Amennyire nem mond (szinte) semmit Willem Elsschot neve a magyar olvasó számára, legalább annyira hiányzott a hazai könyvpiacról a szerző kisregény-párosa, a Kengetés / A láb, amely 2024 nyarán jelent meg a Gondolat Kiadónál Balogh Tamás és Fenyves Miklós fordításában. A hiánypótlás nem Flandria azon vágya miatt fontos, hogy kultikus szerzőjét külföldön is bemutassa, de még nem is csak a belga szerző eddig magyarul megjelent műveinek sikerült vagy sikerületlen fordításai miatt, hanem egyszerűen azért, mert 

a Kenegetés / A láb remek olvasmány, méghozzá kitűnő fordításban, a kettő együtt pedig – főleg, ha németalföldi szerzőről van szó – ritka.

Éppen Elsschot hallatlan hazai ismeretlensége miatt akár elriasztónak is hathat a magyar olvasó számára, amit Balogh, a Kenegetés fordítója, Elsschot születésnapja alkalmából írott cikkében a szerző világsikerének elmaradásáról megjegyez. Az Elsschot-szövegek nehezen fordíthatósága mellett/mögött két fő ok húzódik meg: alkotásainak sajátosan flamand íze és világa, valamint a szerző kultuszát duzzasztó anekdotáknak, mítoszoknak, s művei keletkezés- és utótörténetének értelmezést meghatározó egyvelege. Egy hazai Elsschot-megjelenés esetében a tét tehát nem kisebb, minthogy a kétszeresen is kívülálló – a flamandot vagy hollandot nem beszélő, így Elsschotot hírből sem ismerő – magyar olvasó kezd-e bármit is egy a könyvesboltok polcain lábatlankodó újabb Elsschot-kiadással, ha egyáltalán észreveszi. Azonban ha eladó az egész világ, ahogy azt Kenegetés / A láb két főszereplője, a minden hájjal megkent és rámenős üzletmeber, Boorman és a melléje szegődött, már-már szolgai titkára, Laarmans hirdeti, akkor szerzői kultusz ide vagy oda, legfőbb ideje, hogy a magyar olvasó is beadja a derekát a Willem Elsschot írói álnév mögött megbújó dörzsölt vállalkozónak, Alfons De Riddernek.[1]

Bár a kisregényekben bizonyosan számos olyan motívumot lehet találni, mely elsőre szervetlennek vagy nehezen értelmezhetőnek tűnhet a szekunder elemeket nem ismerők számára – ilyen például, mikor Laarmans váratlanul megemlíti, hogy rosszul érzi magát, mivel nemrég látott valakit meghalni kártyázás közben (35), vagy amikor szintén Laarmans megjegyzi, hogy ugyanúgy megragadt az emlékezetében a borotválás élménye, mint az apja halála (51) –, elsősorban mégsem emiatt izgalmasak vagy érdekesek ezek a szövegek; jelen sorok írója sem tagja a Willem Elsschot Genootschapnak.[2]

Mind a Kenegetés, mind A láb keretes szerkezetű. Körülbelül öt év különbséggel ugyanaz a névtelen ember találkozik régi ismerősével, Laarmansszal, akit már nem fűtenek politikai-közéleti indulatok, akinek ruhatára és megjelenése mindkét alkalommal teljesen más, és aki beavatja hajdani elvtársát Boormannal való kalandjaiba, hogy hogyan is vágott bele a „kenegetésbe” (vagyis a különféle üzlettulajdonosok megkörnyékezésének mesterségébe, azok hízelgéssel és finom zsarolással való megpuhításába a könnyű profit reményében), majd hagyott fel vele. Tulajdonképpen a Kenegetés a kezdet, A láb a vég története, vagy épp fordítva, attól függően, hogy Laarmans vagy gazdája, Boorman felől nézi az olvasó, ugyanakkor adja magát egy harmadik, a Laarmans és/vagy Boorman története mögött/között elhallgatott történet is: a Laarmansba belebotló névtelen cimboráé, aki – mint az egy-egy elejtett mellékesnek tűnő mondatból sejhető – maga is kenegetésre adja a fejét, pedig a Kenegetés végén nemhogy elutasítja Laarmans ajánlatát – egy pontosan ugyanolyat, melyet anno Boorman kínált Laarmansnak, hogy felkarolja, s kiemelje szerényen jövedelmező írnoki-levelezői állásából –, hanem megborzongva érintésétől egyből menekülőre is fogja.

A kérdést, hogy kinek is a történetéhez van szerencséje az olvasónak, tovább fűszerezi a könyv történelmi kontextusa, melynek keretében Boorman és Laarmans lépre csalható kuncsaftok után járják a belga városok utcáit: a két világégés közötti kapitalizmus időszaka. 

Egy olyan bonyolult és intenzív korszakról van szó, melyben a 19. század humanista, nacionalista, szabadversenyes kapitalista, liberális és demokratikus eszméi röhejessé válnak egy olyan nemzedék szemében, amelyik a lövészárkokban burjánzó hullabűzt és mérges gázt szagolt,

ugyanakkor mind a liberális-imperiális kapitalizmuson inneni egyház, mind az azon túli szocializmus befuccsolt.[3] A Kenegetés és A láb is dugig van különféle világnézetekkel, azok sztereotípiáival, a társadalom domináns osztályának uralkodó ideológiájával, ám – meglehetősen szórakoztató és változatos módon – egyiket sem veszi komolyan, épp csak annyira, amennyire a két üzletkötő „reklámszakembernek” kapóra jöhetnek leendő kuncsaftjaiknál. Boorman rendre az üzletfelek vélt világnézetére apellálva rögtönzi mondókáját, mielőtt rátérne brosúrája, a Pénzügyi, Kereskedelmi, Ipari, Művészeti és Tudományos ÁLTALÁNOS VILÁGHÍRADÓ értékesítésére: a halottak transzportjára szakosodott Korthalst antikommunista, a régi és új bútorokat gyártó Van Ganzen urat (gazdasági) nacionalista, a kovácsműhelyt működtető, liftgyártásra specializálódott Lauwereyssen asszonyt pedig (jobboldali) antikapitalista szólamokkal igyekszik megnyerni magának.

Nem lehet nem észrevenni az áthallásos bibliai utalásokat a kisregényekben, ugyanakkor – ahogy azt Balogh is megemlíti – mégsem a megbocsátás kettőskönyve a Kenegetés és A láb. Boorman, aki a tőke igazságának hordozójaként beavatja Laarmanst ügyleteibe, így fogalmaz: „Amíg mosolyogva hazudozol, addig boldogok, de már az igazságtól remegni kezdenek. Márpedig a kasszírozás maga az igazság, a kasszírozás olyan, mint a halál. Mármost sohasem fogják megbocsátani, hogy végül ráteszed a kezed a pénzükre.” (72) 

Boormant nehéz nem a vadkapitalizmus Jézusaként olvasni, aki a papírt pénzzé változtatja,

ám vissza már nem tudja (145), aki feltámadásszerűen lép ki az elmegyógyintézet ajtaján (246), miután teljesen abszurd és komikus módon végrehajtót fogad fel, majd saját magát citálja a törvény elé, hogy az áldozatául esett és lábát vesztett Lauwereyssen asszonyt kártalaníthassa, és amikor még így sem sikerül rendeznie (lelkiismereti) ügyét, még egy árverésen is megpróbál törleszteni az asszonynak kiadványa eredeti áron való visszavásárlásával – még szerencséje, hogy bolondnak és nem kommunista provokátornak könyvelik el, mert még az utca embere agyon találná verni. És ha Boorman Jézus, akkor Laarmans nem más, mint Péter, aki végül eredeti szerződése visszaküldésével harmadszorra is megtagadja mesterét, ám aki továbbra is hirdeti gazdája igéjét – sejthetően megtérítve így egykori elvtársát is, aki a Kenegetésben Laarmans ajánlatától még frászt kap.

Legyen szó akár rászedhető üzletfelek ki- és felkereséséről, bosszús megrendelők lerázásáról, kasszírozásról vagy Lauwereyssen asszony különös esetében a legombolt összeg visszatérítésről, 

az olvasónak – Elsschot páratlan nyelvérzékének és a kiváló fordítói munkának köszönhetően – az lehet az érzése, hogy cinkosa a regénybeli párosnak,

s már-már el is sajátítja Boorman és Laarmans tolvajnyelvét, kiismernie a két figurát azonban nemigen sikerülhet neki. Boorman és Laarmans, üzletemberek lévén, szinte mindent az üzlet fényében világítanak meg, önmaguk gyenge pontjaiból viszont keveset engednek láttatni: gátlástalanság és szemérmesség páratlanul izgalmas elegye ez. Hogy Laarmans miért ábrándul ki liberális-nacionalista eszméiből, Boorman pedig miért veszi maga mellé egykettőre, illetve Laarmans miért tagadja meg végül gazdáját, s tér vissza a számára undok és méltatlan írnoki-levelezői álláshoz és alapít családot – mindezekről tudni nem sokat lehet, legfeljebb találgatni. A regénypáros kiismerhetetlensége viszont nem (csupán) az Elsschot személye körüli, az anyanyelvi olvasóknak könnyebben hozzáférhető adalékokból fakadó gyengesége, hanem (inkább) autentikus eleme a két világháború között játszódó történetnek: ahol – Tamás Gáspár Miklós szavaival élve[4] –, Boorman és Laarmans is annak mutatkozik – és ebben áll a páros igazi bája –, ami valójában: azaz másnak. Egyvalami azonban nem kérdés: hogy a Kengetés / A láb megáll a saját lábán – mi az hogy! –, a magyar könyvpiacon pedig muszáj (lesz) neki, ha már egyik politikai pártnak sem akaródzott meghallani 2004 óta Balogh javaslatát[5] és a könyvet felkarolni, hogy aztán minden magyar családnak küldhessen egy példányt.

Willem Elsschot: Kenegetés ​/ A láb. Fordította Balogh Tamás és Fenyves Miklós. Budapest, Gondolat, 2024. 258 oldal, 4950 forint.

*

Jegyzetek:

[1] Alfons De Ridder vállalkozóként és reklámszakemberként kereste kenyerét, míg műveit Willem Elsschot néven publikálta.

[2] A szerző nevével fémjelzett társaság, amely a De Ridder-Elsschot perszonáluniót kutatja, így Willem Elsschot mint szerző irodalmi munkáival, valamint Alfons De Ridder mint vállalkozó üzleti levéltárával egyaránt foglalkozik, azzal a céllal, hogy munkásságát népszerűsítse.

[3] Tamás Gáspár Miklós: A világ vége. Élet és Irodalom, XLVIII. évfolyam 32. szám, 2004. július 30.

[4] Uo.

[5] Balogh Tamás 2004-es, a könyvet népszerűsítő publikációját a következő sorokkal zárja: „Végezetül javasolnám a következőt (remélem, nem lesz pusztába kiáltott szó): a magyar kiadók próbáljanak előszerződést kötni erre a csodás könyvre valamelyik párttal, amely aztán minden magyar családnak küldhet egy példányt.”