A viszontlátás

Nem mondom, szép név a General Marine and Shipbuilding Company, de nem azért vergődtem át ennek a nyomorúságos külvárosnak a sár- és füsttengerén, hogy csak álljak egy ablaknál, ahol meg sem mozdul semmi, hiába krákogok és kopogtatok, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Elkapom egy szóra az igazgatót, aztán a részemről röpülhet a levegőbe az egész gyárépítmény. Na még egyszer, de most, mint aki számonkérni jött. Ez az. Miután az ablak egy ásítással végre feltárta pofáját, és lejjebb görnyedtem, hogy az ott leledző fej jobban megértse a mondókámat, szemközt találtam magam egy arccal, amelynek láttán elakadt a szavam.

– Úgy ám – adta meg a választ néma kérdésemre –, itt adom az irodistát. De mért nézel így? Nem láttál még fehér embert?

– Ne most – hárított el, biccentve egyet a háta mögött serénykedők felé –, de negyedóra, és lehúzzuk a rolót. Meg tudsz várni a gyárkapu előtt? Rögtön bejelentelek. Kihez jöttél? Henry úrhoz? Helyes. Akkor viszlát, öregem.

Nem sokkal zárás előtt végeztem, és lecövekeltem a túloldalon, hogy ott várjam ki a kivonulást. Egy hirtelen sikoly a palánknak nyomott, és még el sem hallgatott a gőzsíp, amikor megindult bentről a menet. És lám, csakugyan ott jött velük Laarmans, kioldalazott egy kis csoportból, és a következő pillanatban már egymás mellett lépdeltünk az utcán. Egy-két ködös köszönés a tovasiető kollégáktól, majd kisvártatva magunkra maradtunk.

Időnként oldalt pillantottam, hadd lássam, mi maradt az Általános Pénzügyi, Kereskedelmi, Ipari, Mûvészeti és Tudományos Világhíradó igazgatójából. Hogy megváltozott ez az ember! Semmi zsebre vágott bal kéz, állán egy újabb kecskeszakáll-embrió, és aranyvégû cigaretták helyett, amelyeket oly lezseren csúsztatott elém a Boulevard du Japon-i központjában, megint csak egy közönséges pipa. Pelerines kabátot viselt, amely minden évszakra alkalmasnak látszott, és vaskos lábbeliket, amelyekben, kisebb pocsolyáktól sem megriadva, taposta maga alatt a sarat.

– Önhibámon kívül történt – világosított fel hirtelen, mintha megérezte volna a rám nehezedő kérdést, mert bizony látványos volt a lecsúszása. – Boorman adta rám, Boorman vette le. Dicsértessék a Boorman neve.

Majd amikor tiszteletteljesen tovább hallgattam:

– Kacifántos eset. Tudod mit, ugorj el hozzám vasárnap. Lemméstraat 70. Feleség, gyerekek, de annyi baj legyen. Majd csak találunk egy sarkot. Amúgy meg, ha vannak, hát vannak. Nincs sok társaságom, felüdülés lesz. De mondd csak, cimbora, mit sikerült rásóznod a mi nyavalyás Henry urunkra?

A piacon

És Laarmans belevágott.

– Megint lepergett néhány esztendő, de biztosan emlékszel még, mit meséltem arról a különös teremtésről, aki nem hagyta, hogy elengedjem neki a hetedik és egyben utolsó részletet, amelyet saját zsebemből akartam odaajándékozni. Ő adta meg a kezdőlökést. A vége pedig az lett, hogy Boormannak is meg kellett tapasztalnia, milyen hosszú utóhatása lehet egy tettnek, és hogy egyszer csak utoléri az embert, amikor már azt gondolná, hogy a legutolsó ráncocska is réges-régen elsimult a tükre felszínén. Hát újból összeakadtunk ezzel a teremtéssel, ami nemcsak az igazgatóságom végét harangozta be, és röpített, mint száraz falevelet, ennek a gyárszörnynek a révébe, hanem el is gondolkodtatott. Töprengeni kezdtem, vajon a tetteink és gondolataink nem járnak-e örökösen mögöttünk, nem szegődnek-e a nyomunkba mint részünk, kíséretünk és udvartartásunk, mely annál nagyobbra duzzad, minél kisebbre megyünk össze mi magunk, és éppúgy nem tagadhatjuk le őket, ahogy az édesgyermekeinket sem, hanem susmorogva ott maradnak utánunk jóval az után is, hogy mi már hallgatásra kárhoztattunk.

Nos, ami engem illet, lényegében oda lett mindenem. Emlékszel, annak idején a teljes ingó és ingatlan vagyonomat, a szakállamat, a pipámat, a nemezkalapomat és a dorongomat, vagyis lényegében a lelkemet áldoztam fel a Világhíradó oltárán, hogy Boorman kegyelme által novíciusból főpappá avanzsáljak. De ahogy hátat fordítottam a híradónknak, a régi holmijaim, fájdalom, értéküket vesztették, mert itt ugyan nem táncolhatok ki a sorból, vagy abban a pillanatban repülök. Hogy csak a kecskeszakállamat említsem, amit nyilván te sem tudsz hova tenni: nos, egy ujjnyival sem hagyhatom hosszabbra, mert félek, hogy Henry úr szóvá teszi. És akit nálunk észrevesznek, annak a napjai meg vannak számlálva. Bizony, nincs bennem semmi irigylésre méltó, mert jelen pillanatban már nem rendelkezem személyiséggel. Úgy érzem magam, mint akit kasztráltak, és még csak reménykedni sem merek, hogy másodjára is olyan szerencse ér, amely mozgásra bírna ebben a megkövült állapotban.

No de elkanyarodtam. Szóval igen váratlanul történt, és anélkül a nyálkás paradicsom nélkül nem is történt volna meg. De mit lehet tenni, az a paradicsom ott volt.

Meséltem neked, hogy Boorman nagyjából havi rendszerességgel odahagyta a pirulaüzletét egy napra, és beruccant Brüsszelbe, hogy elszámoljunk. Ilyenkor éltem a lehetőséggel, és kikértem a tanácsait. Ez abból állt, hogy jártuk kettesben a várost, ő pedig majdnem végigbeszélte a sétát, és közben a botjával rámutatott egy-egy boltra vagy névtáblára. Ami azt jelentette: „na és ezt próbáltad-e már”. Én meg vagy igennel feleltem, vagy tüstént felírtam magamnak a címet, mert Boorman tapasztalt ember volt, és minden tippje aranyat ért. Amikor vakon követtem az útmutatásait, mindig több üzletet ütöttem nyélbe, mint amikor merészen a saját szimatom után mentem.

Csak aztán pár hónappal a paradicsomos eset előtt Boormannak meghalt a felesége, és most hiába követett el mindent, hogy jól érezze magát, a legfeslettebb lányokat is elriasztotta a búskomor ábrázatával. Be kellett látnom, rútul tévedtem, amikor arra jutottam, hogy a neje távozása végeredményben nem jelent számára többet holmi esedékes nagytakarításnál. Mert hiába legénykedett, a jelek szerint most ő is bekapott egy csúnya pofont, és csinálhatott bármit, folyton a maga csendes raktárnoka járt a fejében. Mindenesetre nem múlt el látogatása úgy, hogy valahogyan bele ne szőtte volna a társalgásba. Tanoncidőm alatt soha nem nevezte a nevén, most meg minduntalan Marthaként hivatkozott rá, mintha legalábbis részvényese volnék annak a nőszemélynek. Úgy látszik, kiment a fejéből, hogy egész idő alatt jó, ha tíz alkalommal láttam, és akkor is csak egy-egy pillanatra, mert Boorman neje csupán olyankor ereszkedett alá az emeletről, ha a cseléd házon kívül volt, és ez okból személyesen kellett felkeresnie a Honi és Külhoni Termények és Termékek Múzeumát, hogy feltöltse fogyóeszközökből a tartalékot, vagy némi befőzött élelmiszert vegyen magához elemózsia gyanánt.

Most viszont, mintha a nénikémről lenne szó, mindjárt megosztotta velem, ha valamelyik arra járó nő Marthát juttatta eszébe a küllemével vagy annak egy részével vagy akár egy ruhadarabjával. Egyszer például egy lépre csalható üzlet előtt kiszúrt egy esernyőt a kirakatban, mivel éppen olyan csontnyele volt, mint annak, amelyikkel Marthát lepte meg az egyik utolsó születésnapján. Vagy megesett, hogy együtt ebédeltünk, mert szemlátomást nehezen viselte a magányt, és mintha a neje is ott ülne az asztalunknál, nekiállt az étlapot bújni Martha egyik-másik kedvenc fogása után. Az óraláncán csüngő arany csecsebecséről pedig, amelyet korábbról nem ismertem, egyik este bizalmasan közölte, hogy egy brosstűből csináltatta, amelyet Martha éveken át a keblén hordott. Sosem mertem rákérdezni, de egy idő után ott motoszkált a fejemben, hogy talán még be is balzsamoztatta a feleségét, ahogy annak idején Martha tette a nővérével, ugyanis az volt a benyomásom, hogy felettébb gyanús érdeklődést táplál az Egyiptológiai Gyűjtemény múmiái iránt. Koszorúból mindenesetre nem szenvedett hiányt a megboldogult, mert Boormancsak az én jelenlétemben háromszor vett neki újat, miután séta közben szemébe ötlött egy-egy kirakati darab.

Azt tanácsolta, hogy ezentúl ne számítsak be tartósított élelmiszert, hacsak nem látok esélyt a viszonteladásra, mert amióta annyit foglalkoznak a vitaminhiánnyal, nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy Martha netán túl sokáig éldegélt a Múzeum konzervjein. Olykor merengve megállt egy utazási iroda előtt, ahol a Jungfrau kellette fehér orcáját a kirakatban, ugyanis negyven éven át azzal kecsegtette Marthát, hogy utazást tesznek a Rajnához, amihez most már késő volt.

– Ennyi munka mellett hol van idő erre? – dohogott. – Mellesleg nem tudom, miért esnek úgy hasra a Rajnától.

– Nem neki találták ki – vigasztaltam. – Nagyon kimerítő.

– Igazából vacak kis folyó az, kár bánkódni miatta.

De legfőképpen azt sajnálta, hogy nem vitte őt sűrűbben moziba, mert nem sokkal a halála előtt Martha megvallotta neki, hogy odavan ezért a szórakozásért.

– Úgy tűnik, a mulasztásaink mindig csak utólag lépnek elő a múltból – állapította meg Boorman.

Az bizony meglehet – adtam neki igazat, mint általában. És így kötöttem ki egy szerencsétlen délelőtt gyászoló hajcsárom oldalán a Chaussée d’Anvers egyik mellékutcájában, nem messze a rue de Flandre-tól, ahol Lauwereyssen kovács és a vastag Jeanne üzlete működött. Javában tartott a zöldségpiac. Tömegével álltak a kordék, mindegyik mellett egy kiáltozó asszony, a vevők pedig úgy tülekedtek a járdán, mintha legalábbis nem jutna mindenből mindenkinek. Az egyik sarkon új épület nőtt ki a földből máris hét emelet magasságig, és lerítt róla, hogy nemsokára érdemes lesz sort keríteni rá. Amikor társam felfigyelt az épülő csodára, megtorpant, majd lépett egyet-kettőt hátrafelé, hogy jobban szemügyre vehesse az új homlokzatot. Egy pillanatra félrehúzódtam, hogy utat engedjek a tömegben egy matraccal a fején lavírozó embernek, és közben kiáltás ütötte meg a fülemet, majd koppanó fadarabok zaja, mintha tekéznének. A matrac elvonulta után a földön pillantottam meg Boormant, két kordé között. Alatta egy testes nő feküdt, nem sokkal odébb pedig fekete famankó piros bársonyba vont kartámasszal, szétszóródott zöldségek és egy kiborult bevásárlókosár. Néhány igavonó kutya, nyilván álmából riadva, eszeveszett csaholásba kezdett, az ott posztoló kofa pedig ettől úgy megrémült, hogy még a száját is befogta egy pillanatra. Előrébb merészkedtem a kordék között, visszarakosgattam a kosárba a zöldségeket, és fölvettem a földről a mankót. Boorman időközben feltápászkodott, majd gáláns mozdulattal az esését felfogó teremtést is megpróbálta talpra segíteni. De ez nem ment egyik pillanatról a másikra. A nő kétségbeesetten rúgkapált, mint aki első úszóleckéjét veszi a szárazon, és akkor újból meghallottam az iménti kopogást, mintha egy dorong ütődne a kőnek. Akkor vettem észre, hogy a nőnek falába van. Mankóját gyorsan egy kordénak támasztottam, jól a hóna alá nyúltam, és együttes erővel végül sikerült függőleges helyzetbe hoznunk.

– Azt a fejet is tegye bele – tanácsolta a kis híján szintén elsodort kofa. Állával egy messzebb gurult saláta felé bökött, majd újrakezdte az óbégatást.

A Boorman alatti testes teremtésnek, úgy tűnt, szerencsére nem esett komolyabb baja. Miután leporolgattam a ruháját, egyik kezébe visszaszolgáltattam a mankót, a másikba meg a bevásárlókosarat, és sietve kalapot emeltem.

– Szörnyen sajnálom, hölgyem – mondta megrökönyödötten Boorman. – Nem is tudom, hogyan csúszhattam meg, mindenesetre remélem, hogy megbocsátja nekem. Más, amiben a szolgálatára lehetek? Taxi, miegyéb?

A mankós nő, aki ismét biztosan állt a lábán, némán Boormanra pillantott.

– Nyugodt lehet, Boorman úr, ezt biztosan megbocsátom magának – szólalt meg végül –, mert erről nem tehetett. De hogy a részvénytársaságomhoz tőke helyett csak szavakat szállított, az már más lapra tartozik. Hogy miben lehetne még a szolgálatomra? Nos, talán elállhatna az utamból – nevetett keserűen.

És meg sem várva a választ nekilódult, majd két kordé között feltornászta magát a járdára. Ott topogva irányba fordult, egy pillanatig még állt mozdulatlanul, és aztán, mint hajó a kedvező áramlattal, egyenletes tempóban távolodni kezdett.

Boorman előbb elvörösödött, majd elfehéredett. Nézett a nő után, amíg az el nem tűnt a szemünk elől.

– Már csak ez hiányzott – motyogta maga elé, nyilván arra célozva, hogy Martha is éppen eléggé nyomta a lelkét.

– Hát megszabadult tőle – mondtam. – Ennyit használt az averbodei csodakenőcs.

Mintha meg se hallotta volna a megjegyzésemet, pedig ebben a stílusban akár ő is mondhatta volna. Befordult az első utcasarkon, és nem nézve se névtáblát, se kirakatot, csak ment előre, mint aki álmodik, és hamarosan el is köszönt. Én pedig, ha homályosan is, de már akkor érzékeltem, hogy igazgatóságom alapjaiban remeg.

*

A szöveg eredeti címe: Het been. Willem Elsschot két kisregénye a Gondolat Kiadónál jelenik meg a napokban Balogh Tamás és Fenyves Miklós fordításában. A kötetet a Kisüzemben mutatják be július 4-én 17 órakor olyan sztárok jelenlétében, mint Szécsi Noémi, Nagy Ervin és Márton László.