Willem Elsschot születésnapjára
Fotó: letterenhuis.be
Willem Elsschot születésnapjára

Alfons De Ridder 1882. május 7-én jött a világra Antwerpenben. Ha írói énje, „Willem Elsschot” nem is ezen a napon született, annyit azért megkockáztathatunk, hogy ő is május 7-én ünnepelte a születésnapját. Huszonnyolc évesen ezen a napon fejezte be leghíresebb versét, A házasságot; hatvankettedik születésnapján lett kész Lidércfény című, mint később kiderült, utolsó kisregényével. 

Biográfusától, Vic van de Reijttől azt is tudjuk, hogy ötvenedik születésnapján viszont dokumentálhatóan egy varázslatos szépítőszerhez írt reklámszöveget – és ezzel el is érkeztünk ennek az életnek az alapvető sajátosságához, a De Ridder–Elsschot perszonálunióhoz.

De Ridder ugyanis egyszerre volt dörzsölt vállalkozó, illetve költő és író, aki Willem Elsschot néven publikált. Életében De Ridder – néha kényszerűségből is – igyekezett különválasztani két énjét, kétféle tevékenységét (irodalmi pályáját is azért fejezte be idő előtt, mert nem akarta, hogy az egyik műve, a második világháborúban a németekkel kollaboráló flamand mozgalmár, Borms mellett írott verse[1] körül kibontakozó botrány befolyásolja üzletemberi ázsióját), műveiben viszont pont hogy a – sokszor több mint kétes – üzleti ügyeit és a magánéletét, illetve az életét meghatározó alapvető kettősséget tematizálta. Üzletember-énje, ha az irodalmat nem is, az irodalmi életet és intézményrendszert mindig kajánul szemlélte. Jellemző, hogy üzleti machinációival még azokat az irodalmárokat is megpróbálta lóvá tenni, akik felfedezték – vagy inkább felfedezni vélték, mivel a fennmaradt dokumentumokból ma már az is tisztán látszik, hogy 

Elsschot valójában az irodalmi karrierjét is maga irányította, csak jól felfogott érdekében hagyta, hogy hiú és önhitt szerkesztői és kritikusai azt hihessék: az ő védencük, ők alakítják az írói imázsát.

Ezek az irodalmárok a Forum elnevezésű lap körül csoportosultak. A Forum többségében holland szerkesztői a harmincas évek elején mindent megadtak volna egy olyan nagy formátumú íróért, akinek művészetéből hiányzik a holland irodalmat a tizenkilencedik század vége óta jellemző dagályosság, a nemritkán didaktikusságig menő tudálékosság és komolyság. Ezt a személyt végül Elsschotban találták meg, vagyis egy olyan flamand szerzőben, aki ösztönösen szembehelyezkedett a helyi irodalom hagyományaival és uralkodó irályával, akit ironikus, kaján humora, cinizmus mögé rejtett érzékenysége megkülönböztetett a tősgyökeres flamand „népi” íróktól, akinek a művei általában városi környezetben játszódtak, és nemritkán a modern életet tematizálták vagy egyenesen a kapitalizmus természetrajzát adták.

De Ridder–Elsschot személyét számtalan mítosz övezi. Ezek egyike, hogy irodalmi tevékenységét hosszú ideig sikertelenség kísérte; ez azonban nem igaz, inkább csak pechje volt. Debütáló regényét, a Villa des Roses-t (1913) nem fogadták rosszul, csak közbeszólt a háború. A könyvet elfelejtették, Elsschotnak pedig jó időre fel kellett hagynia az írással. Ironikus, hogy később, amikor a Sajttal (1933) végképp befutott, sokszor megkapta, hogy azért mégis ez az első regénye volt a legjobb (amiben talán igazuk is volt a bírálóknak), szemére vetették, hogy újabb munkáiban már csak ismétli önmagát, illetve hogy belterjes témák felé fordult, például családi idilljét énekli meg (ez a kritika már aligha volt jogos)… A negyvenes évek derekán Elsschot letette a tollat, viszont megbecsültségére jellemző, hogy még életében (igaz, hiányos és rosszul szerkesztett) életmű-kiadást kapott. Ahogy az lenni szokott, halála után ő is az irodalmi purgatóriumba került. Ha felmerült a neve, a flamandok szellemdús humoráért, a hollandok a stílusáért dicsérték, azonban másodvonalbeli szerzőnek könyvelték el, talán azért is, mert Hollandiában egy újságíró vitte tovább a nevével fémjelzett vonalat. Csak a nyolcvanas években fedezték fel újra. Ma már kultikus szerzőnek számít, virágzik az Elsschot-filológia, a nevét viselő társaságba sikk bekerülni, Elsschot-sétákat és -kirándulásokat szerveznek stb. Mostanára eljutottunk oda, hogy Flandria a külfölddel is szeretné megismertetni kedves szerzőjét – sajnos azonban nem sok sikerrel.

A világsiker elmaradásának nyilván ezernyi oka lehet. 

Elsschot nehezen fordítható, a ravasz egyszerűséget, a pontosságot, a nyelvi elemek és a stílusok, szólamok vegyítését, a kétértelműségeket, a mondatokban bujkáló iróniát vagy kajánságot nem könnyű visszaadni.

Talán szükségszerű is, hogy Elsschot egy belterjesnek tűnő szekta dédelgetett szerzője maradjon, és nem csak azért, mert néhány művében sajátosan belga vagy flamand érzéseket is megszólaltatott, vagy mert szinte mindegyik írása jellegzetesen flamand miliőben játszódik. Esetében láthatólag a művek, azok interpretációi, keletkezéstörténete és utóélete, illetve az életrajzi tények, legendák, anekdoták, mítoszok stb. együttes játéka irányítja az értelmezést, a szekunder elemekhez pedig mindig is jobban hozzáfért a flamand nyelvű közösség (de ez a primer elemekre nyilván ugyanúgy igaz). Ráadásul Elsschot könyvei egyfajta univerzumot alkotnak, a kikacsintások és az atelier-utalások megértéséhez az olvasónak otthonosan kell mozognia az életmű egészében: például a Sajt temetői jelenete áttranszponálva visszatér a Lidércfény utolsó jelenetében, és a nélkül – valamint szerintem Martinus Nijhoff Awaterének[2] ismerete nélkül – nehezen értelmezhető.

Elsschotnak hat verse és két kisregénye jelent meg magyarul. A versek mindegyike németalföldi antológiákban olvasható – nem is figyelt fel rájuk senki. A Sajt és a Lidércfény viszont két fordításban is ismert – majdnem azt írtam, hogy két fordításban is ismeretlen...[3] Ezek magyar fogadtatása ékesen mutatja, hogy a jó fordítás fontos ugyan, de önmagában még nem elegendő a sikerhez. A Sajt egyik fordítása élvezhetetlen, mivel a fordító, a Hollandiában élt Dékány Károly nem tudott elég jól magyarul;[4] Wekerle Szabolcsé összehasonlíthatatlanul jobb, ha nem is egészen tökéletes.[5] A Lidércfényt 1968-ban egy, az Unesco által kiadott francia nyelvű antológiából fordította le Rayman Katalin. Folyóiratban megjelent tolmácsolását, amely néhol hiányos ugyan, de szép, sajnos belepte a felejtés pora;[6] az új fordítás, Gera Judit munkája, dacára annak, hogy a flamand eredetiből készült, viszont gyakorlatilag használhatatlan, hemzseg a félrefordításoktól és a suta megoldásoktól, és egészen fals hangon szólal meg.[7] Csakhogy a magyar olvasók még a Wekerle-féle, jól lefordított Sajtból sem kértek, „másodlagos frissességűnek” titulálták a művet.

Ha jól látom, Elsschot magyar fogadtatásában igencsak visszaütött az ismerősség érzése. Érdekes, hogy a kommentelők és a recenzensek is elsősorban az oroszokra asszociáltak a két kisregény kapcsán: „Olyan témát dolgoz fel (a kisember csetlése-botlása egy nem rá szabott világban), amelyet szeretek ugyan, de akkor, ha Gogol írja” – jelezte például az egyik internetes hozzászóló. Akár közelebbi párhuzamokat is találhattak volna az olvasók, hiszen a harmincas évek irodalmából is ismert lehet a „balkezes” kisember alakja, mondjuk Duhamel Salavin-ciklusából: Salavin is tipikus átlagember, akit – hasonlóan a Sajt Laarmansához – magányosságából táplálkozó önhittsége, ingerlékenysége és kisebbségi komplexusa észbontó és/vagy szívszorító tettekbe és képzelgésekbe hajszol. Paradox módon talán az segíthetett volna Elsschot elfogadásában, kedvezőbb megítélésében, ha a magyar olvasók felismerik a lehetséges magyar párhuzamokat. Kosztolányi például némiképp rokon problematikát szólaltatott meg rokon hangon a Tengerszem elbeszéléseiben, melyek némelyikében ugyanúgy egyfajta öngyógyításnak lehetünk tanúi, mint a flamand író több könyvében, ami egy bonyolult diskurzus keretében, a tragikum hárításával zajlik. 

Kosztolányi beszélőihez hasonlóan Elsschot kisember hőse is mindig egy történetben találja magát, úgy érzi, végre rivaldafénybe került, és azonmód fontoskodni, tüsténkedni kezd, felnagyítva a saját szerepét (például magándetektívnek adja ki magát).

Közben azonban, amikor elmeséli-megosztja a történetét, szinte már társszerzővé lép elő, monológja vagy kvázimonológja (jó példa a Sajt, ti. a benne alkalmazott levélforma eleve áttételes, és időről-időre elhalványul) a történet belső feldolgozására utaló mozzanatokkal bővül. A szereplő elbeszélésének az elbeszélőéhez való ilyesfajta közelítése, a történet belső idejével és az elbeszélés időtartamával való játékhoz hasonlóan nagyon gyakori olyan szövegekben, melyek a valóság elfogadtatásának programját célozzák. Ahogy közös elem az is, hogy a valósággal való megbékülést gyakran olyasfajta közhelyek, aranybölcsességek kísérik a beszélő-főszereplő szólamában, mint „Esténként sötét van”, „Hiába, a sajt az sajt”.    

Elsschot kisregényeinek középosztálybeli szereplői megtanulnak kicsit kevésbé görcsösen, kicsit bátrabban élni, megérzik, hogy nem kell mindig tartalékolni azt a keveset – de nem nagyon keveset! – , amijük van.

 Ugyanakkor ezek a művek azt is megmutatják, hogy micsoda mélységeket kell megjárniuk ezeknek az embereknek, miféle keresztúton vagy sötét alvilágon kell keresztül menniük, amíg idáig eljutnak. De Ridder azonban mindezeket nem szenvedte végig, pontosabban, nem ezt szenvedte meg. Rejtély – amin már irodalomtörténészek egész sora törte a fejét –, hogyan tehette témájává és hogyan mutathatta fel ilyen pontosan az átlagemberek vagy a lecsúszástól tartó, méltóságuk maradékát megőrizni próbáló középosztálybeliek életszorongását olyasvalaki, akinek a való életbeli siker volt a legfontosabb. Annyi biztos, Elsschot – De Ridder az irodalomban nem a hírnevet, a presztízst vagy a meggazdagodást kereste, hanem maradandó műveket szeretett volna alkotni. És miután egy-egy könyvvel könnyített a lelkén, mindig újult erővel vethette bele magát az életbe.

*

Jegyzetek:

[1] A verset valójában bármifajta elkötelezettség dicséreteként, a képmutatók ellen írta.

[2] Kezdetleges magyar fordítása: Parnasszus 2014/4 (Gera Judit fordítása).

[3] A Sajtnak tulajdonképpen egy harmadik fordítása is volt, a belőle készült 1968-as holland tévéfilmet 1971-ben szinkronizálva műsorra tűzte a magyar televízió.

[4] Willem Elsschot: Sajt. Amstelveen, Forum,1987.

[5] Willem Elsschot: Sajt/Lidércfény. Budapest, Gondolat, 2008.

[6] Willem Elsschot: Lidércfény. Nagyvilág 1968/1, 3-23.

[7] Három példa érzékeltetésül. Amikor Laarmans befordul a térről a Lange Riddersstraat-ba, a következő látvány tárul a szeme elé: „Een bekende hoek om en zij ligt vóór mij: een strook maanlicht en daarnaast een schaduwbank”. Gera fordításában: „Befordulok egy ismerős sarkon, és máris ott van előttem: holdfényköteg, egy pad árnyéka.” Teljes félreértés: valójában azt látjuk, hogy a szűk utcába besüt a hold, kis szeletét megvilágítja, nagyobb részét árnyékban hagyja: a „schaduwbank” nem „de schaduw van een bank”, hanem elnyúló árnyék, az „een strook maanlicht” pedig holdsütötte sáv! Gera fordítására máskülönben is jellemző, hogy ott „szép”, ahol az eredeti „csak” pontos (pl. „holdfényköteg”, „leány”, „olybá” stb.), és gyakran közönséges ott, ahol az eredeti egészen költői. Rayman változata sem tökéletes, de ő érti a képet: „Itt van előttem: félig árnyékban, félig holdfényben fürödve.”

Amikor Laarmans megáll a ház ajtaja előtt, ahol érzése szerint a keresett lány lakik, ezt mondja magában: „Zal jij het bestaan te kloppen aan dit heiligdom om in Ali’s naam Maria op te eisen (…)? Want hier is het, mijn hele wezen is er zeker van.” Gera fordításában: „Be mernél hát kopogni e szentségbe, hogy Ali nevében magadnak követeld a leányt (…)? Mert itt van, a nyakamat teszem rá, hogy itt.” Először is, a „heiligdom” hollandul ugyan szentséget jelent, flamandul azonban az első jelentése „szentély”… A mondat modalitását is jobban vissza lehetett volna adni. Az igazi gond azonban a következő mondattal van, aminek az értelmét talán úgy lehetne fordítani: „Mert ez az, egész lényemet átjárja a bizonyosság” (semmi „a nyakamat teszem rá”!). Az első tagmondatban nem a lányra utaló „ze”, hanem az általános „het” szerepel (kb.: „megvan”). Másrészt Laarmans csak egész ritkán beszél olyan emelkedetten, mint itt, mintha megsejtene valamit a misztériumról, s végre nem korlátolt eszével, hanem lénye egészével, és ezért nem menne be a házba – paradox módon akkor, amikor teljesen biztos a dolgában! És akkor még nem szóltunk a nehezebben visszaadható aspektusokról; arról például, hogy a mondat magas hangrendű, csupa e-ből áll, márpedig az ókortól kezdve az „i” és az „e” hangot gyakran a veszteséggel és a gyásszal társították. Rayman Katalin, bár közvetítő nyelvből dolgozott, ezt is sokkal jobban megoldotta: „Kopogjak ezen a szentélyen, hogy megkeressem Ali nevében Mariát (…)? Mert itt kell lennie, érzem.”

A rendőrőrsön Laarmans véletlenül megtud még két új lehetséges címet. Belső monológja így folytatódik: „Al lijkt die hele Maria van Dam wel behekst, toch komt het mij voor dat zij er ditmaal aan geloven moet, anders zou dat nummer vijftien al een zeer merkwaardig toeval zijn.” Gera fordításában: „Noha olybá tűnik, mintha ez a Maria van Dam meg lenne babonázva, mégis az az érzésem, ezúttal hinnünk kell neki, máskülönben ez a tizenötös szám igencsak figyelemre méltó véletlen lenne.” Gera egyáltalán nem érti a mondatot, mivel pontatlanul olvas: a szövegben nem az áll, hogy „hinnünk kell Mariának” (az „dat we Maria moeten geloven” lenne) – az „eraan moet geloven” kifejezés azt jelenti, hogy valaki valaminek belátja az elkerülhetetlenségét, megadja magát. Vagyis az eredeti azt mondja, hogy bár ezt a Mariát átkozottul nehéz megtalálni (ezt fejezi ki a túlzó „behekst”: még ha úgy is tűnik, hogy meg van igézve), de ezzel a két új címmel a birtokunkban immár mindenképpen meglesz, bárhogy is ellenkezik...

Így fordítani Elsschotot nem hiba, bűn.

Az esszé szerzőjéről
Balogh Tamás (1965)

Irodalomtörténész, műfordító, kritikus. Legutóbbi kötete: Huizinga Noster - Filológiai tanulmányok J. Huizinga magyar recepciójáról (L'Harmattan, 2017). Legutóbbi fordítása: Luk van Haute: Japán. Életképek (Typotex, 2020)