A Tossa nevű tengerparti kisvárosban, a Punta Marina Panzióban ismerkedtem meg azzal a japán férfival, akiben az első pillanattól kezdve volt valami nyugtalanító. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem ezeket a távol-keletieket.

Vacsoránál leült az asztalomhoz, megkérdezte ugyan, hogy szabad-e, de nem kerített túl nagy feneket a dolognak. Először az tűnt fel, hogy nincs vágott szeme, és a bőre sem olyan sárgás színű, épp ellenkezőleg: ami a bőre és a haja színét illeti, az orcája pirospozsgás, a haja szőkébe hajló volt.

Nagyon kíváncsi voltam, mit fog rendelni. Tudom, ez elég gyerekes, mégis arra számítottam, hogy valami különleges ételt kér majd, vagy legalább is számomra szokatlan, egzotikusnak ható összeállítást. Legnagyobb meglepetésemre azonban salátát rendelt – „jó sok hagymával”, tette hozzá  –, pacalt, parázson sült friss halat és pirított mandulát. A végén kávét, egy pohár konyakot és egy szivart kért.

Mindig azt gondoltam, hogy a japánok borzasztóan körülményesen bánnak az étellel, hogy úgy csipegetnek fel minden egyes falatot, mintha egy drága, svájci óra apró darabkái lennének, és hogy ezt végignézni iszonyatosan irritáló lehet. De egyáltalán nem így volt: ez a japán férfi a lehető legnagyobb természetességgel nyúlt a villa és a kés után, telepakolta a száját, és mindenféle esztétikai szempontot figyelmen kívül hagyva jóízűen csámcsogott. Az az igazság, hogy minden korábbi feltételezésem megdőlni látszott.

Ráadásul tökéletesen beszélt katalánul, úgy, mint te vagy én, bármiféle akcentus leghalványabb nyoma nélkül. Bár végül is ez annyira mégsem furcsa, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a távol-keletiek milyen szorgalmasak, és általában rendkívül okosak is. Nekem ettől azért volt némi kisebbségi érzésem, hiszen én viszont egy kukkot sem tudok japánul. Érdekes, hogy kettőnk közül inkább az én viselkedésem miatt kelthettük azt a benyomást, hogy két külföldi beszélget, de csak mert minden megnyilvánulásomat, a gesztusaimat, a szavakat, amiket használtam, azt, ahogy belekezdtem egy-egy új témába, mindent az a tény befolyásolt, hogy egy japán ül velem szemben. Ő bezzeg a legnagyobb lelki nyugalommal válaszolgatott.

Úgy gondoltam, a japán férfi biztosan valami ügynökféle, fényképezőképeket vagy tranzisztorokat árul, esetleg, ki tudja, még az is lehet, hogy tenyésztett gyönggyel kereskedik... Próbáltam kideríteni, minden foglalkozásra rákérdeztem, ami csak az eszembe jutott, de ő minden ötletemre csak legyintett: „Á, egyenesen Olotból jövök, tudja, ahol a szentek szobrait készítik, na azokat árulom”, állította. „És akadnak még vevők?” – érdeklődtem. Azt felelte, akadnak, és igaz, hogy egyre nehezebb megélni ebből az üzletből, de azért még elboldogul valahogy. Az Ibériai-félsziget déli része tartozik hozzá, de igaz, ami igaz, ahogy van egy kis ideje pihenni, vagy úgy jön ki a lépés, hogy közel esik egymáshoz két ünnep, azonnal hazafelé veszi az irányt.

– Nincs is annál jobb: otthon, édes otthon – sóhajtozott elégedetten.
– Ezek szerint a hazájában él?
– Mégis hol máshol?

Hát persze, gondoltam, hiszen ezek ilyen világjáró emberek, mindenhol ott vannak. Újra végigmértem, és esküszöm, sem az öltözködésében, sem úgy általában a külsején egyetlen apró részlet sem árulkodott róla, hogy Japánból jött. Sőt, a zakója hajtókáján egy FC Barcelona-kitűzőt viselt.

Az egész nagyon gyanús volt nekem, és igencsak elgondolkodtatott. A feleségem gyengélkedett, így ő aznap a szobába rendelte a vacsorát, ezért nem jött le velem az étterembe. Elmeséltem neki, milyen kalandba keveredtem a japánnal, és közben az aggodalmaimat sem rejtettem véka alá: igencsak esélyes, hogy egy kémmel találkoztam.

– És honnan szedted, hogy japán? – kérdezte a feleségem. Én erre felnevettem, lehet, hogy nem volt egészen őszinte a kacajom, de a naivitása egészen elképesztett.
– Messziről kiszagolom őket – feleltem.
– Olyan sok japánnal találkoztál már életedben?
– Nem olyan nagyon sokkal, de attól még azonnal felismerem, ha látok egyet.
– Ő mondta, hogy japán?
– Dehogy mondta! Annál ezek sokkal ravaszabbak...
– Valaki más mondta?
– Senki nem mondott nekem semmit, de nem is kell, olyan kifinomultak az ösztöneim, mint egy vadászkutyának!

Jól összevesztünk. Mindig azzal bosszant, hogy nem kell örökké a legrosszabbat feltételezni, és hogy egy nap majd még pórul járok emiatt. Mintha nem tudná, kivel beszél! Mintha kifejezetten élvezné, hogy nem gondol bele a dolgokba, márpedig szerintem ez hihetetlen naivitásra vall.

Aznap éjjel alig aludtam. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a japánt. Mert amíg annak mutatják magukat, amik, amíg örökké mosolyra áll a szájuk, alázatoskodnak, és ferde a szemük, addig tudjuk, hogyan védekezzünk ellenük! Vagy legalábbis nagyon remélem! De ha rászoknak erre a színészkedésre, és ráadásul még álcázzák is magukat, na, akkor jó sok fejtörést fognak még okozni.

*

A novella Pere Calders Antaviana: fantasztikus elbeszélések Földön innen, Földön túl című kötetében, a L’Harmattan kiadó Katalán könyvtár sorozatában jelenik majd meg 2021 tavaszán.