A kritika fogalma a benjamini életmű viszonylatában legalább olyan sokarcú, mint az, amire Benjamin esetében nem kizárólag, ám a leggyakrabban[1] vonatkozik: az irodalom. Benjamin életművében az irodalomkritikai megnyilatkozásmódok szélsőségesen gazdag megjelenési formáit tanulmányozhatja az olvasó, az alig oldalnyi recenziótól a kritikai nagyesszén vagy (élet)műelemző tanulmányon keresztül az irodalomkritikát a társadalomkritikával vegyítő tanulmánysorozatig, amit a Passzázsok előtanulmányai (a jegyzet‑ és feljegyzésanyag) és előrebocsátott tanulmányai jelenítenek meg.
Ami Benjaminnak a szűkebb értelemben vett irodalmi műkritikáról szóló gondolkodását illeti, három vetekvőnek tűnő, de egymást mégis inkább kiegészítő szemléletmód különíthető el az életműben. A műkritika fogalma a német romantikában elsősorban Friedrich Schlegel és a korai romantika kritikafogalmát elemezve jut arra a következtetésre, hogy a kritika a legmagasabb rendű esemény, ami az (írott) műalkotással megtörténhet. A kritikai hozzáállás nem pusztán ítélkező szellemi tartás, hanem „objektív értelemben produktív, megfontoltan teremtő”,[2] és ebből következően a reflektáló, a műalkotást kibontakoztató kritika nem más, mint a műalkotás végső beteljesítése. Valamivel később, A német szomorújáték eredete megírása idején a kritikát a műalkotás mortifikációjának, lebontott‑lebomlásának látja.[3] Ebből a gondolatból (is) kiindulva a későbbiekben egyszersmind egyfajta konstruktivista eljárásmód lebeg a filozófus előtt: a mű darabokra tagolása, az idézés révén történő sanyargatása arra szolgál, hogy a kritikai elemzés közben ne csak szerkezete váljék fel‑ és megismerhetővé, hanem esetleges kimondatlan szándékai is.
A harmadik korszakot értelmezésemben a fordításban itt közölt Az irodalomkritika programja képviseli. Ez a pontokba szedett tanulmányvázlat 1930‑ban előszónak készült, és arra volt hivatott, hogy bevezesse Benjaminnak a Rowohlt kiadónál megjelentetni készült Összegyűjtött irodalmi esszék című könyvét.[4] Az előszó tervezett terjedelméről nincsenek adataink, de a tárgyalandó témák alapján azt mondhatjuk, hogy a szerző nem rövid felvezetésre, hanem inkább egy bevezető tanulmány megírására készült. Hasonló léptékű és súlyú írás alakulását követhetjük itt nyomon, mint A műfordító feladata esetében, amelyet az 1923‑as Baudelaire‑versfordítások elé írt.
A szerző mindannak összefoglalására készül, amit adott időpontban az irodalomkritikáról tudni vél és gondol. Emellett azt is mondhatjuk, hogy ezeken az oldalakon a kritika elméletének és gyakorlatának (a fogalom későbbi értelmében vett) kritikai elméleti megközelítése bontakozik ki: a töredékekből felsejlik, hogy Benjamin a teljes kortárs németországi kritikai palettához képest egy társadalmi értelemben véve hatékonyabb, előre mutató irodalomkritikai gyakorlat érdekében készül szót emelni.[5] Az irodalmi és műkritika társadalomelméleti szemléletének kialakulását és előkészületeit fedezhetjük fel ezekben a feljegyzésekben, amelyeket egyszersmind felvezetőnek is ajánlhatunk Benjamin irodalomkritikai írásainak friss fordításai elé.
*
Jegyzetek:
[1] Hiszen foglalkozott írásaiban a filmmel, a fotográfiával, képzőművészeti kiállításokkal, de még gyermekjátékokkal is.
[2] Ld. Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 1.1.k., szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991, 51.
[3] Walter Benjamin 1923‑as, Florens Christian Ranghoz írt levelében már Barokk‑könyvéhez kapcsolódva, Az ismeretkritikai előszó és A rom fejezet értelmében írja: „A kritika az eszme ábrázolása ennek a megfontolásnak az összefüggésében (amikor is az interpretációval esik egybe, és ellentétben áll a műszemlélet összes kurrens módszerével). Az eszmékre mint monádokra intenzív végtelenség jellemző. Definiálom: a kritika a művek mortifikációja. Nem a tudat fokozódik bennük (romantikusan!), hanem bennük gyökerezik meg a tudás.” Walter Benjamin: Briefe 1.k., Gershom Scholem, Theodor W. Adorno (szerk.), Frankfurt am Main, Suhrkamp 1968, 323.
[4] Theodor W. Adorno – Walter Benjamin: Briefwechsel 1928–1940, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1994, 29.
[5] Benjamin 1930‑ban még nem tudhatja, de mintha már sejtené, hogy belátható időn belül akár a legrosszabb is bekövetkezhet: a kritikai gondolkodás nemkívánatossá válása, az irodalomkritika betiltása. „A negatív értékelésről való elvi lemondásnak az irodalomkritika történetében egyébként egy igen kétes példája is akadt: a nemzetiszocialista kultúrpolitika 1936‑ban azzal az ürüggyel, hogy a kritika bomlasztó hatásától védi meg az alkotó zsenialitást, betiltotta a műkritikát, és a „művizsgálattal” helyettesítette.” Thomas Anz – Rainer Baasner (szerk.): Literaturkritik. Geschichte – Theorie – Praxis. München, C.H. Beck 2004, 229.
