„Sehnsucht ist die einzig, einzige Energie“

AZ ORSZÁG ALAPJA

A lassanként tovatűnő
fölsebzett táj helyén
csak fantomfájdalom marad
alig hallhatóan gonosz kacaj harsan
a vörös infóboxból
a sírokban pedig halkan megfordulnak

Minden csak jövendő rom itt
A következő réteg alapanyaga

Méla méla méla méla melankólia
Melankólia mon cher
Méla méla méla méla melankólia
lebeg az új város fölött
és az ország fölött

Kapcsolóközpontok fölött
Betontarlók fölött
A titkos bunkerpark fölött
Melyet még nem számoltak föl
Marlene go home!
És a Marlene Dietrich-tér fölött is

Az új templomok már meghasadtak
Jövendő romok
Egyszer csak fű nő majd e város fölött
Utolsó rétege fölött

Méla méla méla méla Melankólia
Melankólia mon cher
Méla méla méla méla Melankólia
Lebeg az új város fölött
És az ország fölött

Széjjelszabdalt égen
Gyakorló jetek röpülték széjjel
Ott lóg ő kifeszülő szárnyakkal
Álmatlan szemei tágra meredve
A romhalmazra tekintve
Háta mögött a jövő szemétdombja
Ő pedig följebb és följebb emelkedik
Rálátva immár az egész országra
Mi az alapja e földnek?
Mi az alapja e földnek?
Mi az alapja e földnek?
Mi az alapja e földnek?

Ennek a dalszövegnek a lezáró sorai parafrazálják Walter Benjamin korszakos, posztumusz megjelent írásának egyik leggyakrabban idézett, és ennek megfelelően leginkább félreértelmezett passzusát, mely utóbbinak ihletője, mint az ismeretes, Paul Klee monoprintje.

Álljon itt a IX. tézis, ne kelljen keresgélni (a Gershom Scholem verséből származó mottót ezúttal elhagyom: azt keresgéljétek):

„Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Angyalt ábrázol, aki mintha rámeredne valamire és el akarna hátrálni tőle [als wäre im Begriff, sich von etwas zu entfernen, worauf er starrt]. Szeme tágra nyílik, szája nyitva, szárnyai kifeszülnek. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.” [1]

A kép címe: Angelus Novus. Walter Benjamin 1921-ben megvásárolta a festményt. Az 1940-es év szeptemberének 25. napján öngyilkosságot követett el a spanyol-francia határon fekvő katalán Portbou városka szállodájában. Kapaszkodtak társaival együtt nem sokkal azelőtt a Gestapo elől menekülve a Pireneusok ormain. A szívbeteg Walter Benjamin kedélyét föltételezhetően az erőltetett menekülőtúra sem dobta föl. Érkezett a hír, miután megérkeztek a határmenti Portbouba, miszerint a fasiszta spanyolországi rezsim lezárta a határt minden (nácik elől) menekülő elől. A huszadik század egyik legfontosabb szerzőjének döntését, hogy véget vessen életének morfiumtabletták segítségével, alkalmasint ez az információ határozta meg végül. Filozofikus öngyilkosság volt ez alighanem, és nem szeszélyes kedélyingadozás szülötte, hiába az azt megelőző tortúrával fölérő túra. A nagy gondolkodó nem akarta közönséges gazemberek kezében bevégezni, illetéktelen kezek kínzása közepette, életét – így vélem. Az úgynevezett sorsirónia azonban másnap bekövetkezett: menekülő társai mégis átjutottak a határon. Ám az is lehetséges, hogy a spanyol hatóságokat az öngyilkosság sokkoló hatása tette engedelmesebbé sorstársai irányában – egyik napról a másikra. A történelem fogalmáról címet viselő kézirat mindenesetre a szerző halála után Hannah Arendt révén jutott el Theodor Wiesengrund Adornóhoz.

Az Angelus Novus alakjának előképe nemcsak Paul Klee képe, hanem az azonos című folyóirat 1921-es bejelentése. Ezt az írást a főszerkesztő Walter Benjamin így zárja:

„Egy talmud legenda szerint minden pillanatban angyalok egész légiója teremtetik, akik elénekelvén az Úr színe előtt himnuszukat, megszűnnek, és a semmibe tűnnek. A folyóirat számára ezt – az egyetlen igazi – aktualitást kívánjuk, amelyet nevében hordoz.”[2]

Én is ugyanezt kívánom az írásomat közzé tévő magazinnak.

Angyalok légiója szálljon el fölöttünk – pillanatról pillanatra.

A történelem fogalmáról című szöveg angyala azonban eltér eme légiónyi angyaltól. Ő a történelem angyala. A történelem fogalma az esszében többféle értelemben is szerepel. A történelmi materializmus történelemfogalmával szemben áll a historizmus törénelemfogalma. A történelem angyala a historizmus történetírásának melankolikus alakja: a jövőre vakon, annak hátat fordítva, sodorja őt megállíthatatlanul a haladás vihara, mint történelmi norma, halmozódik egyre meredő szeme előtt a rom és katasztrófa, ám őt magával ragadja a győztesek történelmének viharos diadalmenete, és ez képtelenné teszi őt arra, hogy egy elsuhanó képben megragadja és ennek révén a jelenben aktualizálja a múltat. Képtelen emlékezni – a jövőre, hogy Losoncz Alpár idevágó tanulmányának címét és gondolatmenetét is behívjam az asszociációs játékba.[3]

A dalszöveg-verzióban szereplő, eget fölszabdaló jetek pontos képét adják a haladásnorma diktátumának a kései kapitalizmus horizontjához illeszkedő történelemszemléletben.

Röppenjünk át ezek után, ennek nyomán a XIV. tézisre:

„A történelem olyan konstrukció tárgya, mely nem a homogén és üres, hanem a Most-tal kitöltött időben [Jetztzeit] megy végbe. Robespierre számára az antik Róma Most-tal telített múlt volt, amelyet kiszakított a történelem kontinuumából. A francia forradalom a föltámadt [wiedergekehrte – inkább visszatérő – LZ] Rómának gondolta magát. Úgy idézte a régi Rómát, mint ahogy a divat idéz valamilyen múltbeli viseletet. A divat szimatot fog arra, ami aktuális, bárhol bújkál az a Valaha [Einst] bozótjában. Tigrisugrással veti magát a múltba. Csakhogy egy olyan arénában, ahol az uralkodó osztály parancsol. De ha ugyanez az ugrás a történelem szabad ege alatt [unter den freien Himmel der Geschichte] megy végbe, akkor dialektikus ugrás lesz belőle, aminek Marx fogta föl a forradalmat.”[4]

Nyugat-Berlin története (cirka 1949-től 1989-ig) aktualizálásra vár. A nyolcvanas években történt ott egy tigrisugrás, ha nem is a történelem szabad ege, de a Nyugat-Berlin fölötti felhős ég alatt. Ekkor bontakozik a hatvanas-hetvenes évek Hausbesetzung mozgalmai nyomán az Instandbesetzung[5], amely maradandó változásokat okozott a város lakhatást érintő politikájában és az érintett kerületek berendezkedésében, és ugyancsak ekkor teljesedik ki az Einstürzende Neubauten nevű művészeti csoport tevékenysége is, amely szintúgy maradandó invenciót jelentett a zene és épített környezet, zene és társadalom viszonyával kapcsolatos lehetséges megközelítések terén.

Létezett a jelzett időszakban egy államoktól több értelemben hidegen hagyott világváros(állam)szerűség: az említett Nyugat-Berlin. Másfél- és kétmillió között mozgó populációval. Altbauval és, főként a nyolcvanas évek elejétől kezdve az erősbödő neoliberalizmus és a még fönnálló hidegháborús pánik(keltés) hatására gerjedő „ingatlanberuházás” révén élénkülő, kilakoltatási konfliktusok mezején gombaként növekedő Neubauval. Itt született meg 1959-ben Christian Emmerich (Blixa Bargeld): az úgynevezett keleti és nyugati blokk közötti hidegháborús senkiföldjén fölcseperedve. És később, 1980-ban itt született meg a nyugati zene és kultúra egyik legradikálisabb huszadik századi fenoménje, az Einstürzende Neubauten, melyet az említett Blixa Bargeld mellett Beate Bertel, Gudrun Gut, és N.U. Unruh alapított. Nem sokkal később a két női tag kivált, és az első, Kollaps című lemezen már az egész munkásságban meghatározó szerepet játszó Alexander Hacke is játszik.

A zenekar nevét megközelítőleg így fordíthatnánk: Lerombolni az új épületeket. A Neubau terminusának azonban a föntebb írtaknak megfelelően sajátos, fordításban nem érzékeltethető kontextusa van a nyolcvanas évek Berlinében. Habár a név korántsem pusztán metafora, ám annak ellenére, hogy a csoport zenéjében talált szerszámokat és építészeti elemeket, koncertjeik során pedig gyakran magát a koncertnek teret adó épületet is fölhasználja, kreatívan rombolja, Blixa saját szavai szerint a csoport nevét nem érthetjük úgy sem, mint konkrét épületek lerombolására utaló szándékot – és itt egy újabb, kevésbé ismert Walter Benjamin szöveg kerül képbe, az Illuminationen-ben szereplő rövid, játékos írás, melyet a szerző egy bankár (!) barátja ironikus jellemzéseként írt meg, a Der Destruktive Charakter[6]. Blixa előszeretettel hivatkozik erre az esszére, ha akár saját ars poeticájáról, akár az Einstürzende Neubauten-ról nyilatkozik meg. Például egy jellemző, következetesen következetlen bejegyzésében így ír:

„Elmondok nektek két dolgot a pszichénkről. Elsőként Walter Benjamin destruktív karakterről írott esszéjéhez utallak benneteket, mely karaktert úgy jellemez, mint megnyerőt és kedveset, akinek egyetlen jelszava az, hogy »teremtsünk teret«. Vajon hogyan teremt egy romboló személyiség teret? Ez az egyik árukapcsolás az einstürzendéhez. A Neubau/Altbau dichotómia munkásságunk történelmi dimenziójára vet fényt. Nem az építészeti rombolás kísért bennünket. Hanem az európai és különösen a németországi kultúrában megnyílt szakadék. A háború előtti avantgárd hagyomány teljességgel megszakadt. Nem volt olyan német hagyomány, melyre bűntudat nélkül hagyatkozhatott volna bárki. A háború előtt létezett kultúra joggal tagadtatott meg számunkra, azért, amihez vezetett, vagy legalábbis amit képtelen volt meggátolni. Kösd össze a »destruktív karaktert« ezzel a történeti perspektívával, és máris kezedben a kulcs módszerünkhöz és őrületünkhöz. Ez azt jelenti, hogy lehet szerelmes dalt írni.”[7]

Ismeretes: Wim Wenders Der Himmel über Berlin című 1987-es filmjében a Bruno Ganz által alakított angyal azért válik halandóvá, mert szerelmes lesz egy trapéztáncosba. A filmben egyébként Blixa is föltűnik: a Nick Cave and the Bad Seeds gitárosaként. De most nem róluk van szó, zárjuk tehát egy „szerelmes dal” szövegével Blixától.

MENTSEN ISTEN

Mentsen isten isten mentsen
Mentsen isten isten mentsen de tudtam
Mentsen isten mentsen onnan onnan már tudtam
Oly régen régen régen elindultam
Úton-útfélen tőle tőle én tudtam
Sátrat bontottam
Oly régen régen régen már
Úton-útfélen isten mentsen onnan onnan már tudtam
A mögöttem hagyott utat rögtön aláaknáztam
Mentsen isten isten mentsen én tudtam
Értelmem elástam
Lelkemmel együtt a pusztaságban
Mentsen isten isten mentsen mentsen isten
Balra és jobbra tőlem útonállók várakoznak hiába

Útfélenfélenfélenfélenfélenfélenfélenfélenfélenfélenfélen…
Útfélen innen már tudtam
Vissza hozzád
Tévúton és mellékúton kerülőúton hozzád
Vissza hozzád
Volt mindig is kikövezve
Föld alatt és föld fölött
Vissza hozzád

Nyelvem armatúrájából élek
Föltételezett lelkem várorációjából

Oldj föl mint a cukrot
Ha találsz rá majd módot
Csináld szelíden és hirtelen
Puccsszerű legyen
Vagy egyszerűen egy pillantásra
Mintha minden már úgy lett volna
Legjobb mikor táncolok
Táncolok
Táncolok
Leheleted testetlen szikra testem közepén
Vágyra vágyni az egyetlen egyetlen energia

*

Jegyzetek:

[1] Walter Benjamin: „A történelem fogalmáról“. Ford. Bence György. In WB: Angelus Novus, Magyar Helikon, 1980. 966.

[2] Walter Benjamin: „Az »Angelus Novus« című folyóirat bejelentése.” Ford. Pór Péter. In WB: Angelus Novus. Magyar Helikon, 1980. 95.

[3] Losoncz Alpár: „A jövő emlékezete.” In uő: Formakereső ellenállás. Napvilág, 2020.

[4] Walter Benjamin: „A történelem fogalmáról”. Ford. Bence György. In WB: Angelus Novus, 970.

[5] Remek interaktív térképes összefoglaló a mozgalom jelenben is tartó történetének: https://www.berlin-besetzt.de/

[6] https://www.textlog.de/benjamin-der-destruktive-charakter.html

[7] https://www.facebook.com/BlixaBargeldInQuotes/posts/i-will-tell-you-two-things-about-our-psyche-first-i-refer-you-to-walter-benjamin/873190069417175/