Kamel Daoud Zabor ou Les Psaumes („Zabor vagy A zsoltárok”) című regénye új értelmet kölcsönöz a regényköltés, a Romandichtung régi fogalmának. A francia nyelvű arab elbeszélő a metaforát választja az írott szó, a betű, a nyelv, a megnevezés, az írásban rögzített örökség, a könyv jelentőségét elemző, elmélkedő narrációjának központi eszközéül.

Daoud 2011-ben novellistaként mutatkozott be gyűjteményes kötetével. Első, Új vizsgálat Meursault-ügyben című regényével, mely Algériában 2013-ban, Franciaországban 2014-ben, nálunk pedig 2016-ban jelent meg, jelentős nemzetközi sikert ért el. A Zaborral egy időben publikálta Mes indépendances („Függetlenségeim”) címmel a Quotidien d’Oran lapban 2010–2016 között vezetett publicisztikai rovatának, krónikáinak anyagát. 2022-ben Raymond Depardon szerzőtársával közreadták a Son œil dans ma main. Algérie 1961–2019 című kordokumentáló fotóalbumot. Bármelyik kötetének és műfajának szögéből közelítünk munkásságához, egyazon következetes értelmiségi, művészi és társadalomkritikai beállítottság körvonalazódik előttünk.

Daoud a Zaborban másként teszi próbára a műfaj rugalmasságát, mint a Camus-regényhős, Mersault történetének virtuális folytatásával. A pár epizódba sűríthető, novellányi anyagot (a kisfiú történetének meghatározó helyzeteit) a beszélő meditatív, töprengő tudatfolyamba, belső beszédbe és variánsokkal gazdagított szövegbe illeszti. A beszédmód az ingázással, a visszatérésekkel lüktetővé válik, és versritmus hatását kelti. Ezt erősíti Daoud narratív retorikája: az érzéki és látványészleletek képbe, majd bővülő metaforafonatokba illesztésével. A megnevezés, a leírás, a fellelt szó öröm, rajongás, lelkesedés és megnyugvás kiváltója. E magatartás forrása a keleti és déli kultúrákban ismert bűvölet, amit a kimondásnak, a néven nevezésnek tulajdonítanak. A szó rontó és gyógyító, segítő és romboló mágiája. Ezzel szemben születik meg a felismerés: „Csak az írás tudja sikeresen becsapni a halált. Az emberek az imádsággal, gyógyszerekkel, mágiával, versmormolással vagy mozdulatlansággal próbálkoztak, azonban azt hiszem, hogy csak én találtam rá a megoldásra: írás” (13).

Az öröklött kultúra e különös többletét Daoud a szerzett nyelvbe viszi át. A Zabor mintha a francia nyelvet, annak lexikális és stiláris lehetőségeit ünnepelné, ahhoz és arról írna regény formájú ódát, himnuszt. A mű másik vonulata az elnyomás és a felszabadítás nyelve közötti választás kérdése, melyben Daoud közvetetten s egyben radikálisan megfordítja a hazája jelenkorában érvényesülő értékrendet. Egyik nyilatkozata szerint „olyan világban születtem, melyben megváltozott a nyelv helyzete, melyben az arab a kényszerítés, a szabadságok, a test veszélyeztetése és a halott nyelv elleni nyelvvé vált”. A francia ugyanakkor „disszidens nyelvvé”. A történetben a kisfiút a gyarmatosítók távozása után elhagyott poros, szakadozott francia könyvmaradványok fellelése, a lassú böngészés, a nyelvelsajátítás vezeti majd a felismeréshez. A nyelv birtoklása megmerítkezés olyasmiben, amihez az arabnak és különféle nyelvjárásainak nincsenek eszközei. A két hagyomány között felnövekvő elbeszélő történetében jelképesek az algériai falu írástudatlanjai, ahogyan saját műveletlen vagy néma családtagjai is. Más módon emelkednek ki környezetében az írástudók, tanítók, a recitátorok, a tálibok, a Korán felolvasói, a mormolásra egyszerűsített szövegismétlők. Hasonló poétikai szerepük van, mint Orhan Pamuk fikciójában a másolóknak, a kalligráfusoknak. Birtokukban van a megőrzés és a továbbadás lehetősége.

A bonyolult, lassú hömpölygésű, kitérőkkel, elágazásokkal átszőtt regény egyik szálát az aboukiri félárva kisfiú, Iszmáil sorsa, kivetettsége, beérése, nevelődési folyamata képezi. A személyes elbeszélő emlékezetét, rekonstrukciós eljárásait a felnőtt elme vezérli, amely a belső alakulástörténetről is számot adhat. Az élményszerűséget mindez keskeny sávra tereli. A fiatalon elveszített anyának nem maradhat nyoma: Iszmáil az anya hiányával, emléke nélkül növekszik. Helyét az érzelmi pótlékot jelentő, gondoskodó nagynénje, a férj és gyermek nélküli Hadzser tölti ki. Kisgyermekkorának az írástudatlan algériai asszonyon kívül a néma, idős nagyapa a tanúja. Alapélményei ennek megfelelően az anya elvesztése, a néma nagyapa, majd az erőszakos, elsőszülött fiát kitaszító apa, Hadzsi Brahim haldoklása. Az anya halála után az árva fiút a családi fészektől távolabbra eső „alsó házba” száműzik, e közösségből való kirekesztettség pedig egyszerre jelképezi és vetíti előre a szerző közérzetét tartósan befolyásoló felismerést: hogy saját hazájában idegenként, belső menekültként kell léteznie.

A kitaszítottban az apa második házasságából származó tizenkét fia örökségük veszélyeztetőjét látja. A József és testvérei alaphelyzete többször felmerülő ótestamentumi előkép: Iszmáil (majd felvett nevén Zabor, a zsoltár arab elnevezése)[1] sorsában a kútba vetett legkisebb fivér, József sorsa ismétlődik. A regényben azonban az elsőszülöttet vádolja meg hamisan öccse, Abdel azzal, hogy a kútba akarta őt taszítani. Iszmáil különcségének, beteges testi állapotainak forrása a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság, az árvaság. A fiú epilepsziás rohamait a környéken is megszállottságnak, különös képességnek, a szent őrültek, látnokok bajának, tehát jelnek vélik. Iszmáil átveszi a hiedelmet, hogy az élő történetének leírása, az írásba foglalás, a végtelenített történetmesélés az életben tartás egyetlen lehetősége.

A mesélés mint életben maradás előképe a regényben Az Ezeregyéjszaka meséi. A másik modell a Robinson Crusoe mint alapítás, világlétesítés. Öntudatlanul és tudatosan ezt a célt szolgálja Iszmáil, „a nyelv, szavak és beszélő papagáj nélküli kis arab Robinson” (45) több ezer füzetet kitöltő jegyzetelése, leírása, eseményrögzítése. „Pollra, a papagájra egy könyvben találtam rá, majd néha nevét és küldetését is átvettem. A csodálatos madár a Robinson Crusoe-ban egyetlen mondatot ismétel, ami azonban tökéletesen sűríti a tragikumot, az anyagi határokat és a korlátlan lehetőségeket. Újraolvasva e könyvet (ami gyakran megtörtént), minden alkalommal rejtélyre bukkantam, egy szigetre a szigeten. A Zabor a csodálatos és megkerülhetetlen összeírás könyve, nekem pedig saját hajótörésem történetét kell elmesélnem. Ez megmenthet néha valahol valakit” (94). Minthogy a regénytörténet két évtizeddel a francia gyarmatosítók távozása után az algériai vidéken játszódik, ahogyan korábban a kolóniák létrehozói, úgy most az algériaiak is az újraalapozás feladata előtt állnak. Mindez többféle értelemmel telíti a Zabor ismétlődő utalásait a Robinson Crusoe-példára. Poétikai vonatkozásban „a homokos parton tett séta egy régi történet megújítása és annak a kalandnak az elbeszélése, amit a nyelv mint új benépesítés…”, tehát újratelepítés, alapozás, termékennyé tétel „jelent” (94).

A Zabor elbeszélője az öröklött mohamedán kultúra iskoláját is kijárja, szellemi hozadékát megbecsüli, majd azt fokozatosan a másik műveltségi kör alapkönyvével, az Ószövetséggel együtt vizsgálja, míg végül eljut a kételkedésig: hogyan higgyünk Istenben, aki nemcsak egy, hanem idegen nyelven is beszél. „Mit lehet az idegen nyelven beszélő Istenről gondolni? Vagy a Szentkönyvről, ami immár nem az egyetlen?” (31) A kérdések nem tételszerű felvetések, hanem a fiatalember belátásaiban fogant következtetések. A két kultúra, nyelv és tradíció közötti alaphelyzet tehát olyan tapasztalatokkal gazdagítja a benne felnövő alkotót, ami kiélezi a kritikai viszonyulását mindkettőhöz. Ugyanakkor abban a lehetőségben részelteti, hogy több civilizációs örökségből táplálkozzon, azokat együtt szemlélje, s hogy belátásai alapján válogasson belőlük. Elgondolkodtató, hogy a két nagy tradíció szellemi értékeinek megbecsülése ellenére sem vált egyik vagy másik vallás követőjévé, hanem mindkettőt elutasítja. Mély meggyőződése szerint ennek alapja a politikai, ideológiai, hatalmi visszaélések történelmi és jelenbeli sorozata, amit a vallásokra hivatkozva Keleten, Nyugaton egyaránt elkövetnek. 

Milan Kundera szerint a téma egzisztenciális kérdésfelvetés, a szerkezet művészetéről beszélve pedig felsorolja egyik regényének pilléreit, amelyeket téma-szavaknak nevez: súlyosság, könnyűség, lélek, test. Kamel Daoud a Zabor ou Les Psalmes regényfejezetei: A test, A nyelv, Az eksztázis. Úgy tűnik, néha valóban központi kérdéseket emel ki a tagolás. Daoud regénynyelve elemeiben, motívumaiban, retorikájában, stiláris eszközeiben, szerkezetében alapvetően metafora-központú, a fejezetcímeiben ezzel szemben megnevező, tételes. Írói, kritikusi, gondolkodói és publicisztikai működésének alapkérdései a különös nyelvű, képzelőerejű, fikciójú Zaborban is együtt vannak. Ez az átlagolvasóinál több figyelmet igénylő mű olyan poétikai, társadalmi és személyes alaptémákat érint, mint a két kultúra és nyelv közötti értelmiségi egzisztencia, az önéletrajzi tapasztalat, a származás vidéke, az Algéria iránti tisztelet és kritikai viszony, az ideológiai és vallási megnyomorítással szembeni magatartás, az arab társadalmak törzsi jogokra alapozott nőellenessége, az emberi szabadság különféle korlátozása, a jogok megcsorbítása, az erőszak, az elnyomás, a kirekesztés. A Zabor rövid regénycselekményében ugyanúgy felmerül a saját régión belüli kivetettség, a belső menekült léthelyzete, ahogyan Daoud értekező, elemző cikkeiben, kiállásaiban, következetes nyilatkozataiban. Változatlanul kitart oráni, algériai tartózkodása mellett, ahogy a hozzá hasonlóan bíróság elé citált, sokat fenyegetett Orhan Pamuk is Isztambul mellett. Korunk két jelentős belső menekültje.

Kamel Daoud: Zabor ou Les Psaumes. Actes Sud, Éditions Barzakh, 2017.

*

Jegyzetek:

[1] „Après Ismaël, mon premier prénom, je choisis Zabor, puis il y an eut un troisième, Sidna Daoud, que me donna mon maître à l’lécole coranique, en référence au prophéte d’Israël” (Kamel Daoud: Zabor ou Les Psalmes. Actes Sud, Éditions Barzakh, Alger, 2017. 176).