Ljudmila Ulickaja még mindig meg tud lepni. A jó írók egyik sajátossága a szememben, hogy a rájuk tágan jellemző stíluson és világon belül minden alkalommal nyújtanak valami addig nem voltat. Más szegletét láttatják az életnek, a korábbiaktól eltérő szemszögből és megformálásban. Ismételve is különböznek a meglévőtől. Meglepetéssel szolgálnak.
Ulickaja újra búcsúzik, most másképp, mint legutóbb nagyregényében, a Jákob lajtorjájában. Nagy formátumú összegzése, családiemlékezet-rekonstrukciója, autofikciója bravúros kompozíciójával a korai remeklések mellé állítja azt a művét. Itt, A lélek testében nem az életidők összefüggése, hanem az elmúlás eseményszerűsége kerül előtérbe.
Ulickaja már egy évtizede hangoztatja, hogy többé nem készül regényt írni, mert iszonyú teher és felelősség azt (a csak a fejében lévő világot) hordozni a véglegessé váló lejegyzésig. S különben is az elbeszélés a fő zsánere, mondja. Azóta szerencsére mégis megszületett többek közt a Jákob, most azonban tényleg elbeszéléseket adott ki. Igaz, hogy hosszú prózáját is kisebb, kompakt történetek alkotják, ám legalább annyira az is, hogy mesterien szövi össze e kisebb egységekből a magánéleti szférából koncentrikusan kirajzó családi, generációs és társadalmi körképet.
A lélek testéről vegyes műfajú kötet: a novellák mellett verseket is találunk benne (elsőként például egy szerelmi hevületű vallomást a barátnőkhöz: Nekem nem kellenek mások… címmel), ennek megfelelően pedig két fordító jegyzi: a prózát Morcsányi Géza, a verseket Kántor Péter ültette át magyarra, korrektül.
Ez a kevert jelleg ugyanakkor már csak azért is érdekes, mert ahogy a fentiekből is kiderülhetett, Ulickaja alapvetően nem költő: jellemzően nem publikálja verseit, bár néhány ifjúkorit még beemelt a Médea és gyermekeibe a regénybeli költőnő alkotásaiként, most pedig a fent említett verssel nyitja a kötetet. A folytatásban egy leszbikus pár kapcsán nemzetiségi ellentétekkel (Sárkány és Főnix), majd orvos–beteg-találkozásnak induló, de hamar férfi–nő-vonzalomba, sőt szerelembe átcsapó viszonnyal (Alisza halált vesz) szembesülünk. E kapcsolatot egy különös, halállal összefüggő kérés alapozza meg, amelynek aktualitását meglepő események tolják egyre kijjebb az időben – mert az élet, amint azt Ulickaja tudja csak igazán, bőven szolgál nem várt, nem is sejtett fordulatokkal. Az élet és a halál dinamikája sajátos algoritmus szerint működik: nem az hal meg éppen, aki akar, vagy akinél a kora, állapota miatt esedékes lenne, s az életben megtartó törvényszerűségek apropója is nehezen kikövetkeztethető.
Ulickaja prózáját többek közt a fordulatosságáért, a háttérből és a perifériáról előlépő perdöntő, cselekménybonyolító momentumokért kedvelem. Az imént tárgyalt Alisza halált vesz című szöveg cselekményszervező sarokpontjait sem igen lehetne kitalálni, hát még a Barátnők-ciklusban (a könyv első fele) következő, nagyobb lélegzetű elbeszélés szakaszait. Jobban belegondolva mégsem annyira rendkívüli, hogy egy nő meglehetős határozottsággal leszólít egy külföldi férfit, aki prostituáltnak nézi; hogy a kinézett külföldi férfi „arab” diák Moszkvában, akinek neveltetéséből adódóan nehezére esik interperszonálisan megélnie nemi vágyait. Megváltásként hat tehát a férfira, hogy házasságot ajánlanak neki – a szervezett házasság intézménye pedig miért csak Keleten és a harmadik világban létezne? A fiatalok ráadásul könnyen belerázódnak a férj–feleség-szerepkörbe. Innen két irányban folyik tovább a cselekmény. A másodikról nem szimultán, hanem megkésve, a narráció linearitásában értesülünk. A kulcs megint a kettő közti kapocs: hogy minden másképp is lehet, mint ahogyan elsőre valószínűsíthető a férj eltűnéséből. A sorsok közös forgatókönyve meglehetősen cikcakkos, s az időfaktornak nagy benne a szerepe. Időbe telhet ugyanis, amíg áttör egyik fázis a másikba. Ennél az elbeszélésnél pedig, ahol egy ideje már időzünk, s amelynek a címe Egy külföldi nő, a fókusz egyszer csak a nemzetiségpolitikai problémára irányul – hasonlóan az első elbeszélés kulminációs pontjához. Ott a haldokló nő hangsúlyos helyzetben, halála előtt kérdez rá az örmény–azeri-ellentét okára az okosnak tételezett Zsenyától, aki még odaér ciprusi halálos ágyához. Az Egy külföldi nő cselekményének is az utolsó harmadában válik árnyalttá, rétegzetté és meghatározóvá az addig egybemosódó, homogén, sőt szándékosan elnagyolt tárgy, az arabnak vagy kurdnak lenni kérdésköre. A nézőpont megváltozásával és a fókusz átállításával a nemzeti hovatartozás jelentőségre tesz szert. Onnan már nem is meglepő, mondhatni, törvényszerű az események további menete. Ha valahol zavar a következetlenség egy apró, mégis hangsúlyos motívumban, amely lélektanilag és praktikusan hitelteleníti a karakterek kirajzolódó viszonyait, az a levél elrejtése. Mai történetet már nem könnyű sikeres információelrejtésre alapozva elmesélni: nehezen hihető, hogy valaki Európában nem találja a másikat. S évekig ki van szolgáltatva a postai levél törékenységének.
A könyv közepénél tartunk, mikor az Áldottak mind, kik olyan festői tájleírással jelentkezik a második oldalán, amely a Médea és gyermekeiből emlékezetes. Ott a hegyoldalban álló árnyékszék ablakából nyílik pompás kilátás a tengerre, itt egy rejtett, az utcáról láthatatlan genovai teraszról elevenedik meg a panoráma hegyek és tenger között. A hozzá tartozó lakásban, tudós filológus anyjuk hagyatékában talál rá a megrendítő áldásszövegre két, magát elhanyagoltnak tudó felnőtt orosz leánygyermek. Az oroszra fordított, kalligrafikusan lejegyzett („kényelmesen lehetett volna rögtön korrektúrázni is”, így a narráció, de nehéz elképzelni, kinek a nézőpontját közvetíti, ha a lányoktól távol áll minden textológia) ima telibe találja az elhunyt anyjukra idegenül, elveszetten, tanítványaira féltékenyen gondoló idősödő, megkeseredett leányokat. Mindegyre hárítanak, nem találván anyjukra igaznak a megejtően egyszerű és bensőséges versben foglalt lelkiséget. Arra jutnak: anyjuk minden bizonnyal mégiscsak nekik üzeni mindezt, s ők maguk egymásra, nem pedig az anyjukhoz való ambivalens viszonyukra vonatkoztatják az áldást. Ettől megnyugszanak, megbékélnek.
A lélek testéről című második egység is verssel indul. Az alcím újra „Előszó helyett”, a cím pedig: Egyetlen leckéből sem okultál… Keserű számvetés az oktalan és tanulság nélkül zajló életről a záró felvonás nyitányában: „Van ott valaki? Vagy nincsen senki?” A nyitó elbeszélés vélhetően – ezzel a névvel az életműben és e kötetben sem először előlépő – önéletrajzi fedésű Zsenyája biológusnak készülve tobozmirigyet emel ki disznótetemekből egy húsüzemben („Tetemek, tetemek, hol lehet a lelketek…”). Az eredmény és a kimenetel a Kukockij eseteinek Tányáját juttatja eszünkbe, aki megundorodik az élő és élettelen határán lét humán kísérleteitől. Amíg ott inkább etikai a cezúra, itt a vágóhíd mint közeg keltette iszonyhoz kétségkívül hozzájárul Enyedi Ildikó filmjének hatása, másutt, más motívumában is. Kafkai allegória a következő novella, amely az almadiéta spiritualizáló voltáról szól fantasztikus parabolában; ez a tónus az életműben eddig inkább csak az írónő állatmeséire volt jellemző – némileg a borító is ezt az érzetet erősíti. A Kettesben a lélek testi mivoltának József Attila-i, Thomas Mann-i és kukockiji vízióját idézi. A korai Ulickaja-nagyregényben a címadó nőgyógyász átlát a bőrön a belső szervekig – az új elbeszélésben most a testi egybeolvadás örök, több értelemben is bensőséges izgalma rávetül a nagybeteg feleség kórházi ágyán történő, megtörténhető érintésekre. A kisfiúként még középszerű, majd a fotózásban kiteljesedő karakter is végül eltűnőben; behívja, elnyeli az univerzális képkeret (Ember, hegyi tájban). Az ezt követő elbeszélésben ember, állat és játéktárgy mágikus analógiáján át természetfeletti egybeesésekről értesülünk, hozzáfűzve végül a narrátor szkeptikus reflexióját (Vava). A misztikus eltűnések sora erős zenei-spirituális motívummal hangzik fel újra az életműben, s szimpátián alapuló kölcsönösséget indukál (Autopszia).
Az orvostól, biológustól a bibliográfusig ér el a kötet íve a jóindulatú, empatikus és precíz, mindent rendszerben látó, tanuló Nagyezsda emlékezetvesztő történetéig (Szerpentin). Az átfordulást követően holisztikus egységben feltáruló tudás világszerűségének leírása azért több fokozattal halványabb és közhelyesebb, mint az e kritikában is gyakorta megidézett Kukockij esetei című Ulickaja-nagyregény párhuzamos dimenziójában.
Az elbeszélések felét a szerző ajánlja valakinek. Egy-egy nőnek, valószínűleg barátnőinek, akiket már az első versben keresztnevükön szólít. Ezek a megérintő, változatos stílusú, hol humoros, groteszk, hol lírai, fantasztikus, mesés, bensőséges áttűnések a másik oldalra engesztelő és kiengesztelődő etűdök. Helyenként túlírva-meghúzva, némi didaxissal kötik át színes szegélyként a korpuszt: az Ulickaja-életművet.
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről. Fordította: Morcsányi Géza. A verseket fordította: Kántor Péter. Budapest, Magvető, 2020.
