Első lépésben próbáljuk bemérni a vállalkozás nagyságát. Sok mindent elért már Olga Tokarczuk 2008-ra, eljutott a tiszta fikciótól a végtelenségig variálható, naplószerű bejegyzésekkel, betéttörténetekkel változatossá tett esszéisztikus prózáig. Imádta a közönség és a kritika is, akárcsak a fordítók. Bejárta a világot, mindenhol voltak már hívei, nehéz lett volna elképzelni, hogy ennél is többre viheti még. És ekkor szánta rá magát írói pályája legnagyobb vállalkozására: hat év kemény munkával megírta ezt a nagyregényt. 

Mindent egy lapra tett fel: sokat veszíthetett volna, de mindent megnyert.

Rengeteg olyan munka van a Jakub könyveiben, amilyet korábban nem végzett. Komoly terepmunkát folytatott a regény helyszínein, több országban többezer fényképet készített. A podóliai kisvárosokban, falvakban a szovjet korszak pusztítása miatt alig talált valamit, anéhány régi isztambuli bolt viszont mintha olyan lett volna, mint a XVIII. század közepén. Fel kellett dolgoznia a nyomtatott és kéziratos, levéltári forrásokat, konzultálnia kellett a lengyel történelem, a kabbala és a zsidó messiásmozgalmak szakértőivel. Tokarczuk írt már a múltban játszódó regényt, de annak fiktív hősei voltak. Most viszont, életében először történelmi regényt írt, valós személyek igaz történeteiből kellett létrehoznia a művet. 2014. január 30-án ért a végére. Tilalmát felfüggesztve 

egy doboz cigarettával jutalmazta magát, és addig dohányzott az erkélyen a téli éjszakában, amíg rosszul nem lett.

Hatalmas munka volt a szerkesztés és a nyomdai előkészítés (nem volt egyszerű teljesíteni a szerző különleges formai kívánalmait), de még többet dolgozott a fordító, Körner Gábor. Megküzdött már Witkiewicz, Gombrowicz és Schulz csak metaforikusan barokkosnak nevezhető szövevényes mondataival, most viszont mindjárt az alcímben szembetalálta magát a lengyel késő barokkot idéző stilizációval. Mivel a regény megjelenése után 

Tokarczukot rögtön szembeállították Sienkiewiczcsel,

nézzük meg, hogy miben emlékeztet a poétika szintjén a sienkiewiczi modellre.

Az első lengyel Nobel-díjas kedvelte a Walter Scottról elnevezett változatot, melyben háttérbe szorulnak a történelmi alakok, mert az ő sorsuk nem alakítható olyan szabadon, mint a fiktív szereplőké. Az elbeszélő a megírás idejének nyelvén fogalmaz, a szereplők megszólalásaiban viszont megengedett a mérsékelt stilizálás. Ezzel Tokarczuk is óvatosan bánik, mert a korabeli források nyelve nagyon távol áll a mai lengyeltől, csak a királyi menlevelet veszi át eredeti formájában. A másik változatot kis túlzással dokumentaristának nevezhetnénk, mert a szerző itt tartja magát a forrásokhoz, valós személyeket szerepeltet. Az ilyen regények nem a távoli múltban játszódnak, hanem a sokkal jobban dokumentált újabb időkben. Sienkiewicz mindkettőt kiválóan művelte, sőt ötvözni is tudta ezeket. Ami a poétikát illeti, a Jakub könyvei egyértelműen az utóbbi vonulatba tartozik: csak valós személyek szerepelnek benne, és bizonyos mágikus elemeket leszámítva a legbizarrabb, legvalószínűtlenebb történetek is igazak.

Mégis van ennek a műfaji meghatározásnak egy paradox vonása: e valós személyeket nem nevezhetjük a szó szoros értelmében véve történelmi alakoknak, mert az utókor mindent megtett annak érdekében, hogy kiszorítsa őket az emlékezetből, s igazából csak e regénynek köszönhetően foglalhatták el méltó helyüket a történelemben. A hitet többszörösen megtagadó álmessiás és híveinek története kettős tabu alá esett. A zsidók sötétnek és démonikusnak látták Frank alakját, mert több ezer zsidót szakított el a vallásától és tért velük együtt katolikus hitre (korábban az iszlámot is felvette), megszegte a legszigorúbb tilalmakat, ezért kiátkozták és feledésre ítélték. A lengyelek szégyellték, hogy hagyták magukat megtéveszteni a megtérést eszköznek használó szektavezértől, és szentségtörésnek tartják, hogy a Jasna Góra-i kolostor területén tartották fogva. Sokan magukat katolikusnak álcázó belső ellenséget láttak a frankistákban.

De más szempontból is egybe kell vetnünk a művet Sienkiewicz Trilógiájával. A baloldali kritika Przemysław Czapliński nyomán szembeállította Tokarczuk társadalomképét a keleti végek, a határvidék sienkiewiczi mitológiájával. A Trilógia valóban eszményíti a lengyel nemesi kultúrát, a szarmatizmust, a lengyel‒litván államot pedig valamiféle harmonikus nemzetközösségként írja le, ahol idegen hadseregek rombolják le az idillt (ez akkora bűn, hogy rasszizmussal vádolták, többen is követelték a cenzúrázását). Czapliński kiemeli, hogy a Jakub könyvei nagyrészt ugyanott játszódik, mint a Trilógia – száz évvel később. Nem változott a társadalmi rend, de itt „a rendetlenség és a törvény méltóságával felruházott erőszak” keverékeként jelenik meg.

A XVIII. században az arisztokrácia uralkodott a nemességen, az utóbbi a polgárságon és a parasztságon, a katolikusok más vallások hívein, a férfiak pedig a nőkön (és akkor még szó sem esett az állatvédelem hiányosságaitól). E rémes terminológia szerint uralkodni annyi, mint „rendelkezni más testével és életével”. Ezzel bizonyítottnak véli azt, hogy a nemesi köztársaság „rabszolgatartó állam”. Vannak olyan részek Tokarczuk regényében, amelyek összhangban állnak a hatalomelemzés e gyermeteg, történelmietlen változatával (a szerző is hivatkozik arra, hogy alakította a múltszemléletét a posztkolonializmus és a feminizmus) – de eltelt nyolc év a regény megjelenése óta, az ukránok a több mint két évszázados orosz-szovjet kolonizáció után most éppen az életükért küzdenek, és nem a lengyel rémuralmat tartják a történelmük mélypontjának, sőt, többek között épp az e korból örökölt civilizációs normákra, például a városi jogokra hivatkozva különböztetik meg a történeti identitásukat az oroszokétól.

Tanulságos lehet a sienkiewiczi sztereotípiák vizsgálata, de semmivel sem bölcsebbek és inspiratívabbak az antisienkiewiczi sztereotípiák. Ha igazán szubverzív tartalmat keresünk a műben, akkor érdemes azon elgondolkodni, amit Tokarczuk csak finoman jelez a műben: Mickiewicz felesége, Celina Szymanowska Frank közeli munkatársa, Elisza Szor dédunokája volt (az nem bizonyítható, hogy a költő anyja, Barbara Majewska szintén frankista családból származott). Ezek az eszmék valamilyen közvetítéssel nyilván eljutottak Mickiewiczhez. Tokarczuk szerint innen eredhet a szenvedő Messiás képe, akinek be kell szennyeznie magát a világ minden mocskával, és a legmélyebbre kell merülnie a szenvedésben, hogy újjászületve megváltsa a világot. Mi lenne, ha így olvasnánk a lengyel irodalom legkanonikusabb szövegét, az Ősöket, azon belül pedig a Nagy improvizációt? Lehet, hogy mély nyomot hagytak a frankisták a lengyel romantikán, és pont ettől olyan különleges a lengyel messianizmus, a tankönyvek pedig Frank ezoterikus teológiáját nevezik „prométheuszi eszmének”?

Ami a doktrína eredetét illeti, Sabbataj Cvi, valamint az örökébe lépő újabb hamis messiások, többek között Frank és a hívei „antitalmudista zoháristák” voltak, vagyis a Zohár misztikus tradíciójához kötődtek, elvetették a Talmudra épülő jogi hagyományt. Miután száműzték a zsidókat Spanyolországból, sokan az Oszmán Birodalomban telepedtek le. A XVI. században az anyai ágon szefárd származású Jichak Luria a száműzetés egyetemességére épülő új kozmogóniát hirdetett, megújítva a kabbalát. Azt tanította, hogy kozmikus katasztrófa zavarta meg a világ teremtését: az önmagába visszahúzódó (száműzetésbe vonuló) Teremtő kisugározta a fényt az általa üresen hagyott helyre, de ezt nem tudták megtartani az edények, a széttört cserepek pedig a hozzájuk tapadt fényszikrákkal együtt hullottak a mélybe. Rögtön ezután kezdődött a Messiás munkája, aki a sötétségből, a bűn világából próbálja kiszabadítani a szikrákat.

Sabbataj Cvi hívei örökletessé tették a messiási pozíciót, Frank pedig Baruchja Russo (más néven Oszman Baba) utódaként lépett színre. Tokarczuk is említi legfőbb forrásai között Gershom Scholem A zsidó misztika fő irányai című nagy szintézisét. Scholem az egész messiási mozgalmat áttekinti A sabbatajizmus és a misztikus eretnekség című fejezetben. Az utolsó szakaszt, 

a frankizmust tartja a mélypontnak, a vallási nihilizmus legradikálisabb változatának.

Káromlás azért dicsőíteni a Teremtőt, mert „megengedi azt, ami tilos”. Az antinomista (törvénytagadó) vallás a misztikus elragadtatás legmagasabb fokának állítja be a legszigorúbb szexuális tabuk megtörését, mert a hívei már „a felsőbb világ Tóráját” követik, a Tóra mindenki által ismert formájában a beavatatlanoknak szól.

De Frank mint regényhős sokkal színesebb és rejtélyesebb. Tokarczuk kétarcúnak mutatja: a fiatal Frank mindenre elszánt vakmerő pozőr, aki képes ezreket elbűvölni és egy életre magához láncolni. Másrészt pedig lelki és fizikai terrort alkalmazó hazug csaló. Kit ne érdekelnének egy szent és szentségtörő karizmatikus pszichopata belső ellentmondásai? Felszálló ágában híveket gyűjt, ünnepélyes körülmények közt veszi fel velük a katolikus vallást (némelyikük főúri keresztszülőket kap). De hamarosan kiderül, hogy Frank esetében a megtérés is csak egy állomás a „szent kígyó”, az ambivalens, tévelygő messiás útján, aki a harmadik vallásában is eretneknek bizonyul. Tizenhárom évig raboskodik Częstochowában, a lengyel katolicizmus spirituális központjában, majd kiszabadítják az orosz csapatok, és előbb Brünnbe menekül, majd a bécsi udvar közelébe kerül (kis túlzással: Mária Terézia Raszputyinja lesz). Kegyvesztettként Offenbachba költözik, de ott már nem gyanús eretnek, hanem lengyel gróf.

Lehet, hogy minden eretnekmozgalom ilyen. Kezdetben szívesen fogadja a kitaszítottakat, azt ígéri, hogy megváltoztatja a világot. Aztán stabilizálódik, új törvényeket hoz, Frank pedig a leszálló ágban már a saját törvénytagadó törvényeit őrzi. Élete végén nem hiába olvassa a fejére egy csalódott híve: „áldozatból zsarnok, Isten kegyelméből való báró lett belőled! Olyan lettél, mint azok, akik ellen felléptél! A régi törvény helyett, amit elutasítottál, bevezetted a magad még ostobább törvényét!”

Olga Tokarczuk: Jakub könyvei. Fordította Körner Gábor. Budapest, Vince, 2022. 908 oldal, 9995 forint.