Olga Tokarczuk a rendszerváltás utáni kegyelmi pillanatban lépett be a lengyel irodalomba, amikor már mindenkinek elege volt a fikciót elvető dokumentarista, önéletrajzi és naplószerű művekből, a huszadik századi történelmi katasztrófákról folytatott vitákból. 

Már a korábban félreállított ellenzékieket sem akarták hallgatni

– az olvasók új hangokra, nevekre, szépen elmondott történetekre vágytak. Ezt megtalálták a pszichológus végzettségű írónő korai könyveiben, aki elmélyülten tanulmányozta Jungot, a mitológiát, a vallástörténetet és a kultúrantropológiát – művei világképét vizsgálva meg is találunk néhány innen vett kulcsfogalmat.

Tokarczuk lengyel írótól szokatlanul nem folytatott dialógust a romantikus hagyománnyal, 

a regényei olvasásához pedig nem kell ismerni a lengyel történelmet, így könnyebben eljutott a külföldi olvasóhoz.

De mintha megijedt volna attól, hogy hírbe hozták a mágikus realizmussal: néhány év után volt ereje elvetni a sikerreceptet.

Lehet, hogy részben a siker változtatta meg az életét és az írásmódját. Tokarczuk

ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely gyerekkorában az Utazás a Szovjetunió térképén című műből (N. Mihajlov, V. Poksisevszkij) ismerhette meg a világot, a nyolcvanas években pedig már takaríthatott nyugat-európai szállodákban.

 A kilencvenes években, elismert íróként viszont az egész világ megnyílt előtte, Új-Zélandtól Izlandig, bekerült abba a nemzetközi elitbe, amely rengeteg tapasztalatot szerzett a divatba jött értelmiségi nomadizmus mai változatáról. Ez a típus korábban ismeretlen volt Közép-Európában.

Tokarczuk kezdetben természetközeli életformát próbált kialakítani, és szellemileg is belakta a terét, beleélte magát egy különös sziléziai regionalizmusba. Ezt a tájat korábban nem mitizálta a lengyel irodalom, a romantikus mitológiától is távol áll. Egy kritikusánál, Wojciech J. Bursztánál találtam a legmélyebb magyarázatot arra, miféle átalakulások mentek végbe az ezredforduló táján, amelyek aztán elvezettek ehhez a 2007-ben megjelent könyvhöz. Burszta úgy közelíti meg a Nyughatatlanokat, hogy Augustin Berque nyomán szembeállítja a toposzt a Platóntól vett khorával. Az előbbi absztrakt hely, pont a térképen. Az utóbbi (a poliszon kívüli terület) rejtélyes, egzisztenciális hely: az ott élő emberek attól mások, hogy oda köti őket a sorsuk. Nyomot hagynak ezen a helyen, ahol találkozik a változatlan a mulandóval. Itt lehet megismerni az örök eszméket és igazságokat a mulandóság világában.

A korai regények még azt fejezik ki, hogy a szerző visszavágyik ide, nehezen viseli, hogy ma már toposzként látjuk a világot, elveszítettük a hely specifikuma iránti érzékünket. Felidézte a röghöz kötött állapot mítoszait, melyben a saját környezete formálja az embert. Ezért a vándorlás nem valamiféle boldogító szabadulás, a soha véget nem érő írói ösztöndíjak paradicsoma. A khora elvesztése miatt kényszerülünk erre. Azért nem tudunk megállapodni, mert a toposzban nincsenek olyan erők, amelyek magukhoz tudják kötni az embert.

Tokarczuknak a Nyughatatlanok az első olyan könyve, amely már ebben a rombolás útján létrejött világban játszódik. Az Útikönyvek című fejezetben olvashatunk a Párizs-szindrómáról: ezt azokról a japán turistákról nevezték el, akik eljutnak Párizsba, de sokkolja őket az élmény, mert egyáltalán nem olyan a város, mint amilyet a filmek és a képek alapján elképzeltek. Ugyanitt olvashatjuk azt, hogy 

a leírás elkoptatja a helyszíneket:

kifakulnak a színek, jellegtelen lesz minden. „A bédekkerek örökre megsemmisítették a bolygó nagyobbik részét; milliós példányszámban adják ki őket, sok-sok nyelven, elvették a helyszínek erejét, gombostűhegyre tűzték őket, a kontúrokat átrajzolták és eltörölték.”

Persze a rombolás fizikai változata is megjelenik. Gyakran olvashatunk leírást a nem-helyekről.

A fajok eredetéről című rövid fejezet a „szállongó virágállatok”, a Föld nagy részét elborító nejlonszatyrok evolúciós sikersztorija.

 Ott vannak mindenhol, „az autósztrádák nagy kereszteződéseitől a kacskaringós tengerpartokig, a szupermarketek előtti üres térségektől a Himalája sziklás lejtőiig”. A legműveltebb kultúrzarándokok úti céljai is ilyen környezetben vannak: az eleusziszi út „harminc kilométernyi rondaság és közönségesség, kiszáradt útpadka, betonházak, reklámok, parkolók és a föld, amelyet megművelni sehogy sem éri meg. Raktárak, átvevő rámpák, egy hatalmas, piszkos kikötő, egy erőmű.” A világ egyre nagyobb része válik nem-hellyé, a városok pedig ma már az önálló életet élő repülőterek függelékei.

Ami a címet illeti, az eredeti sokkal több mindent fejez ki, mint a magyar változat, de persze megértem, hogy egyik kiadó sem szeretné, ha érthetetlen szó virítana a címlapon. A magyar cím nem metaforikus, az eredeti − Begunok − tág terű metafora, igen szépen vezeti vissza a mai (jobban mondva a Covid előtti) nomadizmust viszonylag távoli vallástörténeti előzményére. Nem világos, hogy a magyar fordításban miért Nyughatatlanok a regény címe, amikor ugyanez a szó fejezetcímként Menekvők. Ez az egyik kulcsfejezet, itt olvasható az új nomadizmus apológiája: „Aki megtorpan, megkövül, aki megáll, feltűzetik, akár egy bogár, szívét fából készült tű döfi át, keze és lába átlyukasztatik, a küszöbhöz és a mennyezethez szögeztetik.” 

A címadó begunok az orosz óhitűek radikális csoportja volt, mely azután alakult ki, hogy 1766-ban enyhült a cári kormányzat felekezeti politikája, és sokan kompromisszumot kötöttek vele. A begunok nem tartoztak közéjük: ők úgy akarták megőrizni az igaz egyházat, hogy nem érintkeztek az antikrisztusi hatalommal és világgal, menekültek, rejtőzködtek előle. Úgy gondolták, 

Péter cár óta az apokalipszis szörnye uralkodik,

amely ellen nem lehet nyíltan harcolni, ezért minden kapcsolatot meg kell szakítani a társadalommal: ezért nem vállalhattak semmiféle szolgálatot, még személyi irataik sem lehettek, mert rajtuk van az Antikrisztus jele. Várták Krisztus közeli eljövetelét, amikor alászáll az égből a Kaszpi-tengerhez az Új Jeruzsálem.

Akik állandóan mozgásban vannak, azok nemcsak a teret érzékelik másképp, hanem az időt is. A letelepült népek a ciklikus időben élik át ismétlődő rituáléikat, a nyughatatlan, menekvő begun viszont ebből is kiszakad, új istent választ. Az első utalást egy hétköznapi szereplő történetében találjuk, aki egy adriai szigeten, a tömegturizmus lepusztult helyszínén rejtélyes körülmények között elveszíti a feleségét és a gyerekét, a nyomozás során pedig „Kairosz” feliratú belépőjegyet talál. A férfi nem tud kiigazodni a szótári jelentések között − alkalmas idő, kedvező alkalom, kritikus időszak stb. −, a Wikipédiából pedig csak annyit tud meg, hogy „kevésbé fontos, elfelejtett hellén isten”.

Aztán megismerünk egy új szereplőt, aki szintén úgy veszti el az otthonosságát, hogy magára marad. A férje épp egy Poszeidón-túrán lesz Poszeidón áldozata, ő pedig a mitológia kutatójaként kilép professzor férje árnyékából, aki az egész görög mitológiát és történelmet uralta enciklopédikus tudásával. Őt az olyan istenek érdekelték, akik nem szerepelnek a legismertebb művekben, Homérosznál vagy Ovidiusnál, csak töredékek utalnak rájuk, de épp ennek köszönhetően maradnak rejtélyesek, meghatározhatatlanok. Ilyen Kairosz is, „aki mindig az emberek lineáris és az istenek körkörös idejének kereszteződési pontján tevékenykedik. [...] Ez az a pont, amelyen a sehonnan sehová tartó egyenes egyetlen pillanatra érintkezik a kör kerületével.”

A könyv első nemzetközi sikerei idején olyan érzései lehettek az olvasónak, hogy 

ebből tudjuk meg, milyen lesz a világ a következő évtizedekben.

Egyre nyitottabb, fizikailag hozzáférhető, de nem belakható, mert nem érezheti mindenhol otthon magát az, aki kiszakadt a környezetéből. Másrészt viszont egyre többen lesznek nomádok, ők pedig már kezdik megérteni egymást. Sajnos van itt egy vészterhes mondat: „A barbárok nem utaznak, ők csak egyszerűen célba tartanak, vagy rajtaütéseket hajtanak végre.” Már 2011-ben megjelent a mű ukrán fordítása, nem tudom, hogyan olvashatják most az ostromlott városok pincéiben.

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok. Fordította Hermann Péter. Budapest, L’Harmattan, 2021. 390 oldal, 3990 forint.