A szenegáli Mohamed Mbougar Sarr tavalyi Goncourt-díjas regényéből, Az emberek legtitkosabb emlékezetéből kiderül, hogy a kritikaírás igencsak veszélyes műfaj: a könyvben rejtélyes módon, de módszeresen és 

szinte kivétel nélkül elhullanak azok a kritikusok, akik nem jól olvassák a műveket,

és az irodalom helyett az identitásra fókuszálnak. Sarr főszereplője, Diégane Latyr Faye, ugyancsak ifjú szenegáli író ugyanígy kendőzetlenül guillotine alá küldené azokat a kritikusokat is, akik csak szemlézik, de nem kritizálják a műveket, akik „a problematikák és a tematikák pörölyét suhogtatva, szűk alagutakba terelik a művek csordáját, és szegény párákat sorra letaglózza a koncepció, a szakzsargon meg tartalomanalízis.” (55-56) Ilyen felütéssel különösen nagy kihívás kritikát írni arról a regényről, mely valószínűleg az utóbbi évek egyik legeredetibb és legemlékezetesebb írói hangját hozta a francia és az afrikai irodalomba. Mindenesetre megpróbálom – és reménykedem benne, hogy engem nem ér utol Elimane rossz kritikusokra szórt halálos átka…

Az előbb emlegetett T. C. Elimane, Az embertelenség labirintusának szerzője Diégane mellett a regény másik főszereplője. Diégane 2018-ban, Párizsban fedezi fel Elimane régen elfeledett, eredetileg 1938-ban kiadott regényét, mely azonnal akkora hatást tesz rá, hogy fel akarja kutatni az egykor „néger Rimbaud-ként” emlegetett szerzőt, akinek egy komoly plágiumbotrány hatására bezúzták minden könyvét, ő maga pedig bujdosásra adta a fejét – vagy legalábbis 

senki sem tudja, hova tűnt és él-e még egyáltalán.

Innentől egy olyan nagyszabású, korszakokon és földrészeken átívelő detektívtörténet veszi kezdetét, mely Franciaországba, Hollandiába, Szenegálba, Argentínába és egy rövid, hátborzongató epizód erejéig a Kongói Demokratikus Köztársaságba is elröpíti az olvasót. A helyszínek és az idősíkok egyre szövevényesebb és szerteágazóbb rendszerében ugrálva pedig bonyolódik az Elimane eltűnését körülölelő rejtély is – ám ahelyett, hogy mindez összezavarná az olvasót, a szerző biztos kézzel vezeti a párhuzamosan futó narratívákat, a regény középpontjában álló irodalmi kaland pedig egyre izgalmasabbá válik. Sarr nem csupán regénye címét kölcsönzi Roberto Bolaño Vad nyomozók (1998) című művéből, hanem könyvének szerkezetét is: az irodalmi nyomozómunka, a polifonikus történetmesélés, az elképesztő, már-már abszurdba hajló kalandok és a minden középpontjában álló irodalom mind 

nagyon erősen kötődnek Bolañóhoz,

Sarr egyik nagy mesteréhez.

Ez az irodalmi művek között fennálló erős intertextualitás és az erre történő folyamatos reflexió önironikus módon megjelenik a történet szintjén is, amikor Elimane az első és egyben utolsó regényével tulajdonképpen „lerabol[j]a az irodalmat” (237), hiszen a Diégane-t is megihlető regénye, Az embertelenség labirintusa nem más, mint más irodalmi művek szövegéből összerakott zseniális kollázs. 

Elimane lényegében gyarmatosítja az irodalmat,

magáévá teszi és beépíti saját világába mindazt, ami megihlette – ezzel pedig végső soron azt kérdőjelezi meg, hogy létezhet-e még eredeti irodalom vagy Pierre Menard-ként folyamatosan már létező szövegek újraírására vagyunk kárhoztatva. Francia kiadói egyszerre fogadják álmélkodással, elismerve írózsenijét, és vádolják meg ők maguk is csalással, hiszen abban az irodalmi kultúrában, ahol a szenegáli férfi érvényesülni szeretne, munkamódszere bizony plágiumnak minősül. Azt, hogy Az embertelenség labirintusa nem csupán ihletet merít más irodalmi szövegekből, hanem ennél jóval tovább megy, a harmincas évek kritikusai is észreveszik, és nem is restek ennek kritikáikban hangot adni. Az emberek legtitkosabb emlékezetében több ilyen kritika is megjelenik, melyek tipográfiailag és stílusukban is elkülönülnek a főszövegtől – ez pedig Bognár Róbert kitűnő fordítására is felhívja a figyelmet, hiszen a magyar szövegben is remekül működnek ezek a stílusváltások. Azonban érdekes módon nem a plágiumot felismerő kritikusok vannak túlsúlyban, hanem azok, akik 

hitetlenkedve fogadják, hogy egy ilyen nagyszabású könyvet egy fekete fiatalember írhatott.

Elimane-nak rendkívül fáj, hogy nem íróként, hanem egzotikumként mutatják be, így pedig írása helyett identitására koncentrálnak, és rosszul olvassák a könyvét is. Ez a kettősség adja egyébként Az emberek legtitkosabb emlékezetének egyik központi kérdését is: „Irodalomról van-e szó, esztétikai értékekről, vagy személyekről, bőrszínük árnyalatáról, hangjukról, életkorukról, hajukról, kutyájukról, a pinájuk szőrpamacsáról, a lakásuk dizájnjáról, a zakójuk színéről? Mi a téma? Az írás vagy az identitás, a megjelenítés stílusa vagy a stílustalan médiamegjelenés, az irodalmi alkotás vagy az író figurájának extravaganciája?” (312-313) Ez a dilemma kiterjeszthető arra is, miként olvassuk afrikai szerzők, azaz a regény világából kilépve akár Sarr műveit, létezhet-e egyáltalán olyan, hogy autentikus afrikai irodalom. Kritikusai Elimane szemére hányják, hogy regényéből hiányzik a valódi Afrika (bármit is jelentsen ez), nincsenek meg benne az elvárt egzotikus elemek és Sarr tulajdonképpen Az emberek legtitkosabb emlékezetével is azt kérdezi, kinek van joga megmondani, milyennek kell lennie egy afrikai regénynek, egyáltalán számít-e a szerző származása. Ha csak arra gondolunk, hogy mennyire különböző stílusú írók a 2021-es év afrikai irodalmi díjazottjai (a tanzániai Abdulrazak Gurnah, a dél-afrikai Damon Galgut és a szenegáli Sarr), talán egyet is tudunk érteni Sarr felvetésével, miszerint az irodalmi alkotás a kulcs, nem pedig az író identitása. Sarr egyébként maga is rendkívül komplex módon áll hozzá a kérdéshez: regénye egyrészt az elitista értelmiséget célozza, másrészt viszont bemutat számos, afrikai íróktól elvárt egzotikumot is (törzsi élet, mitikus emberevő krokodil – csak hogy két példát említsünk), melyeket aztán olyan sokrétű narratívába bújtat, hogy ne csak az Afrika iránt lelkesedő, antropológiai érdeklődésű olvasóknak jelentsenek izgalmas momentumokat, hanem az irodalomszerető közönség számára is igazi csemegévé válhassanak.

Semmiképp sem szeretném azonban Az emberek legtitkosabb emlékezetét csupán afrikai regényként, egy afrikai szerző műveként értelmezni, hiszen ennél jóval többet akar mondani Sarr magáról az irodalomról és az írásról is. Nem csupán a regény történetét adó nyomozás nagyívű, hanem azok a kérdések is, melyeket Diégane afrikai író- és művészbarátai tesznek fel egymásnak és maguknak az irodalom és az élet mibenlétéről egy-egy kocsmázás során. Siga D., a legendás és formabontó szenegáli írónő, az Anyapók, akit már-már személyes kapcsolat fűzött T. C. Elimane-hoz és aki először adja Diégane kezébe Az embertelenség labirintusát, azt mondja a szemében fiatal és naiv Diégane-nak, hogy nem lehet egyszerre élni és írni, vagyis nem lehet az élet minden percét írássá tenni, hiszen magáért az életért kell élni, nem pedig azért, hogy elmesélhessük azt. „A mű másodlagos” (32) – teszi még hozzá Siga D. Ezzel szemben Diégane egyik közeli barátja, Béatrice Nanga, az érzéki kameruni írónő nem ismer tréfát, amikor arról van szó, milyen a jó irodalom, a jó író és a jó olvasó: „Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat, mondta, s az igazi olvasók folytonos harcban állnak; ha nem törsz győzelemre az arénában, […] akkor elmehetsz a picsába, 

abban a langyos húgyban fogsz felfordulni, amiről azt képzeled, hogy prémiumsör,

és nem vagy olvasó, és még kevésbé vagy író.” (15) Mohamed Mbougar Sarr negyedik, Goncourt-díjas regénye bár kevésbé vérmesen, de Béatrice Nangához hasonlóan azt akarja bemutatni, hogy az igazán jó irodalom megalkotása, felismerése és befogadása folyamatos küzdelem. Viszont a bátran vett próbatételek sorozata talán végül eljuttat minket egy-egy igazán különleges prémiumsörhöz – és bár akad benne némi pimasz nagyképűség, Sarr valójában jogosan gondolhatja úgy, hogy Az emberek legtitkosabb emlékezete is a legjobb csapról való.

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete. Fordította Bognár Róbert. Budapest, Park Könyvkiadó, 2022. 461 oldal, 3999 forint.