„Titokzatos hűséggel” (Irene Vallejo: Papirusz)
Fotó: 1749
„Titokzatos hűséggel” (Irene Vallejo: Papirusz)

Hogy lesz egy könyv történetéről szóló spanyol nagyesszéből nemzetközi bestseller? Irene Vallejo mágiáját Miklós Laura igyekszik megfejteni.

„Az emberek a legyőzött trójaiakkal és nem a győztes görögökkel rokonították magukat. Talán azért van ez így, mert olyan méltóság társul a veszteshez, ami nemigen van meg a győzelemben.” – mondta Jorge Luis Borges „A történetmondás” című előadásában.[1] Az 1979-ben született Irene Vallejo esszékötete, az eredetileg 2019-ben megjelent Papirusz nagy terjedelemben vállalkozik arra, hogy a könyv ókori történetén keresztül felülvizsgálja a kultúrtörténet valós győzelmeit és veszteségeit, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a történelem adott pontjain győztesnek és vesztesnek tűnőkkel. (286) Gondoljunk a már időszámításunk előtt elkezdődő, napjainkban riasztóan gyakran visszaköszönő könyvégetések sötét pusztítására, a hatalom cenzúrája által elnémított szerzőkre, de akár a háborúk, a világjárványok közvetett kárára. A Papirusz egyszerre idézi meg a viszontagságokat túlélő és az elveszett könyveket.

Már az előszóban egyértelművé válik, hogy ez az űr nem egyszerűen a feledés néma emlékműve, hanem a fikció kiindulópontja. És bár a Papiruszt leginkább non-fiction esszéként azonosítjuk, Irene Vallejo kötete páratlanul ötvözi a két oldalt. Azáltal, hogy büntetlenül mossa össze a képzelet és az adatok végtelen gyűjteményét, megmutatja, miért az esszé az egyik legizgalmasabb műfaj, amivel olvasóként találkozhatunk. A könyv magával ragadó előszavában az olvasó beleshet az alkotás szentélyének függönye mögé: a titokzatos könyvvadászok fiktív kalandjának leírásával párhuzamosan az írónő mintegy metatörténetként az írás megkezdéséről, a tényektől való elrugaszkodás nehézségéről mesél:

A gyötrelmes kétségek, no meg a halogatás és alibikeresés okozta kimerültség után egy forró júniusi délután nézek szembe az üres papír magányával. Úgy döntöttem, hogy a prédát űző rejtélyes vadászok képével nyitom a szövegemet. Azonosulok velük, szeretem a türelmüket, sztoicizmusukat, elveszett idejüket, lassúságukat és a hajsza adrenalinnal teli izgalmát. Éveken át kutattam, forrásokat olvastam, jegyzeteltem, és igyekeztem megismerni a történelmi anyagot. De most, az igazság pillanatában a felfedezés alatt lévő valós és dokumentált történet oly meghökkentőnek tűnik, hogy beúszik az álmaimba, és anélkül, hogy akarnám, elbeszélés alakját ölti. (11)

Az idézett sorokból átragad ránk Vallejo olvasás iránti gyermeki rajongása, amit saját történetén keresztül szintén megoszt velünk. De az irodalom kötetlen, mindenki számára érthető definícióját is iderejti: történeteink egymásra hatásukkal élnek és mutálódnak tovább, ahogy a szerző idézetei is egy következő történetben fonódnak össze. Irene visszahúzódó kislányként a képzelet világában talált menedéket osztálytársai mindenkori gonoszsága elől, és szülei meséinek, majd saját olvasmányainak féltve őrzött birodalmából lépett át aztán – elkerülhetetlenül – az írás, majd a klasszika-filológiai tanulmányok felé.

Az ókori történelem és művek felidézésével ugyanakkor nem csak az olvasás, hanem a könyv mint tárgy története tárul elénk. Vallejo kifejezetten hatásos és maradandó képek sorozatát lebegteti az olvasó előtt. A könyvfutárokat, könyvtárosokat, könyvmásolókat, sőt, még az első lapozható könyv megalkotóját is névtelensége teszi még időtlenebbé. A hosszú odisszea bemutatása mindvégig könnyed, élvezetes élmény marad, amit már korábban, a Papirusz előképeinek tekinthető regényében (El Silbido del Arquero, 2015) és újságírói munkásságában elkezdett kidolgozni. Az esszé két hosszú fejezetében a görög és a római virágkor felidézése („Hellász megálmodja a jövőt” és „Róma útjai”) nem nosztalgikus múltidézés, inkább útmutató a jelen és a jövő értékeinek megóvásához. Irene Vallejo eredeti célkitűzése, miszerint a klasszikus és a kortárs vonatkozások arányosak legyenek, tökéletesen teljesül: az olvasó maradéktalanul azonosulhat a többezer éves alkotásokkal, miközben felszabadító (vagy épp mélységesen lesújtó) élmény, hogy a történelem során az emberiség nem sokkal jutott előrébb. A sorokat követő ujjbegyeinkkel megtett belső utazások, áthallások morajlása talán még átrajzolhatná a jelen történéseit: „Emlékszem arra is, hogy egy nap kinyitottam az atlaszt, és a mutatóujjam hegyével Zaragozából Szarajevóba utaztam. Arra gondoltam, mennyire hasonló a két városnév dallama. Emlékszem az ágyútűz alá vett, leégett [szarajevói] könyvtár épületének képeire. [...] Hajnalra több százezer kötet égett el – könyvritkaságok, városi dokumentumok, kiadványok egész sora, kéziratok és egyedi kiadások” (291) – olvashatjuk, ma pedig egy másik szomszédos ország örökségét látjuk elpusztulni.

Közhely, de az antikvitás kérdésfelvetései támaszul szolgálhatnak a jelen diskurzusainak megértéséhez: „A kérdéseket feltevő görög [Aiszkhülosz] egész életét a válaszok keresésének szentelte. Hosszú, utazásélményeken és forrásokon alapuló művének a Hisztoriai címet adta. A szó ógörögül »nyomozások«, »kutatások« értelmű, mi azonban a mai napig a történelmet értjük az alatt a história szó alatt, amely tevékenysége és kötete hatására kapott új jelentést”. (221) Innen nézve a megértés szándéka pedig inkább a mesélés módozataira kúszik át. Vallejo számos példát hoz a könyvek „plasztikázására”, a történelem átírására vagy egész életművek cenzúrázására tett kísérletekre Platóntól egészen a kortárs kultúriparig. (256-263) A mindenkori hatalom a gyakorlatban a könyvek és a tudásközpontok elsorvasztásával éri el, hogy a változtatások minél hatékonyabbak legyenek: „Egy olyan világban, ahol minden írott forrást megsemmisítettek, és nincs szabad könyvforgalom, a hatalom a történelmi múlton is könnyedén és büntetlenül módosíthat saját szájíze szerint” (293). Kevésbé konkrét példa a kánon alakítása, Vallejo színes etimológiai levezetéseinek egyike. A szó eredeti jelentése nádpálca, egy rögtönzött mérőeszköz, ami hosszú útja után az egyházi kitérő után kapta a mai jelentését, ami felett aztán (Vallejo olvasatában legalábbis) végül mindig az idő dönt: „A kritikusok szinte minden korszakban összecsapnak, és létrehozzák egymásnak ellentmondó listáikat. Mindig muszáj kifogásolni valamit. Minden nemzedék különbséget tesz jó és közönséges ízlés között – előbbi természetesen az enyém, utóbbi pedig a tiéd. Minden irodalmi irányzat lelöki a piedesztálról az addig fent lévőket, hogy a maga kedvenceit tegye a helyükre. Az utolsó szót végtére is az idő mondja ki”. (468)

Vallejo a szavak törékenységével és múlékonyságával párhuzamosan valami olyanról is beszél, amit az intézményeink ilyen-olyan jellegű megingásakor nem lehet nem felszólításként olvasni. A novellaszerűvé alakított történetek közül magasan kiemelkedik az alexandriai könyvtáré és vele együtt az elveszett tudás felbecsülhetetlen veszteségéé. Irene Vallejo mindannyiunkat arra hív, hogy éljünk az írás és az olvasás erejével, vagyis létezésünk legemberibb eszközeivel. A múlt ismeretével megőrizzük a jövőt az elkövetkezendő generációk számára: „ők lesznek azok, akik lázadásra ösztönöznek minket, akik emlékeztetnek arra, milyen fájdalmas lehet az igazság, akik rávilágítanak a sötét oldalainkra, akik meglegyintenek, ha magunkat a haladás gyermekeinek gondolva gőgösen fennhordjuk az orrunkat”. (193) A könyvtár képénél keresve sem találhatnánk jobbat a köz ügyének megragadásához. A demokratikus tudásátadás, megőrzés és gyarapítás szimbolikus és fizikai tere olyan fenségesen jelenik meg a Papirusz oldalain, hogy egyszerre érthetetlenné válik, miért nem tudunk mit kezdeni a könyvtárainkkal. Pedig a könyvek továbbra sem egyértelműen mindenki számára hozzáférhetőek, beszéljünk bár kéziratokról, papirusztekercsekről vagy lapozható könyvekről. A tudás hatalom, de a Papirusz lapjain egyszerre játék is, határtalan és szemezgető – épp mint egy beszélgetés egy hosszú séta közben.

Bár filológiai felvágásnak sem utolsó Borges-idézettel kezdeni egy könyvről szóló könyv recenzióját, esetünkben azonban mindez nem teljesen öncélú: Vallejo eredetileg épp az Una misteriosa lealtad („Titokzatos hűség”) címet szánta a könyvnek az argentin mester esszéje („A klasszikusokról”) nyomán.[2] Hogy az olvasók előtt megközelíthetőbbként tűnjön fel impozáns tartalma és terjedelme ellenére, kiadója javaslatára a címet El inifinito en un juncóra változtatta (szó szerint „A végtelen egy nádszálban”). Akik félszemmel követik a spanyol nyelvű irodalmi történéseket, már nagyon várták a Papirusz itthoni megjelenését. Ötszáz oldal feletti terjedelme és tényirodalmi címkéje ellenére mindmáig világszerte elsöprő sikert arat, amit mára harmincnál is több fordítása is jelez. Könnyedsége miatt mindenki számára kedves olvasmány lesz, és bár megértem azokat az olvasatokat is, amelyek zavaró tényezőként értékelik a csapongó, a felszíneshez közelítő történetvezetést, mindezt kivételesen – a könyv ismeretterjesztő jellegét szem előtt tartva – az érdemei közé sorolom. A téma szakértői minden bizonnyal kevésbé lesznek kíméletesek, de talán Vallejo eredeti célja sem a szakma megnyerése volt. Ennek ellenére a szerző impozáns bibliográfiájával a téma iránt komolyabban érdeklődő olvasóknak is további útmutatást ad. A kötet magyarul az idén húsz éves Agave Magnólia imprintjében jelent meg Boda Benjamin Gábor fordításában. Velkei Zoltán kiadóvezető elmondása szerint az Agave „geek” könyvein kívül újabb irányokat kerestek, az elmozduláshoz pedig egy külön profil társítása látszott a legjobb ötletnek. A Papirusz sikere szerencsés indulást ígér a Magnóliának – kíváncsian várjuk a katalógus bővülését.

Irene Vallejo: Papirusz. A könyvek története az ókori világban. Fordította Boda Benjamin Gábor. Budapest, Magnólia, 2022. 544 oldal, 5980 forint

*

Jegyzetek:

[1] Scholz László fordítása

[2] Scholz László fordítása

A kritika szerzőjéről
Miklós Laura (1994)

Műfordító, kiadóalapító, az ELTE BTK doktorandusza. Legutóbbi fordítása: María Gainza: Látóideg (Sonora, 2021) . 

Kapcsolódó
Év végi körkérdés III. – Pál Ferenc
Pál Ferenc (1949) | 2020.12.29.