1) A megsemmisítő kritika hódítsa vissza saját jó lelkiismeretét. Ehhez ismét alapjaiban kell tudatossá tenni magát a kritika funkcióját. Lépésről lépésre odáig jutottunk, hogy a kritika maga lett a megtestesült renyheség és ártatlanság. Ilyen körülmények között még a korrupciónak is megvan a maga haszna: méghozzá az, hogy egyáltalán arca van, egyértelmű fiziognómiája.

2) A fő tévedés az, hogy a recenzens egyéni tisztességére apellálva tenni lehet a korrupció ellen. A mai körülmények között a károkozónak csak ritkán van jó lelkiismerete azzal kapcsolatban, amit tesz, és minél magasabb a vételár, annál kevésbé érzi úgy, hogy megvásárolták.

3) Érdektelen és alapjában véve tárgytalan az elfogulatlan ízlésítéletet hozó, tisztességes kritika. A kritikai tevékenységgel kapcsolatban annak van döntő jelentősége, vajon megalapozza‑e szakszerű vázlat (stratégiai terv), amelynek aztán megvan a saját logikája és a maga tisztessége.

4) Ez ma szinte mindenütt hiányzik, mivel a politikai stratégia a kritikaival csak a legkiemelkedőbb esetekben fedi egymást, pedig végső soron ezt kellene célnak tekinteni.

5) Ebbe az összefüggésbe helyezendő a következő kritikai felvilágosító munka. A németországi olvasók köre rendkívül sajátos szerkezetű: két, nagyjából egyforma részre oszlik – a „közönségre” és az „irodalmi körre”. Ez a két rész alig fedi egymást. A „közönség” az irodalomban a szórakozás eszközét látja, a társas élet élénkítőjét vagy elmélyítőjét, a nemesebb vagy nemtelenebb értelemben vett időtöltést. Az „irodalmi kör” az élet könyvét, a bölcsesség forrását, egyedül üdvözítő kis szövetségeik szabályzatát érti alatta. A kritika – nagyon igazságtalanul – eddig szinte csak azzal foglalkozott, ami a „közönség” látókörébe került.

6) Követni az „irodalmi kör” irodalmát: ez a rettenetes, nem is veszélytelen felvilágosító munka egyszersmind előtanulmányokat jelentene a 20. századi Németország szektáinak fejlődéstörténetéhez. Már első látásra szembeötlik, honnan ered a szektásság borzasztóan heves és gyors kibontakozása. Csak az jósolható meg belőle, hogy a barbárság tulajdonképpeni formája az, amelynek Németország áldozatul esik, ha a kommunizmus nem győzedelmeskedik. Az viszont biztosra vehető, hogy az összes rituális torzító komplexus egy kísérlet miatt vált hirtelen virulenssé, amely révén az emberi lényt kirántanák a régi kollektív viszonyokból, majd újakba vonnák be, ahogy az is biztos, hogy ezek a komplexusok éppen azért válnak az őrület megjelenési formáivá, mert nem kapcsolódnak kollektív tevékenységhez.

7) Továbbá a kritikának – másképp, mint eddig – a könyvpiaci termelési viszonyokhoz való helyes hozzáállás révén kell biztosítania saját érvényesülését. Köztudott, hogy túl sok könyv jelenik meg. És ami még nagyobb baj, az az, hogy ennek következtében túl kevés igazán jó könyv jelenik meg. Azok közül a könyvek közül pedig, amelyek kijönnek, túl kevés válik láthatóvá. A kritika korábban lényegében véve a szerzőre hivatkozott, ha el akart utasítani egy könyvet. Kézenfekvő, hogy ezzel nem megy sokra. Ítéleteit nem követheti kivégzés. Nem is beszélve arról, hogy egyetlen elintézett rossz szerző helyébe kilenc másik lép. Más a helyzet, ha a kritika bizonyos határok között a kiadó (gazdasági) felelősségének alapelvét tartja szem előtt, és a rossz könyvek kiadóját befeketíti a könyvtermelés számára rendelkezésre álló eleve szerény tőke eltékozlása miatt. Ezzel természetesen nem a kereskedőt kell kritizálni a kiadóban, aki úgy csinál üzletet tartalmatlan könyvekkel, mint más üzletember a silány áruval, hanem a rosszul értesült idealistát, aki mecénáskodásával azt támogatja, ami a legveszélyesebb.

8) A jó kritika legföljebb két összetevőből áll: a kritikai glosszából és az idézetből. Kizárólag glosszázással és idézetekkel nagyon jó kritikák írhatók. Mindenképpen kerülendő a „tartalomismertetés”. Egészében kidolgozandó ellenben a tisztán idézetekből álló kritika.

9) A félreismert zseni elméletét itt kell bevetni.

10) A kritikában eddigi tapasztalt tolerancia okai.

11) Prognózis az egyetemekről. Tíz éven belül a szélhámosok és a szektások maradéktalanul felosztják maguk között az összes katedrát. Az első tünet az volt, amikor a George‑iskola tanítványai meghódították a tanszékeket. Ebből adódik, hogy (beszélgetés Christiane Hofmannsthallal)[1] léteznek még egyetemi tanárok, akik egzakt tudással és egzakt képességekkel rendelkeznek, de már most lehetetlenné vált számukra ennek a tudásnak a megosztása és továbbadása. „A hallgatók nem tanulnak semmit, de úgy járnak‑kelnek az utcán, mint tanáraik.” Ez pedig azt az igazságot szemlélteti, hogy a tudás áthagyományozásának a lehetősége olyan tulajdonság, amely nem a tudás gazdagságától és egzaktságától függ. Az áthagyományozásban sokkal inkább a tudás morális szerkezete mutatkozik meg, mégpedig jobban, mint bárhol másutt.

12) Mi történne, ha a tizenkét ember közül, akiknek a szava súllyal bír a közönség előtt, egyetlen is ki merne kelni a többi összeesküvő ellen. Ezzel kapcsolatban minden azon a bizonyosságon nyugszik, hogy egyikük sem rontja el a másik játékát.

13) Történelmi visszatekintés: az irodalmi kritika hanyatlása a romantika óta. Ebben többek között a nagy témák és kulcsszavak kollektív instanciájának hiánya játszik szerepet. A kritikusok valamennyi nemzedéke már „generációnak” látta saját magát annak minden meghatározottságával, az „utókor” nyomorult helytartójaként. Így, a produktívak és az „utókor” közé szorulva, moccanni sem mert, és epigonságba süllyedt. [Friedrich Theodor] Vischer az utolsó szakasz.

14) Minél erősebb a kritikus, annál intenzívebben képes feldolgozni ellenfele teljes személyiségét, egészen fiziognómiájának részleteibe menően.

15) Kritikai eljárásmódok. Sokszínűségük veszélye.

1. Csak a szerzőről beszélni – csak a műről beszélni
2. A mű a szerző más műveihez viszonyítva – a mű önmagában véve
3. A mű tartalmának vagy stílusának irodalomtörténeti levezetése vagy összehasonlítása
4. A mű a közönségre tett hatása szerint: polemikus, prognosztikus, referáló
5. A mű mint valamely tétel reprezentánsa – a tétel mint valamely mű reprezentánsa

16) A kritika funkciója, napjainkban mindenekelőtt: Lerántani a „tiszta művészet” álarcát, és megmutatni, hogy nem létezik a művészet semleges talaja. A materialista kritika mint ennek eszköze.

17) A dicséretben rejlő veszély: a kritikus hiteltelenné válik. Stratégiailag nézve minden dicséret felér egy látatlanban vállalt kezességgel.

18) A dicséret nagy művészete. Azonban az is nagy művészet, ha feddés révén emeljük ki a látszólag mellékes dolgokat.

19) A kritikusnak éreztetnie kell a közönséggel, hol számíthat a megjelenésére. Mikor fog szólásra emelkedni, és milyen értelemben.

20) A terjedelem kérdése. Ezzel kapcsolatban a kritika stílusa tárgyalandó, és kapcsolódni kell a [Bernhard] Reichhal folytatott beszélgetéseimhez.[2]

21) Nem tudjuk, mit gondol egymásról Hofmannsthal, Thomas Mann, Wassermann, sőt, még azt sem, hogy a fiatalabb nemzedék hangadói, Leonhard Frank, [Alfred] Döblin, [Arnolt] Bronnen mit gondolnak az idősebbekről. Nem mintha ez annyira érdekes vagy mérvadó volna, vagy szükség esetén ne tudnánk kikövetkeztetni. De megtisztítaná a levegőt. Végre legalább annyira tagolhatná a „tollukból élő” emberek teljességgel amorf halmazát, hogy létrejöjjön az elköteleződés és a vita, amely szinte felfoghatatlan mértékben hiányzik irodalmi működésünkből. Ennek ellentéte a színházkritika, amely ma éppen azért és csak azért, mert a színház nem fontos, a közérdeklődés számára fontos helyet foglal el.

22) Arról a hamis és tarthatatlan fikcióról is szólni, hogy az irodalmi kritika még ma is a tiszta esztétikai kutatástól vár mércéket, és hogy a kritikának alapvetően nem volna más feladata, mint ezek alkalmazása. A kritika nem vett tudomást arról, hogy az esztétika korszaka minden értelemben és főként F. Th. Vischer értelmében letűnt.

23) „Az ítéletalkotó tehetség ritkább, mint a teremtő.” [Oskar] Loerke

24) Stefan Zweig a Böttcher utcán [Bremen, szerk. L. Roselius][3] I,1.

25) Képkritika (Prochainement Ouraitre [?])     Elbeszéléskritika (Varázshegy).

26) A kritika aktuális témái: A németországi háborús regény ([Arnold] Zweig, [Ernst] Glaeser, [Ludwig] Renn, [Erich Maria] Remarque. Jakob Wassermann leleplezése.

27) A csoportképződés, vagy sokkal inkább pártosodás, ami végbemegy Németországban. A szerzők, akik az expresszionizmus alatt debütáltak, és a többiek.

28) A háborús regény kérdéséhez. A jobboldali pártok azonnal, készpénzben söpörhették be a háború tapasztalatát. A világnézetük nem rendült meg miatta. A kommunistáké sem. Más a helyzet a középpártok világnézetével, főként a nagypolgárságéval, és megint más a kispolgárokéval, ezt észben kell tartani, ha meg akarjuk válaszolni a kérdést: kinek (vagy minek) az érdekét szolgálja a háborús regények népszerűsége? Minél inkább hangsúlyozzák ennek az irodalomnak az „objektivitását”, „dokumentáris” jellegét, annál nagyobb meggyőződéssel kellene kikutatni azokat a mélyben megbúvó tendenciákat, amelyeknek ezek a regények a szolgálatában állnak. Természetesen nem mindegyik irányzat rejtőzik a mélyben: például a pacifista kifejezetten egyértelmű. De éppen ez követel részletesebb elemzést.

29) Továbbiak a háborús regényről. Az a rejtett a pacifista tendenciában, ahogy és amilyen mértékben szolgálja a kapitalizmus jelenlegi állapotát. És amennyire nehezen látható át, miként lesz a pacifista ideológia az imperializmus eszköze, éppen olyan nehéz számot adni arról,  hogyan is kerül összhangba ez a tendencia a háború látszólag „objektív” és a „dokumentáris” valóságával. A „tárgyilagos ábrázolásban” úgy rejtik el az ideológiát, mint a húsvéti tojásokat a kanapé ráncaiban. Leegyszerűsítve egyenesen azt mondhatnánk: a háború állítólagos valósága ezekben az új regényekben úgy viszonyul a valódi (ám ez azt jelenti: jelenleg aktuális) valóságához, ahogyan a pacifista ideológia a mai gazdaság szükségszerűségeihez. A kettő csak látszólag fedi egymást.

30) Továbbiak a háborús regényről. A mostanában megjelenő háborús témájú könyvek részben már közvetlenül a háború után keletkeztek. Akkoriban senkinek sem kellettek. Nem voltak összeegyeztethetők az akkori érdekekkel, amelyeknek sokkal inkább a nagy memoárok feleltek meg. Másfelől – formai szempontból – az akkori életviszonyokat (az inflációt) az expresszionizmus fejezte ki. Ha bemutatnánk az expresszionizmus és az „új tárgyilagosság” közti átmenetet, az implicite tartalmazná az új háborús könyvek kritikáját. Kiderülne közben, hogy az „új tárgyilagosság” annak az adósságnak a konszolidálása, amelyet az expresszionizmus halmozott föl. A metafizikánál verte magát adósságba. Az „új tárgyilagosság” a kamatszolgálat.

31) A könyvkritikát programnak kell megalapoznia. Az immanens kritika, amely a műveken rögtönözve alakítja ki saját mércéjét, esetenként szerencsés eredményekre juthat. De ennél nagyobb szükség van a programra. Abból a belátásból kell kiindulni, hogy az esztétikai kategóriák (mércék) maradéktalanul érvényüket vesztették. Ezek a kategóriák a régi esztétika mégoly virtuóz „továbbfejlesztésével” sem állíthatók elő. Sokkal inkább a materialista kritika kerülőútjára van szükség, amely a könyveket a kor összefüggésében helyezi el. Ez a kritika aztán egy új, dinamikus, dialektikus esztétikához fog vezetni. Hiszen a régi esztétika is magában foglalta a legmagasabb rendű korkritikai belátásokat. De a mai kritikus ezeket a régi fogalmakat és sémákat épp olyan abszolútnak veszi, mint a műveket. Szilárd meggyőződése szerint minden időpillanatban minden a rendelkezésünkre áll.

32) Napjaink kritikájának atomizálódása. A könyv korának, szerzőjének, irányzatainak összefüggésein kívül. Ez azonban csupán a rögtönző, immanens kritika bizonyos szerencsés esetei számára biztosítja a munka hipotetikus alapját.

33) A könyv- és a filmkritika viszonya éppen fordítottja a kívánatosnak. A könyvkritikának tanulnia kellene a filmkritikától. Ehelyett általában a filmkritika imitálja a könyvkritikát.

34) A szépírók visszaélnek nevükkel és befolyásukkal. A franciaországi helyzettel összehasonlítva egyenesen megrázó, ahogyan legismertebb szerzőink a kisujjukat sem mozdítják a könyvkritika létrejöttéért.

35) „Quand on soutient un mouvement révolutionnaire ce serait en compromettre le développement que d’en dissocier les divers éléments au nom du goût.”[4] Appollinaire szóbeli közlése.

36) A kritika atomizálódásával függ össze, hogy kihal a kritikai portréművészet.

37) Tegyük cselekvésünk elvévé: egyetlen kritika sem lehet meg a tárgyalt műből vett legalább egy idézet nélkül.

38) Metafora a kritikáról: a művészet kertjéből növényeket ültetünk a tudás idegen földjébe, hogy figyelmesen megragadhassuk a forma rajtuk megjelenő kis elszíneződéseit és változásait. A legfontosabb a gyengéd megragadás, az óvatosság, hogy gyökereivel együtt emeljük ki a művet, s ezek a gyökerek aztán a tudás talaját fogják megemelni. Minden egyéb magától jön, mivel kritikának a szó legnemesebb értelmében kizárólag a mű kiváló tulajdonságait nevezhetjük.[5]

39) Minden bizonnyal hosszú távon megváltozott időket élünk. Száz évvel ezelőtt Börne még így írt: „[a németek] másra sem vágynak jobban, mint egy könyvről szóló könyvre; … Aki jóra akarja nevelni őket, az semmi mást se csináljon, csak írjon, ám aki biztos akar lenni sikerében, az recenzáljon.” [Ludwig] Börne: Gesammelte Schriften [Vollständige Ausgabe, szerk. Karl Grün,] 6. [kötet, Bécs, 1868], 3.

40) Felettébb jellemző korunk kritikájára: szinte semmivel sem kompromittál jobban egy szerzőt, mint a dicsérettel. És ez egészében véve így is van rendjén, amennyiben tudniillik kiváltképp a méltatlanokat dicséri. Az arra méltók azonban szintén ugyanerre a sorsra jutnak. Ld. Hofmannsthal esetét.[6]

A „félreismert zseni” elmélete ellen

A „félreismert zseni” elmélete ellen. Ki kell mutatni, hogy ez az elmélet nem más, mint modern kitaláció. Hogy az ezt megelőző korszakok tudatában voltak annak, hogy az, amit Schiller a következő szavakkal fogalmazott meg: „Mert aki kora legjobbjainak / Eleget tett, minden időknek élt”,[7] fordítva is igaz marad, tehát semmit sem remélhet az utókortól az, aki nem tett eleget saját korának. – Ki kell mutatni a nyugdíjasszemléletet ebben a modern koncepcióban. A „zseni” titokban befizeti valahová műveinek aprópénzét, hogy halála után hírnévként vehesse fel  túlvilágon a biztosítási összeget. Azt is ki kellene fejteni, miként nevel ez a felfogás tehetetlenségre, hogyan tanít a valódi érintkezések elkerülésére. Végre próbára kell tenni a történelmen ezt a nyárspolgári legendát. Ez majd megmutatja, hogy néhány elenyésző kivételtől eltekintve a „nagyok” életük valamely korszakában olyan közegben mozogtak, amelyről bizonyára ők maguk is úgy vélték, hogy koruk legválogatottabb szellemeinek közössége, és ez a közeg biztosítja létük értékét. Természetesen vannak olyan elmék, akik elnyelnek minden fénysugarat, és még ebben a körben sem mutatkoznak meg kifelé. De nem ez számít, hanem az, ami a hírnév belső biztosítéka. Előfordulhat, hogy a zseni észrevétlenül élt, és hunyt el; ám ritkaság, hogy kortársai közül a magafajták félreismerték volna. Még Hölderlin is egy ideig legnagyobb kortársai körében élt, méghozzá azok teljes figyelmétől övezve.

Ezzel kapcsolatban fel kell lapozni a Moszkvai naplót. Kifejtendő, miként állítja szembe a félreismert zseni polgári misztériumával a siker misztériumát az új orosz mentalitás. Persze ott nagyjából megelégednek a siker tiszteletének gyakorlatával, anélkül, hogy az új opportunizmus – e jó lelkiismerettel űzött opportunizmus – nagyívű struktúrájának a mélyére tekintetének.

Ám ha elméletileg nézzük, akkor az új misztika legfontosabb axiómájának így kellene hangzania: egy mű nem azért híres, mert nagy – hanem azért nagy, mert híres. Ha feltesszük, hogy ez így van, akkor a nagy művek belsőleg, funkcionálisan a legelevenebb módon függnek össze a kollektíva változásaival, annak eleven részesei, valóságosan vele együtt változnak, mivel benne élnek. A leghatározottabb értelemben az utóéletükről beszélhetünk, és például ezért fogadható el teljességgel, amikor a „Goethe évszázada” előszavában[8] arról esik szó, hogy Byron versei évről évre rosszabbak lesznek.

*

Jegyzetek:

A szövegek eredeti címe és megjelenési helye: Walter Benjamin: Programm der literarischen Kritik. In: Uő.: Gesammelte Schriften 6. k., szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 161-167.

Walter Benjamin: Gegen die Theorie des „verkannten Genies”. In: Uő.: Gesammelte Schriften 6. k., 136 sk. A töredék keletkezése 1927‑28-ra tehető.

A kontrollfordítás Kerekes Amália munkája. 

[1] Christiane Hofmannsthal (1902–1987) Hugo von Hofmannsthal költő lánya, Heinrich Zimmer indológus felesége. Benjamin valószínűleg Bécsben találkozott vele, mert ott éltek Benjamin feleségének, Dora Kellnernek a szülei.

[2] Bernhard Reich színikritikus és Benjamin beszélgetéseinek tartalmát a Moszkvai napló oldalai dokumentálják. A kritikák kívánatos terjedelmével kapcsolatban ld. itt: Walter Benjamin: A belső világ krónikája. Önéletrajzi írások, Budapest, Kijárat 2020, 9.

[3] Ludwig Roselius (1874–1943) kávékereskedő, aki a brémai Böttcherstraße utcát művészeti utcává alakította, pártolta a brémai és a worpswedei művészeket. Nemzetiszocialista volt.

[4] „Ha az ember támogat egy forradalmi mozgalmat, akkor veszélyeztetné annak fejlődését, ha az ízlés nevében választaná szét annak különböző elemeit.”

[5] Benjamin mindezt A műkritika fogalma a német romantikában (ford.: Ábrahám Zoltán, Gond – Cura Alapítvány – Budapest, Palatinus 2004) című művében fejti ki.

[6] Benjamin a George‑kör értetlenségét a „hálátlannal” szemben és a Hofmannsthal halála utáni azonnali közéleti elidegenedést a költőtől és életművétől a Zur Wiederkehr von Hofmannsthals Todestag című (több, mint) könyvkritikában is szóvá tette. Ld. Uő.: Gesammelte Schriften 3.k., szerk. Hella Tiedemann‑Bartels. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 260 skk.

[7] Schiller: Wallenstein tábora. In: Friedrich Schiller összes drámái. Ford. Áprily Lajos. Budapest, Magyar Helikon 1970, 1. k., 554.

[8] Stefan George – Karl Wolfskehl (szerk.): Deutsche Dichtung. 3. k. Das Jahrhundert Goethes. Berlin, Georg Bondi 1923.