jean Rhys Széles Sargasso-tenger című regényére, mely a Jane Eyre Bertha Masonjának elhallgatott életét írja meg. A sötétség mélyen viszont még Defoe és Brontë regényeinél is jelentősebb és polemikusabb szövegnek tűnik az afrikai írók számára. Legutóbb például a dél-afrikai Damon Galgut Booker-díjas Az ígéret (2021) című regényében olvashattuk újra Kurtz, Conrad szinte démoni elefántcsont-ügynökének híres mondatát („Exterminate all the brutes”, azaz Vámosi Pál fordításában „Irtsátok ki valamennyit”). De ugyanígy Conrad klasszikusának átiratát adja a Booker-díjas Bernardine Evaristo is a magyarul még meg nem jelent Blonde Roots (2009) című könyvében, illetve az utóbbi évek afrikai irodalmának egyik nagy dobása, a zambiai-amerikai Namwali Serpell 2019-es The Old Drift  című regényének egy szakasza is párbeszédbe elegyedik A sötétség mélyénnel. Az irodalomtól kicsit elmozdulva természetesen ott van a saját jogán is klasszikussá vált Conrad-feldolgozás is, az Apokalipszis most (1979) a maga Kurtz ezredesével és a kongói sötétséghez hasonlóan megjelenő vietnami dzsungellel.

A számos át- és újraírásból is látszik, hogy Conrad kisregénye koroktól és kultúráktól függetlenül egy másik, fals ideológiai szempontok alapján alacsonyabb rendűnek vélt népcsoport leigázásának tanmeséjét adja. Gurnah viszont a Paradicsomban úgy dönt, hogy A sötétség mélyénben megismert utazási irodalmat egy másik kontextusba helyezi, ahol 

nem a fehér gyarmatosító szemszögéből ismerjük meg a felfedezésre váró, számára barbárnak ható idegen világot, hanem egy belső, gyarmatosítás előtti és a kelet-afrikai régió vallási és etnikai sokszínűségét magába foglaló szempontból.

A regény középpontjában álló kereskedőkaraván útja során változatos karakterekkel találkozik, és amellett, hogy az olvasó ismét alapos leckét kap Kelet-Afrika 20. század eleji történelméből, azt is megértheti, hogy ez a bonyolult kapcsolatrendszer, bár talán nem éppen hibátlanul és igazságosan, de sok szempontból mégis működött és teret hagyott a mindenféle különbségek megélésének – legalábbis a regény legvégén felbukkanó német katonák megérkezéséig. Az a szemfüles olvasó, aki találkozott már Gurnah első magyarul megjelent regényével, az Utóéletekkel, észre is vehette, hogy a Paradicsom tulajdonképpen ennek a párregénye is lehetne, hiszen időrendben követik egymást és mindkét regény két korszak határán játszódik, így akár értelmezhetjük őket a későbbi gyarmati lét kettős előszavának is. Viszont 

míg az Utóéletekben nagyon is fontos szerepet játszik a német gyarmati sereg és az általuk a kelet-afrikaiakra kirótt mérhetetlen szenvedés, addig a Paradicsomban egyelőre csak szórakoztató és helyenként baljós legendák szintjén jelennek meg a sáskahadszerű és mérgező köpettel rendelkező európaiak. (91)

A történet kezdetén a feltűnő szépségű fiatal fiút, Yusufot apja egy adósság fejében kénytelen eladni gazdag kereskedő rokonának, Aziz bácsinak, aki otthonába szoktatja és boltjában munkába állítja a fiút. Ezzel Gurnah egy másik gazdag kulturális hagyományba is beágyazza regényét és egyszerre merít a Biblia és a Korán József-történeteiből, sőt, rövid ideig még egy Putifárné-epizód is megjelenik. Aziz bácsi bizonyos idő után úgy dönt, hogy egy hosszabb expedícióra is magával viszi a fiút, amikor kereskedőkaravánjával nyugat, azaz az ország szíve felé veszik az irányt. Yusuf gyerekkorától kezdve félszeg és keveset beszél, ugyanakkor megjelenésével szinte kiragyog a többiek közül, amit utastársai és az utazás során meglátogatott települések lakói is hamar észrevesznek, így idővel egyfajta szerencsehozó kabala válik belőle. Tulajdonképpen ezzel az utazással kezdődik meg a Conrad-visszaírás is: ahogy az Aziz bácsit kísérő karaván egyre mélyebbre hatol a számukra is egyre ismeretlenebb afrikai kontinens szívébe, bár sötétséget is látnak eleget, ennél jóval sokrétűbb tapasztalatokat szereznek, miközben útjuk során különböző kultúrák váltják egymást. Az olvasó lassan megérti, hogy a regény minden nagyobb fejezete a Paradicsom kereséséről szól, ami lehet akár egy fallal körülzárt kert vagy az utazás egy-egy állomása, hiszen Gurnah teret ad annak is, hogy az ország szíve felé tartó kereskedőkaraván bizonyos tájakat paradicsominak lásson, bizonyos nehezebb terepeket pedig egyenesen földi pokolként éljen meg. Bár rendkívül visszafogottan, de pontosan 

ennek a sokszínűségnek a bemutatásával ír vissza Gurnah Conradnak, aki a sötétségen kívül semmi mást nem látott a kongói tájból.

A regény egy másik hasonlóan fontos, bár talán kevésbé jól sikerült eleme maga Yusuf karaktere, hiszen Gurnah könyve nem csak visszaírásként, hanem kissé ügyetlenül megírt fejlődésregényként is értelmezhető. Bár nem nagyon találunk a lapról elemelkedő, háromdimenziós karaktereket a könyvben, Yusuf esete mégis különösen érdekes: általában inkább csak hallgatja a beszélgetéseket vagy csak nagyon szűkszavú válaszokat ad. Így az olvasónak egyszerre támad az a benyomása, hogy minden párbeszédnek az oktatás a célja (hiszen senkitől sem várható el, hogy annyira otthonosan mozogjon Kelet-Afrika 20. század eleji történelmében, mint Gurnah), ugyanakkor valamennyire képes is Yusuf helyébe képzelni magát, amikor az oktatást nem a narrátor végzi, hanem valamelyik Yusufhoz beszélő szereplő. Ez olvasóként furcsa kettős élmény, mert valamennyire lehetővé teszi az együttérzést, viszont 

kihagyott ziccernek tűnik ennek a fiatal fiúnak a személyesebbre vett hangján bemutatni a regény világát

és a központi motívumot, magát az utazást. Gurnah narratív stílusára egyébként is jellemző, hogy inkább elmondja, mintsem megmutatja történéseket és a szereplők belső folyamatait. Ettől függetlenül – bár viszonylag ritka az ilyen jellegű fokalizáció − előfordul, hogy Yusuf személyes tépelődéseit igazán szépen, a nagyobb történelmi narratívába beágyazva tudja ábrázolni. A fiú az utazásuk egy különösen nehéz szakaszában, amikor a mindig derűs Aziz bácsi is elveszteni látszik jókedvét, így gondolkodik a hazatérésük utáni lehetséges jövőről: „Olyan lesz ő is, ha sikerül megőriznie a józan eszét. […] Ideges és harcias, minden oldalról beszorítva, alárendelt helyzetben. A semmi közepén zátonyra futva. […] Mint mindannyian, akik ott ragadtak egy-egy áporodott helyen, akiket maga alá gyűrt a vágyakozás, és akik az elveszett teljesség látomásával vigasztalódtak.” (214) Ezzel Yusuf nem csupán saját szomorú jövőjét véli előre látni, hanem egyfajta sorsközösséget is érez a hozzá hasonlóan megnyomorítottakkal, nem is sejtve, hogy a német hadsereg megérkezésével helyzete csak még reménytelenebbé válik. A sors különös iróniája és Gurnah tanmeséje az, hogy Yusuf talán fel sem fogja: a Paradicsom végig ott volt előtte Aziz bácsi kertjében, de messze el kellett utaznia ahhoz, hogy megtalálja – majd rögtön el is veszítse.

Abdulrazak Gurnah: Paradicsom. Fordította Neset Adrienn. Budapest, Európa, 2023. 304 oldal, 5499 forint