A kamasz című regény nem tartozik Dosztojevszkij leghíresebb művei közé. Aktualitása mindazonáltal megközelítheti a jobban előtérben levőkét. Az apakeresés nem szűnő érvényessége többféle paradigmában életben tartja, akkor is, ha a korabeli családi viszonyok mára enyhén egzotikusak: a fiatal uraság elhívja és elviszi magával a házasságban lévő és formálisan abban maradó fiatalasszonyt, gyerekeket nemz neki, férjét pedig, aki zarándoknak áll, amikor megjelenik náluk, nagy tisztelettel látják vendégül, mint egy kedves, de távoli rokont. Ez a férj a feleség-eltulajdonító akció kezdetén egy bizonyos összeget kér az uraságtól, ami – a családtagok vélekedése szerint – a nő biztonságát szolgálná, amennyiben „élettársa” elhagyja és nem kíván gondoskodni róla.

A regény mai horizonton történő megelevenedésekor sok tehát az idegenség, az eltartás; a korabeli társadalmi, családjogi, öröklési viszonyok, az elsődleges kontextus feltárása hozzátartozik a megértéséhez. Az a düh, elszántság, mazochizmus, idealizálás és bosszúvágy, revansvétel azonban, ami a fiút motiválja apja felkeresésében; az az ambivalencia, amely az őutána történő nyomozást mozgatja, korántsem ismeretlen a bármely korban apját, anyját kutató gyermeknek.

A mi viszonyaink a biológiai szülőt szokták keresni a nélküle, nélkülük felnövő kamaszok, ifjak. Itt is ez a helyzet, ám nevelőszülő, örökbefogadó szülő sincs valójában, hisz az a férfi, aki a kamaszt a nevére vette, akinek a családnevét viseli: Dolgorukij (Hosszúkezű) sem vele élt, nem ő nevelte, alig ismeri. Meglehetősen körülményes és fájdalmas, szégyenteljes tehát az apakereső főszereplő identifikációja, küzd is vele, hiszen meg sem tudja tisztességesen nevezni magát. Családi neve kapcsán magyarázkodásra szorul, hogy ő nem, nem a hercegi ághoz tartozik, csak sima Dolgorukij, másfelől pedig igen, ő nemesúr, Verszilov törvénytelen fia. (Szerzői oldalról a hosszúkezűség szemantikájának motivációjára nem derül fény.) A családi viszonyrendszer tehát szövevényes, ráadásul belép egy harmadik apafigura is, az öreg herceg, aki fiaként tekint Arkagyijra, vele érzi magát biztonságban, s anyagilag is támogatja azért, hogy időt töltsön vele. A nemzőapa: Verszilov és az, akinek a családnevét viseli (minthogy anyja hivatalosan vele házas: Makar Dolgorukij) másként, de szintúgy távoliak, jórészt ismeretlenek a fiú számára, s a regény cselekményét felölelő „tanulmányútja” Pétervárra többek közt a velük való kapcsolatfelvételt, ismerkedést öleli fel. A felderítendő családtagok közt van az anyja is, akit a különleges családi konstellációnak köszönhetően szintén alig ismer: másokra hagyták nevelkedni, ahol meglehetősen rossz dolga volt.

A fordulatos cselekmény során Arkagyij többszörösen retrospektív feljegyzéseiből, visszaemlékezésének részleteiből összeáll: anyja időnként Verszilovval élt, aki többször kilépett közös életükből, például külföldre távozott, amely mögött politikai-hazafias felbuzdulások és magánéleti okok is voltak. A cselekmény jelenében minden fontos szereplő Péterváron tartózkodik: a két apa, az anyja, a húga, a féltestvérei, s a Dosztojevszkij-regényekből ismert femme fatale, a különös szépségű és aurájú, bűnös-bűntelen, delejező-hisztérikus nő, akinek a múltja általában traumatizált: Katyerina Nyikolajevna Ahmakova. Hozzá mindenki kapcsolódik valamiképpen. Ő az öreg herceg lánya és Verszilov közelmúltbeli titokzatos szerelme, akivel külföldön egy fürdőhelyen találkozott, sorsszerűen, s mint állítja, akarata ellenére beleszeretett. Éppen akkor, amikor már elküldött Szonyáért, gyerekeinek, így Arkagyijnak anyjáért, akit meghatározatlan időre Oroszországban hagyott. Elmélkedései közben felismeri, hogy éppen őt akarja boldoggá tenni, ám újfent hónapokra elfeledkezik róla, hogy hívására – pénz nélkül – várja őt egy német városkában. Csak akkor látogatja meg, amikor engedélyt kér tőle, hogy jótékonyságból feleségül vegyen egy Katyerinához kapcsolódó (az aktív szereplők sorába be nem emelkedő) beteg lányt, Katyerina mostohalányát.

Amint az ebből is látszik, Verszilov az a szélsőséges, sodródó alak, akinek hiányoznak a kontúrjai. Felfokozott érzelmek, indulatok váltakoznak benne, felelősséget nem visel környezetéért, jelenléte csak átmeneti a közelükben. Változó mennyiségű és minőségű információt oszt meg velük élete más rétegeiről, saját működésmódjához pedig bizonytalanul viszonyul. Ő a Dosztojevszkij-művekből ismert konfúz, titkokkal teli, ellentmondásosan érvelő személyiség. Ezt fia is detektálja, aki szorong az apja őszinte, megnyíló, közvetlen, empatikus megnyilvánulásai után rendre megjelenő gúnyos mosolytól az arcán. Arkagyij ennek a megfoghatatlan, amorf, amorális, folyton alakuló, mozgásban levő; stabil belső világot és annak önazonos vállalását nélkülöző személynek a nyomába ered, szeretné megismerni és vágyik a közelségére, a szeretetére. Azt az életmű alapszerkezetének tekinthető kanosszajárást követjük Arkagyijjal, amelyben sűrű indulatok gomolyognak, érzelmi, mentális, intellektuális találkozások zajlanak – a bahtyini polifónia-elv szellemében. Az alakok maguk is megtöbbszöröződnek, hol egyik, hol másik szólamuk kerül előtérbe s érintkezik a másikéval, előhívva belőle annak valamely oldalát. A szereplők hatnak egymásra, a cselekmény permanens találkozásaikból áll. Ha ketten egy térben vannak, beszélnek egy harmadikról, információt és feltételezéseket cserélnek akarva-akaratlan, egymáson is fogást keresve. Gyakran elküldik a másikat ahhoz, akit szóba hoztak, így a cselekmény a szereplők egymást kereső, üldöző, keresztező útvonalából áll, amelynek metszőpontjain, általában lakásokban, ritkábban vendéglátóipari létesítményben eszmét és információt cserélnek. Vallomást tesznek, faggatják egymást a jelenlévő másik és a távollévő harmadik, negyedik motivációiról, szándékairól, érzéseiről, gondolatairól. Időnként kihallgatják egymást. Kommunikációjukban aktuális érzelmi állapotuk, zaklatottságuk mértékében torzítanak, azaz színezik át a tényeket is saját hangulatuk, lelkiállapotuk, emlékezetük, érdekeik, vágyaik szerint. Az írásbeliségnek is jut szerep: fontos (eltitkolandó, megbánt, bizalmas, veszélyes) irat jut itt is kitüntetett pozícióba, amely után ugyancsak folyik a nyomozás, a kalandok során a papír többszörösen helyet változtat. Lávaként hömpölyög a cselekmény, a narráció, a szereplők mentális állapota. Felajzott idegállapotban járnak egymás nyomában, vegyítik tudati, emocionális, fiziológiai kisugárzásukat, amit a mű narrációja is lekövet.

A főszereplő, a kamaszfiú, Arkagyij Dolgorukij a fent említett nagy kalandja után egy évvel rögzíti a vele történteket. Önmagával is párbeszédet folytat, meghatározván a műfajt (feljegyzések, tudósítás) és az attitűdöt. Magyarázkodik, megszólítva olvasóját, aki egyre inkább alakot ölt és realitássá válik. Eleinte ugyanis tagadja, hogy ki kívánná adni a kezéből ezeket a lapokat, mindössze emlékei rendezésére és saját maga nyugtatgatására használja, mint tudatja velünk, az írást. Önreflexív kiszólásaiból azonban fokozatosan elvész a kezdeti tagadás, és a már evidensen létező képzelt olvasóhoz szól. Elbeszélése kuszasága, mondja, a fő ok, amiért kommentálja a történetet, ami tehát ezt a metaszintet mozgásba hozza. Az események összeszövődése, az egy időben történtek elhelyezése, a korábbiak betűzése és az értelmezés elkerülhetetlensége képezik a reflexió motivációját. Ezeken kívül más is, amit a visszaemlékezés narratológiai szakirodalma jól ismer: az elbeszélés idejének megfelelő tudatállapot és az elbeszélt események idejéhez tartozó tudás különbsége. Rekonstruálni igyekszik akkori önmagát, folyamatában. Ebből a napjainkban oly termékenyen megnyíló látómezőből is izgalmas a klasszikus szerző e kevéssé ismert alkotása. A történtektől időben nem sokkal eltávolodva kísérli meg az egyes szám első személyű elbeszélő, aki azonos a főszereplővel, lejegyezni, amin átment. Fecseg, leminősíti önmagát, elbeszéli kisebbrendűségi érzését, és a maga lávaszerű érzés- és tudatfolyamában láttatja, hogyan hatnak egymásra: ő és biológiai apja. Elragadja az akkori hevület, nem marad meg semleges lejegyzőnek. Szövege reprezentálja a kontroll nélküli: őszintének gondolt, kendőzetlen, önmagát korántsem jobb színben feltüntetni szándékozó írásmódot. Dicsekszik, hőbörög, bűnbánatot tart, szégyenkezik, feltárja nekibuzdulásait, csalódásait, kudarcait, tévedéseit, hibáit, gyanútlanságát. Ő is odúlakó, aki kilép zárt terű szorongásából és tapasztalatlanul, nagyzolva és nyílt szívvel veti bele magát a csatába apja szívéért. Hatalmas érzelmi amplitúdóval létezik, és ennek elbeszéléstechnikai, stilisztikai, poétikai megfelelőit alkalmazza feljegyzéseiben. Kirajzolódik egy szeretetre vágyó, a múlt és a jelen titkait megrögzötten kutató, kiegyensúlyozatlan fiatalember mentális portréja, amely maga az átmenetiség, így válhat a narratíva a kamaszság allegóriájává. Interakcióba kerülve a többiekkel kölcsönösen befolyásolják egymást, ő sem csak közvetítő és kutató, hanem egyik aktora a bekövetkező eseményeknek. A prológusban higgadtabb pozíciót képvisel, mintegy megnyugodni látszik ő és a többi szereplő szintúgy – a kataklizma utáni átmeneti megnyugvást reprezentálva. Verszilov a csúcsra járatott felfűtöttség kisüléseként magára kattintott fegyver következtében paralizált betegként él újra Szofja gondozása alatt. A húg, Liza elveszíti magzatát, a két központi nőalak pedig, Anna (Verszilov lánya) és Katyerina (akibe apa és fia is szerelmes) szabadok, egyelőre újabb partner nélkül, Arkagyijjal laza kapcsolatban maradva. A robbanásba torkollott feszültség lecsillapodóban, az öreg herceg halálával néhány konfliktus és terv immár okafogyott. A házasság és a kitagadás sem történt meg. A rohamokkal ki lehet kerülni a megoldhatatlansági zónából, a betegség és a halál is elmozdítja valamerre a nagy nekifeszüléseket. A kamasz közvetítő, de másképp, mint A félkegyelmű Miskinje vagy Aljosa A Karamazovokban. Kialakulatlanabb, egyáltalán nem szakrális vagy emberiségmegváltó indíttatású. Eszméje groteszkebb és kisszerűbb: kevésbé félelmetes és ártalmas, mint Raszkolnyikové. Mindössze annyi, hogy sok pénzt gyűjt, de nem használja fel. Öncélúan, akaraterő-próbaként van jelen az eszméje, amelynek adott esetben problémátlanul félreteszi a megvalósítását, de kérkedik a meglétével és meg-megvillantja maga és mások előtt a valamikori gyakorlatba helyezését.

A zárlat egy rideg, de okos, idősebb moszkvai ismerős konzervatív reakciója a kamasz hozzá eljuttatott írásművére. A lektor hiányolja a harmóniát, a biztos formát a munkából – és koruk orosz életéből, családjaiból, amelyeket véletlenszerűnek tart. A szerző továbbtanulását mindenesetre javasolja. S arról, hogyan alakul megváltozott eszméje s a szereplők további sorsa, már másik regény szóljon, így a befejezés. A kamasz tehát újra- és előjátszik más Dosztojevszkij-műveket, tagolatlanságában, lávaszerűségében, polifón-dialóg dinamikájában az írói elbeszéléstechnika és problematika ismétlődik benne. A kölcsönösségben létező kapcsolatrendszer mozgatója a pénz, a szerelem és az elismerés, feltérképezője saját energiáival is alakítja a mentális erőteret. Mind a tulajdonnevek, mind pedig a megszólítások alapvető szövetét képezik a műnek, amelyek az apa-fiú-viszonylatban különösen beszédesek (barátocskám, édes barátom, galambocskám, majd egy ponton: fiam, édes fiam, szeretlek). A szétfolyó személyiségű Verszilov és a határait szintúgy változtató Katyerina csábító párjátéka megérteti a gyűlöletbe hajló szenvedélyt, Arkagyij pétervári utazása katalizálja a fortyogó láva aktuális kitörését, a fiú mindeközben beavatódik a társadalmi és családi életbe. Napjainkban mozaikcsaládnak hívjuk az ilyent, ami ma másképpen szövevényes.

Végezetül egy megrovás a mából: hajmeresztő nőellenesség süt a regény lapjairól.