Szegeden két fontos épület is a Panopticon elvén épült meg. Az egyik a Csillagbörtön, a másik pedig a körintenzív. Mindkét esetben a felügyelet maximális gyakorlati operacionalizálása motiválta a panoptikus alakzat két alapvariációját, a börtön esetében a keresztet, míg a másikban a körkörös elrendezést. A valóban csillag- és nem keresztalakú börtönnek egyébként a legmarkánsabb, és börtöntörténetileg legizgalmasabb példája a ma már múzeumként működő Eastern State Penitentiary Philadelphiában. Érdemes böngészni informatív honlapjukat.

Jeremy Bentham Panopticonja (1787) nem pusztán egy funkcionális építészeti modell, hanem: utópia. Egy tökéletesen transzparensen kontrollált és felügyelt társadalom utópiája.

Michel Foucault Felügyelet és büntetés. A börtön története (Surveiller et punir : Naissance de la prison, 1975)  című könyvének fontos fejezete, mely „A panoptikusság” címet viseli, a benthami modell legismertebb tárgyalása. Bentham utópiája Foucault könyvének kontextusában disztópikus, pontosabban, hogy épp Jeremy Bentham terminusával éljünk, kakotópikus színezetet ölt. Ám minden ellenkező híreszteléssel ellentétben ez nem jelenti azt, hogy Foucault „eltorzítja” Bentham utilitárius (és bizony radikális!) liberalizmusát. Csupán sajátos fénytörésbe és perspektívába helyezi bele. Ami Foucault-t a benthami modellben leginkább izgatja, aminek az ő ábrázolásában ez az építészeti alakzat a kompozíciója, az a hatalom működésének paradigmaváltása, melynek egyik fontos eleme a hatalom személyi karakterisztikájának, testi jellegének kiiktatása – Ivan Illich szavával: testetlenítése[1]. A következő passzus a foucault-i hatalomfogalom klasszikus leírásának tekinthető:

„Fontos elrendezés ez, mert automatizálja a hatalmat és megfosztja egyéniségétől. A hatalom alapelve nem egy személyben testesül meg, hanem a testek, a felületek, fények, tekintetek összehangolt felosztásában; egy olyan elrendezésben, amelynek belső mechanizmusai teremtik meg azt a viszonyt, amely fogva tartja az egyént. A szertartás, a rituálé, a jel, amelyek révén az uralkodó többlethatalma megnyilvánult, itt fölöslegesek. Gépezet biztosítja a szimmetriahiányt, az egyensúly-nélküliséget, a különbséget. Következőképp nem sokat számít, ki gyakorolja a hatalmat. Bármelyik, akár véletlenül odavetődött személy is működtetni tudja a gépezetet… […] A panoptikum csodálatos gépezet, amely a legkülönfélébb vágyakat megvalósítva a hatalom egynemű hatásrendszerét gyártja.”

Ennek következménye az is, hogy valójában az alávetettek alávetése, ennek az alávetésnek az elfogadása, vagy csak puszta eltűrése az alávetettek részéről, ez termeli ki a hatalmat, pillanatról pillanatra. Egyrészt nem szükséges ehhez külső személyes autoritás, mint a monarchiában, másrészt ennek révén a hatalomgyakorlás felelőssége sem lokalizálható és perszonalizálható többé.

„Valamiféleképpen a túlsó oldalra került a hatalom hatásrendszere, kényszerítő ereje – az alkalmazási felületre. Akit a láthatóság mezejébe helyeznek, és aki, ezt tudván, magáévá teszi a hatalom kényszerítéseit, s engedi, hogy spontán működjenek rajta: magáévá teszi a hatalom diktálta viszonyt, s e viszonyban két szerepet játszik; saját alávetettsége alapelvévé válik. E tényből kiindulva a hatalom könnyíthet saját fizikai súlyán, a testetlen felé törekszik, s minél inkább megközelíti ezt a határhelyzetet, annál állandóbbak, maradandóbbak hatásai, melyekkel egyszer s mindenkorra rendelkezik, és amelyeket szüntelenül megújít: örökre szól a győzelem, nincs benne fizikai összecsapás és előre biztos a tét.”[2]

Juvenalis hatodik szatírájának címben idézett félmondatát („ki őrzi az őrzőket?”) Jeremy Bentham föleleveníti a Panopticonban annak kapcsán, hogy a „világ nagy ítélőszéke” számára maga a felügyelő is őrizet alatt lesz. Ugyanez a juvenalisi kérdés a jelmondata angolul („who watches the watchmen?”) az irodalomtörténet talán legjelentősebb képregényének, Alan Moore és Dave Gibbons Watchmen című alternatív történelmi remekművének – amelynek egyik fontos témája éppen a hatalomgyakorlás felelősségre vonhatóságának elillanása.[3] A felügyeletet gyakorló isteni tekintet láthatatlansága (deus absconditus) a felügyelet alatt állók szemszögéből – ez a panoptikusság alapkritériuma. Ha egy egész társadalom képezi a felügyelendő népességet, akkor könnyű belátni, mi marad a „világ nagy ítélőszékéből”, amelyik a benthami utópia alapján a felügyelő hatalmát felügyelné.

Ám zárjuk e rövid jegyzetet Foucault utolsó előadásából egy részlettel, két hónappal halála előttről, 1984. március 28-áról, melyben anélkül, hogy filológiailag számot tudna róla adni, a 94. zsoltár elejéből idéz:

„A parrhészia ugyanakkor – legalábbis ez derül ki egy másik szövegből – Isten önmagát elrejtő és visszatartó jelenlétére is utalhat, Isten jelenlétére és hatalmára, amelyhez a bajoktól meggyötört vagy az igazságtalanságnak kitett ember emeli fel a szavát. Sajnos ehhez a ponthoz most nem tudok pontos referenciát adni, és még azt sem mondhatom, hogy ezt majd a következő alkalommal pótolom, hiszen nem lesz következő alkalom; egy szövegben mindenesetre azt olvassuk:

Megtorlásnak Istene, mutatkozz meg [tárd fel magad, mondja a héber szöveg – M.F.]! Kelj föl, te, aki ítélkezel a föld felett, és fizess meg az elbizakodottaknak, ahogy megérdemlik. Meddig fog még, Uram, a bűnös, meddig fog még a gonosz dicsekedni?”[4]

*

Jegyzetek:

[1] Lásd ennek aktualitásáról fordításomban a következő esszét: https://drot.eu/kerdesek-jelenleg-tarto-vilagjarvany-kapcsan-ivan-illich-nezopontjabol

[2] Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Ford. Fázsy Anikó és Csűrös Klára. Budapest: Gondolat, 1990.

[3] https://www.vox.com/2019/10/18/20917361/watchmen-hbo-comic-superheroes-explained

[4] Michel Foucault: Az igazság bátorsága. Ford. Cseke Ákos. Atlantisz, 2019. 436.