Hogy miért Ljudmila Ulickaja a kortárs orosz próza világszerte egyik (Magyarországon pedig a) legnépszerűbb szerzője, annak számos párhuzamos oka lehet. Ezek egyike bizonyára az, hogy Ulickaja úgy jellegzetesen orosz, hogy közben más kultúrák felé is nyitott: rendre megmutatkoznak írásaiban a zsidó identitás különféle változatai (leghangsúlyosabban a Daniel Stein, tolmácsban) vagy az emigráns közösségek élettapasztalata (például a Vidám temetés amerikai orosz miliőjében). Mindemellett Ulickaja világa hangsúlyosan posztszovjet, tehát egyúttal posztszocialista is, következésképp a közép- és kelet-európai olvasók számára első kézből ismerős közeg. Munkái gyakran foglalkoznak olyan életutakkal, amelyekben a Szovjetunió bukásával járó társadalmi változások váltak sorsfordítóvá – hasonlóan ahhoz, ahogyan a Nobel-díjas belarusz pályatárs, Szvetlana Alekszijevics a szovjet identitásmítoszok és gondolati alakzatok továbbélésére összpontosítva, Viktor Pelevin pedig a társadalomkritikus szatíra eszközeivel közelít ugyanehhez a tapasztalathoz. Végül, de nem utolsósorban Ulickaja prózája nőirodalom – na nem azért, mert csak nőolvasókhoz kívánna szólni, hanem mert művei fókuszába többnyire női sorsok kerülnek – néha még akkor is, amikor látszólag egy férfié a főszerep, mint amikor a Vidám temetésben a haldokló férfiú szerelmeinek sorsleltárává válik a kisregény.

Az – alcíme szerint – új elbeszéléseket csokorba gyűjtő, A lélek testéről című Ulickaja-kötet is markánsan vonultatja fel az írónőre jellemző, fent lajstromba vett védjegyeket. Két ciklusra – a Barátnők, illetve A lélek testéről címűekre – oszlik a kötet, és ezek mindegyikét egy-egy mottószerű szabadverssel vezeti be a szerző. A könyvet nyitó, Nekem nem kellenek mások... című darab akár az Ulickaja-féle prózairodalom ars poeticája is lehetne – azé az irodalomé, amely úgy feminista, hogy nem férfiúsítani akarja a nőket, és nem az „elnyomó” hímek elleni vádbeszédként kíván szólni, hanem amelyben a női szolidaritás a sorvezető, s a női sorsok iránti érzékenység határozza meg a látásmódot. A kötet nyitánya azt ígéri, Ulickaja ismét a „csajok, öreglányok, vén csatalovak” szószólója lesz majd – ráadásul olyan, az (ön)irónia és az empátia jellegzetes elegyét kínáló, expresszionista szabadversben fogalmazza meg ezt a vállalást, amelynek futamai ilyen szuggesztíven szólalnak meg Kántor Péter remek fordításában: „Milyen gyönyörűek vagytok göndör hajfonat-koszorúsan és kopaszon is, / elefántcsont-kemény fénylő gömb-koponyákkal, / fejeteken hajboglyák, raszta-tincsek, lágy jácint-fürtök, / lábatok fürge és könnyed, ki spiccen, ki szökken, / egyik kerekesszékben, mögötte szélütés után háromlábú bottal a másik. // Ugranak fiatalok, hegyes a mellbimbójuk, / Lógó mellűek ugranak, szilvacsöcsük röppen, / lapos mellű kislányok, kaporkoszorúval takarva szemérmük… // Szeretlek titeket, kedveseim, a vidámságotokat, a hűségeteket, / a jóságotokat és a hatalmas szíveteket, / ahogy anyásan magatokhoz ölelitek a kicsit és gyöngét, / ha csak egy kisegér is, ha rút kis béka, / hát még ha emberi gyermek.”

Az imént idézett részlet is a nősorsok igen tágas regiszterét villantja fel – az ifjúkori szépségtől az időskorig, az anyaságtól a betegségig terjed a merítése. Sokat mer ígérni. A kötet aztán be is tartja ezt az ígéretet – az első, Sárkány és Főnix című novella például egy leszbikus pár egyik, halálosan beteg tagjának utolsó napjairól szól úgy, hogy két nézőpontból is transzkulturális megközelítést használ: egyrészt a kaukázusi miliő, valamint a hollandiai liberális közeg normarendszerét ütközteti, mindemellett a posztszovjet világ nemzetiségi konfliktusait is igen plasztikusan ábrázolja az azeri–örmény pár történetének apropóján. Prózaköltészet ez a javából, a Dichtung, tehát a sűrítés értelmében is – kiváló példája annak, hogyan képes az Ulickaja-féle szöveg kontúros, lényegre törő ábrázolásmódja nagyregényre való élményanyaggal és problémahalmazzal dolgozni eredményesen egy néhány oldalas novella keretein belül is.

Az Alisza halált vesz szintén hű marad a szerzőtől megszokott látásmódhoz, kezdve a lényegre törő, egyetlen mondatba súlyos mélységeket sűrítő felütéstől – „Amikor az életen már nem volt mit tökéletesíteni, beköszöntött az öregség” – a jellegzetesen ulickajai helyzetig, mikor a méltóságteljes halálra készülő idősődő nő néhány váratlan, mégis joggal köznapinak nevezhető fordulat révén új küldetést és értelmet talál az életének. Az Egy külföldi nő című írás is sokat markol – az orosz Lilja és az iraki Szalih történetébe ugyanis ismét csak sok minden belefér, a női szerepek különféle felfogásainak kölcsönhatásától kezdve egészen addig, hogy a szöveg még politikai thriller is mer lenni. Az Áldottak mind, kik... című darab pedig, amely a betegséget és annak a személyiségre gyakorolt hatását helyezi a középpontba, átvezeti az elbeszéléskötetet a több értelemben is testesebb második ciklusig.

Az Ulickaja-könyv második egysége, amely a kötet egészéhez hasonlóan A lélek testéről címet viseli, az öregségre és a betegségre fókuszál, két síkon vizsgálva a test romlásának drámáját. A mottóvers ismét érzékletesen ragadja meg azt a kettősséget, amely a soron következő novellákat jellemzi. „Minden megvolt: az utolsó rák és az első kék folt. / Minden elfolyt: a lépes méz a lépből, a genny a sebből” – szól egy sorpár a szöveg közepe táján, hogy aztán eljusson a végső kérdésig, amelyre válaszváltozatokat kínálnak majd az Ulickaja-novellák: „Lehull a függöny. Fekete doboz. Csend. / Van ott valaki? Vagy nincsen senki?”

A Tetemek, tetemek, hol lehet a lelketek... a gogoli abszurdot az amerikai minimalista próza ismérveivel házasítva tárja fel egy vegetarianizmus eredettörténetét, abból a helyzetből indulva ki, amikor „egy nyirkos őszi napon a főnöknője elküldte Zsenyát a húsüzembe alapanyagért – sertés tobozmirigyért”. Az Aqua allegoria szintén nyilvánvaló rokonságot ápol világirodalmi előképeivel, jelesül Kafka Átváltozásával, amelynek feminista ellentétpárjaként is olvasható. A Kettesben kakukktojás a kötetben – legalábbis addig a pillanatig, amíg az olvasó rá nem döbben, hogy valójában nem a magatehetetlen idős férfi a főszereplője, hanem a fiatal laboránslány – a harminc évvel korábban vele megejtett affér mitikus jelentőségűvé érik az öregember elméjében, aki a test egyre szűkülő korlátainak szorításából a képzelettel vegyített emlékezés irányába igyekszik kiutat találni. Az Ember, hegyi tájban aztán a posztszovjet vonalat erősíti. A Valentinának és fiának a fotószakkörben elsajátított látásmódját az Afganisztánban mesterlövészként is kamatoztató Tolik története ugyanis akár Alekszijevics valamelyik interjúregényében is helyet kaphatott volna – már amennyiben eltekintünk az ismét csak kafkai abszurditásba merészkedő lezárástól. Ljudmila Ulickajának a fantasztikum iránti, az új kötetben szokatlan intenzitással megjelenő vonzalmát a Vava fokozza a végletekig egy játék kutya generációkon átívelő történetével és misztikumba hajló megdicsőülésével, hogy aztán az Autopszia tüstént visszarántsa az olvasót a transzcendens magasságokból a bonctermek húsba vágóan naturalista világáig – hogy végül Márquez Öregúr – hatalmas szárnyakkal című mágikus realista novellaremekének Ulickaja-féle párjaként teljesedjék ki. A kötet záródarabja, a Szerpentin végül ahhoz is veszi a bátorságot, hogy választ adjon a novellaciklus élén álló verses bevezető végső kérdéseire.

Ljudmila Ulickaja legújabb elbeszéléskötete – amely nem csak magyarul új, az orosz eredeti ugyanis 2019-ben látott napvilágot – ismét szépen példázza azokat az erényeket, amelyeknek köszönhetően szerzője (Alekszijevics mellett) világszerte az orosz nyelven alkotó írónők egyik legnépszerűbbike. A lélek testéről mindemellett az Ulickaja-prózavilágban is továbblépést jelent – elrugaszkodást a mikrorealizmustól a fantasztikum és a transzcendencia irányába a világirodalmi kapcsolódási pontok hangsúlyos vállalásával, és visszatérve azokhoz a hitbéli-egzisztenciális kérdésekhez, amelyeknek másfél évtizede a Daniel Stein, tolmács révén már egy nagyregényt is szentelt a szerző.

(Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről. Fordította: Morcsányi Géza. A verseket fordította: Kántor Péter. Budapest, Magvető, 2020.)