Margaret Atwood Testamentumok című regényéhez legalább két, egymástól igen eltérő út vezet az életműben. A sorozatlogikát követve evidens A szolgálólány meséje felől olvasni, legalább ilyen legitim azonban az 1996-os Alias Grace felől közelíteni, mely az Atwood-recepció alapja, és melynek elbeszélője a szintén szolgálólány Grace Marks, aki mesét sző, elfed és megbűvöl, akár Seherezádé.
Mivel a regény A szolgálólány meséjének második része, joggal merül fel a kérdés, miért lehet releváns mégis Atwood másik, Gileád világához nem kapcsolódó műve? Elsősorban azért, mert az első kötet megjelenése óta harmincöt év telt el, így az Alias Grace prózavilága a kettő között mintegy hidat képez: összeköt és elválaszt. Ez azért is figyelemre méltó, mert Atwood az Alias Grace-ben új úton indult el, s míg a tizenkilencedik századi gyilkos, Grace Marks meséje igen összetett és metaforikus szöveg, addig Fredé és később Gileád története sivár és nem várt módon jellegtelen.
A Testamentumok nyitányában tizenöt évvel azután járunk, hogy Fredé kilépett „a sötétségbe – vagy a fénybe”, és A szolgálólány meséjének címszereplőjével együtt mi, olvasók is eltávolodunk az előző mű fojtogató önelbeszélésétől, amely arra kényszerített, hogy magunk is megéljük a szolgálólány testbe zártságát. Míg Fredé önnön testében utazott, és emlékezetével kutatta saját határait, addig a Testamentumok kilép ebből a testből, hogy új távlatokat nyisson Gileádban – rögtön hármat. A három női főszereplő – Lydia néni, a gileádi Agnes Jemima és a kanadai Daisy – egyes szám első személyű narrációja három különböző oldalról mutatja be az ország bukását.
Közülük a leginkább átgondolt narratív szál Lydia nénié, aki az 1985-ös műben még egyszerű antagonista volt, ám a Testamentumokban már igazi stratéga, aki belülről építi és bomlasztja a diktatúrát. Beszámolója arról, hogyan vált vezető pozíciójú Nénivé, igen enigmatikus és sokszor gyomorforgató a maga ürességében. Itt tűnik fel a regény fő kohéziós ereje: a test motívuma. A női test és a ruházat már A szolgálólány meséjében és később az Alias Grace-ben is fontos volt, ám míg az utóbbiban a test összetett tér, önmagán túlmutató és átjárható, addig Gileádban ez az, ami lealjasít. Ebben a világban a diktatúra elragadja az emberi testet, darabokra szedi, és új, önellentmondásos egységet formál belőle. A Testamentumok akkor a legjobb, amikor az egész szöveget bejáró, lecsupaszított és paradox testélményt írja le és teszi átélhető rendszerré.
Bár Lydia néni egyike azon keveseknek Gileádban, akik nőként képesek a testüknél többek lenni, látható, hogy pozíciója korántsem szabadítja fel e mozaikos testtudat alól. A mű éppen a Néni szobrának avatásával kezdődik, amely ügyesen példázza e töredezettséget; a szobor egyszerre ő és nem ő, fiatalabb, szebb, és „életnagyságnál nagyobb” (9) (Sokat elárul az a dialógus is, amelyben egy másik Néni így szólja el magát: „Az ott Lydia néni […] Illetve a szobra.” [355]) Maga Lydia néni később így ír saját alakjáról: „Felfuvalkodtam a hatalomtól, ez igaz, de ugyanakkor köddé is váltam tőle – formátlan lettem, alakváltó. Egyszerre vagyok ott mindenütt és sehol […] Hogyan kaphatnám vissza önmagamat? Hogyan zsugorodhatok vissza normális méretre, egy hétköznapi nő méretére?” (49)
A test mint olyan viszont nemcsak Lydia nénit kísérti: az egész regényt átszövi, hol visszataszító fizikalitásként, hol nyelviségként, diskurzusként mutatkozik meg. Agnes, a fiatal gileádi lány saját otthonában bukkan halott szolgálólányuk testére. A jelenet felidézi – és lényegében lemásolja – az Alias Grace egyik hasonló mozzanatát: mindkét szolgálólányt ágyban éri a halál, és mindketten tágra nyílt szemmel, vádlón fekszenek. Csakhogy míg az Alias Grace-ben Mary Whitney halála példátlan súllyal bír, és idővel gyilkosságba üldözi a főszereplő Grace Marksot, addig a fiatal lány találkozása a halállal nem formálja Agnest, így sehová sem vezet. A szöveget éppoly kevéssé érdekli a szolgálólány, mint később a kislányt: „A szeme nyitva volt, engem nézett. Talán akkor látott először. Megcsókoltam a homlokát.” (156)
A test és a nyelv összemosódásának jelenségét ugyanakkor már jóval árnyaltabban mutatja be a könyv. A testélmény és a nőiség elszólásokban, elharapott félmondatokban bújik meg, és felfedi: a diktatúra már a kimondatlan szóban ott lapul, magunkban hordozzuk. A „női test egyetlen hatalmas csapda” (125), és állandó félelem, hogy „ahol lyuk van, oda előbb-utóbb bedugnak valamit” (125). Agnes, aki Gileádban nő fel, hiányként éli meg saját valóját; „a láb, a hónalj és a szégyenteljes rész, aminek annyi homályos neve van” (124) – ezekből áll a teste. Az ideológia mindenhová beférkőzik, hisz a gileádi iskolákat is ez a hiánypedagógia jellemzi: „Ehhez a nőknek van tehetségük, mivel az agyuk különleges, nem olyan kemény és összpontosító, mint a férfiagy, hanem lágy, nedves, meleg és befogadó, mint a… mint a micsoda? Nem fejezte be a mondatot.” (132)
A regény másik, igazán izgalmas eleme maga a cím: magyarul és angolul is egyszerre vallomás, tanúságtétel, hagyaték és szövetség. A bibliai allúzió nyilván nem véletlen, hiszen a három nőalak közötti szövetségbe már-már szemérmetlenül íródik bele a Szentháromság. Anya, Leány, Szentlélek története ez, amelyből nem hiányozhat sem a Bárány (Agnes), sem pedig a politikai és ideológiai jelképpé vált kisded, a Kis Nicole. Hiába azonban az okos címadás, a Testamentumok mégsem emelkedik olyan magasságokba, hogy szereplőiről vagy metaforikájáról érdemben lehessen beszélni, ennek oka pedig egyrészt a kusza világfelépítés, másrészt az egyenetlen próza.
Egyfajta idegesség csorog a lapokról, mintha a szöveg verejtékezve próbálna meggyőzni önnön aktualitásáról: Atwood ugyan egy kikacsintással a klímaváltozást is beemeli Gileád államhazugságai közé, ám továbbra is ugyanolyan reflektálatlanul használja az iszlamista és a protestáns dogmákat, mintha Gileád a népek olvasztótégelye volna, amelyben a vallás (és minden vallás, ezt Atwood nem győzi hangsúlyozni) a főgonosz, hiszen a nők nem olvashatnak – nem számít, mekkora hangsúlyt fektet a protestantizmus az Írás forgatására. Atwood mind A szolgálólány meséjének előszavában, mind pedig e mű köszönetnyilvánításában kiemeli, hogy semmi olyan nem szerepel a két regényben, „amelynek nincs történelmi előzménye” (611), azt viszont nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja, hogy az iszlám, a puritanizmus és a spártai állam mind más-más történelmi és kulturális kontextusok szülöttei. Atwood kezében Gileád diktatúrája egyfajta mindentbele-levessé válik, saját maga állította logikai buktatói pedig ellehetetlenítik, hogy bármiféle erővel hasson az olvasóra.
A hiteltelen világfelépítésen kívül elidegenítően hat Atwood valószerűtlenül naiv és elsietett prózája is. Lydia néni elbeszélése a mű legösszetettebb része, ám az ő narrációja is bővelkedik dagályos leírásokban és mesterkélt párbeszédekben. Nála is gyengébb láncszem ugyanakkor a másik két főszereplő: Agnes és különösen Daisy beszédmódja nem csupán gyermeki, hanem gyermeteg. Nézőpontjuk olyannyira elüt Lydia néni hol archaikus, hol pedig álokoskodásokat tartalmazó elbeszélésétől, hogy az olvasó minduntalan kizökken Gileád világából, bármennyire is az a célja Atwoodnak, hogy közelebb hozza azt, és hogy magunkra ismerjünk benne.
A regény tetőpontján játszódó akciójelenet eléri, hogy általa a szöveg egésze parodisztikussá váljék, emellett pedig azt az érzést is kelti, mintha a cselekmény a mű ellensége lenne, az írónő pedig türelmetlenül próbálta volna lezárni a szálakat. Mindezek miatt joggal érezheti azt az olvasó, hogy a Testamentumok egyetlen erőssége a test megjelenítése.
Csonka Ágnes fordítónak nem volt könnyű dolga, és sajnos nem is sikerült mindig úrrá lennie a Testamentumok zavaróan kevert nyelvezetén. A magyar fordításban tovább nő a távolság az olvasó és Gileád között, hiszen a műben jócskán akadnak anglicizmusok. Az eredeti szöveg befolyása végig érezhető, a fordító nem kíván elrugaszkodni az angol szerkezetektől – szolgaian „áldozathibáztatásnak” (481.) fordítja a victim-blaminget, noha a szemtelen és sokszor prosztó Daisytől távol állnak a pszichológiai szakkifejezések – gördülékenyebb lett volna az igésítés: Az áldozatot hibáztatod? De máshol is sok a magyar nyelvtől idegen idióma: a your fault-ból (a te hibád) a „saját hibád” lesz (481), a So my father’s one of those-ból (az apám is közéjük tartozik) „az apám az egyik közülük” (276), az I’m just a person-ből („egyedül kevés vagyok ehhez”) „én csak egy ember vagyok” (294), Lydia néni ironikus megjegyzéséből pedig, miszerint vannak még csodák („wonders never cease”) a magyar változatban („a csodáknak sosincs végük” [271]) minden humor eltűnik. Az ilyen és ehhez hasonló pontatlanságok megtörik a sajnos egyébként is döcögős szöveg menetét.
A Testamentumok tehát inkább közepes ifjúsági disztópia, mintsem átütő szépirodalom. Hideg könyv ez, amely a testbe zár ugyan, máshol viszont olyan érzést kelt, mintha nem is volna több a testnél; nem reflektál, nem tesz fel kérdéseket sem a Nőről, sem a Férfiról, sem pedig a politikai rendszerről, amelyben e kettő létezni kényszerül. „Rohad az államgépben valami” – de hogy mi, arra a Testamentumok mintha nem is volna kíváncsi.
Margaret Atwood: Testamentumok. Fordította Csonka Ágnes. Budapest, Jelenkor, 2019.
