Egy könyvről kialakított első benyomásban kulcsszerepe van a címnek, ami Pere Calders Antaviana című magyar kiadásának esetében bizony okozhat némi bizonytalanságot az olvasóban. A borító hátlapján azonban bizonyos mértékben választ kapunk az automatikus kérdésre: mégis mit jelenthet az, hogy Antaviana? Itt megtudjuk, hogy nem tudjuk, mit jelent, de ez nem is gond, hiszen Ábel, a szó kitalálója szintén jelentést keres a kifejezésnek, ami már bizonyosabb bizonytalansággal tölt el bennünket.

A negyvenöt novellát tartalmazó kötet Bakucz Dóra alapos előszavával indul, amelyben részletesen bemutatja és a katalán irodalomban nem jártas olvasó számára is világosan kijelöli Calders irodalomtörténeti helyét. Különösen hangzatos és ígéretes, hogy szerzőnk „eredetiségét olyan szerzőkéhez szokták hasonlítani, mint Jorge Luis Borges, Julio Cortázar vagy Gabriel García Márquez”, hogy epitethon ornansa „a katalán Örkény”, és hogy ő az a különös, misztikus, abszurd szerző, „akit nem szabad komolyan venni”.

De vajon miért is nem szabad őt komolyan venni? Mert nyilatkozataiban azt állítja, hogy különösen abszurdnak titulált művei a valóság megfigyeléséből születnek? De hiszen nem épp ezt tették olyan neves szerzők is, mint García Márquez vagy Enrique Vila-Matas, mikor írásaikról kérdezték őket? Bár az utóbbi időben a „mágikus realizmus” fogalma összemosódott egy egzotikus marketingcímkével (így Pere Calders jellemzésénél sem tartom szerencsésnek a szóhasználtot), az mégsem vita tárgya, hogy komolyan vegyük-e García Márquezt, csak mert az egzotizáló realizmusfelfogással szemben számára Macondo világa a legkevésbé sem mágikus.

Ez aztán nagyon eredeti, nagyon furcsa lesz, gondolhatja az olvasó a bevezető után és egy igazi abszurd csemegére felkészülten vetheti magát a reményei szerint rendkívül szokatlan szövegekre. Pere Calders maga fogalmazza meg „Magyar találékonyság” című novellájában, hogy a furcsa jelenségeket az „abszurdum valósággal az ember arcába vágja, de magyarázattal már nem szolgál”. A kötet első felében összegyűjtött novellák esetében (Az első harlekin, A rejtőzködő igazság krónikái, Holnap, hajnali háromkor, Összegyűjtött elbeszélések, Jönnek a japánok és más elbeszélések, Minden hasznosul) azonban a szövegek többsége feloldja az abszurd helyzetet, sőt, a legtöbbször már a történet elején figyelmezteti az olvasót, hogy valami nem hétköznapi jelenségről lesz szó. A fentebb felsorolt kötetekből válogatott művek hemzsegnek az olyan kifejezésektől, mint: rendkívüli, nem hétköznapi, abszurd, díszletszerű, komédiának tűnő, furcsa, groteszk stb., ami pont az abszurditástól fosztja meg a szöveget, hiszen feloldja azt. Remek példa erre a már említett „Magyar találékonyság” díszlet- és bábvárosa, ahol az abszurdum megteremtését követően rögvest, még azon melegében érkezik is a feloldás: “Ám az első erősebb mozdulatra rettenetes dolog történt: az öregasszony egyik szeme kiesett a gödréből, legurult a szoknyáján, majd a macska fejéről lepattanva a lába elé esett, és ripityára tört. Üvegszeme volt”. Ugyanitt bicsaklik meg a „katalán Örkény”-marker is, hiszen míg Örkény helyzetkomikummal és iróniával teremti meg „a szokatlant”, addig Pere Calders munkássága első szakaszában explicit módon teszi ezt, a „nem hétköznapi” jelenségeket egyszerűen „nem hétköznapiként” jellemezve – az általa megteremtett világ tehát tulajdonképpen nem különbözik a „hétköznapitól”. Ezen felül néha olyan helyzetekkel is találkozunk, melyeknek abszurditása már nem feltétlenül okoz megrökönyödést az olvasóban, ilyen például az „A bölcsesség kezdete” című novella elhagyott bal keze, ami az avantgárd mozgalmak fragmentált testképét ismerve nem feltétlenül minősül meglepően eredetinek, elég ha Luis Buñuel és Salvador Dalí 1929-es Andalúziai kutyájára gondolunk.

A korai művek közül kiemelkedő az „Utazásom a Föld középpontjába”, amely bár szintén (kissé sután) lekerekedik és megoldódik („A történet vége sejthető, logikusan kikövetkeztethető” (35), Daimis professzor életnagyságú földgömbje, amelyen „a Föld felszínének legjelentéktelenebb részletei is látszanak” valóban megmozgatja az olvasó fantáziáját. Ennek kapcsán eszünkbe juthat Borges (ki más?), aki „A Don Quijote apró csodái” című esszéjében így ismerteti Josiah Royce  The World and the Individual című    kötetében szereplő hasonló megoldást: „képzeljük el, hogy Anglia földjének egy darabját tökéletesen lesimították, és arra rárajzolja egy térképész Anglia térképét. Tökéletes munka; nincs Anglia földjének egyetlen részlete, bármily kicsiny is, amely ne szerepelne a térképen; ott mindennek megvan a megfelelője. S ha ez igaz, akkor a térképnek tartalmaznia kell a térkép térképét is, annak pedig a térkép térképének a térképét, és így a végtelenségig.”[1]

A „valóság” másolása, tükrözése többször is kulcskérdése a kötet szövegeinek, a fent említett példán kívül többek között a „Federico Tetramonte halála”, a „Vágtázó technika”, a „Titok”, a „Foglyul ejtett Hold” és a “Kefe” is foglalkozik vele. E két utóbbi novella valójában gyerekmese – ezekből ötöt válogattak a kötetbe, és összességében elmondható róluk, hogy műfajukban tökéletesen megállják a helyüket: kedves, kreatív történetek, amelyekben az abszurd és a fantasztikum kevésbé explicit módon jelenik meg, illetve a csattanójuk is egészen fordulatos. Visszatérő elem még a különböző furcsa technikai vívmányok, találmányok témaköre: a már említett „Vágtázó technika”, „Titok” és „Utazásom a Föld középpontjába” című műveken kívül az „Égi retúr” és „A lélek csodája” is ezt tematizálja.

Míg a kötet első felének felnőtteknek szóló meséi egy kissé túlmagyarázzák a szokatlant, az utolsó három kötetből (Egyszer neked, egyszer nekem, Idegen a kertben, Az elszabadult becsület) választott szövegekben már kifinomultabb az abszurdum, és ezek a novellák hatásosabban keltenek bizonytalanságot az olvasóban. Közülük kiemelendő a kötet legizgalmasabb szövege, az egyetlen bűnügyi novella, a “Levelező tagozat”, egy valóban groteszknek mondható “rómeóésjúlia-történet” (297), melyben az obszesszív szerelmi kapcsolatot a sebészeti anatómia, a patológiai anatómia és a moduláris taxidermia iránti szenvedély teszi teljessé. Bár ebben a történetben is élesen elválik egymástól a racionalitás és a rögeszmés gondolkodás, amit a rendőr és Emília néni testesítenek meg, a mű figyelemre méltó módon mossa össze a gyengéd érzelmeket a hátborzongatóval („Milyen boldog lenne Oriol, ha láthatná magát kitömve” (296).

A kissé túlmagyarázott abszurditás ellenére úgy gondolom, hogy a kötet erőssége a tematikai sokszínűségben rejlik, hiszen a Black Mirrort idéző bizarr kütyüktől (mint amilyenek a „A lélek csodája” retusáló-idealizáló tükrei vagy a „Vágtázó technika” valódi személyeket imitáló robotjai), a háborús történeteken („Barátság a háború idején”), űrlény-sztorikon („A legjobb barát”) és viccszerű szösszeneteken („Minidráma az erdőben”) át a Baszkföldön elásott XXVI. dinasztia-beli fáraó sírjáig („Idegen a kertben”) valóban kiszámíthatatlan és rendkívül színes témákkal találkozik az olvasó. Ez a sokszínűség mindenképp javára válik a kötetnek, és bár a művek trükkössége, „abszurditása” igen változó, Pere Calders novellái könnyed és kimondottan szórakoztató olvasmánynak bizonyulnak.

Pere Calders: Antaviana – Fantasztikus elbeszélések Földön innen, Földön túl. Fordította Báder Petra et al. Budapest, L’Harmattan, 2021. 390 oldal, 3990 forint.

*

Jegyzet:

[1] Scholz László fordítása