Van úgy, hogy egy író hosszú évekig vajúdik egy regénnyel, és van úgy, hogy egy alapötlet teljesen elvetél. Van úgy is, hogy a szerző egyszer mégis befejez egy félretett regénykezdeményt, de van néha úgy is, hogy poszthumusz valaki más fejezi be. Arra azonban a sokat látott olvasó is felkapja a fejét, ha egy íróasztalfiókba dobott töredéket az író halála után több évtizeddel hat másik szerző ír tovább. Pedig Boris Vian legutóbb megjelent regényének éppen ez a kivételes sors jutott!
A Nem úszhatjuk meg bűnügyi regény(utánzat) első születésének dátumát egy magánlevél rögzíti. Vian 1950. december 15-én számol be arról, hogy remek regényötlete támadt, majd meg is írja hozzá a szinopszist és az első pár fejezetet. Aztán közbeszól valami, de erről Vian már nem nyilatkozik. Csak találgathatunk: a válását megelőző magánéleti válság, a Sullivan-per[1] utáni anyagi nehézségei, egy színpadi művének bukása, súlyosbodó szívelégtelensége mind-mind hozzájárulhatott ahhoz, hogy Vian írói lendülete megtörjön, és az 1959-ben bekövetkezett haláláig soha ne is térjen vissza az eleinte kifejezetten lelkesítő regénytémára. A művészi és morális határokat feszegető, folyton lázongó Vian életrajzából tudjuk, hogy 1951 és 1952 tájékán nagyon nehéz körülmények között igyekezett rendezni magán- és alkotóéletét. Az is tény, hogy prózaműveit (Tajtékos napok, Szívtépő, Pekingi ősz) sokkal inkább csak a halála utáni évtizedekben ismerték el, mintsem életében. De talán nem is Vian lenne, ha nem tért volna vissza a síron túlról is egy utolsó regénnyel!
A Nem úszhatjuk meg kézirattöredéket Vian második felesége, „Ourson” (Ursule Kübler, svájci születésű balerina és színésznő) is kiadásra érdemesnek találta, de hogy milyen formában, azt ő maga sem tudta. Halála után (2010) továbbra is az általa alapított és a ma Nicole Bertolt által vezetett Boris Vian Alapítvány gondozza a hagyatékot – többek között – az író zenészként visszavonult fia, Patrick Vian aktív részvételével. Az Alapítvány kezdeményezésére és a Fayard kiadó közreműködésével került sor a regény újjászületésére 2020 márciusában. Vian születésének centenáriumára az Alapítvány megbízott hat, mindenféle irodalmi átverésre és nyelvi játékra hajlandó OuLiPo-tagot[2], hogy fejezzék be a regényt. Valószínűleg maga Vian sem gondolta annak idején, hogy a cselekményt és néhány szereplőt nem a kiadónak vagy saját magának vázolta fel, hanem ennek a 21. századi merész művészcsoportnak. Mindenesetre a szinopszis a legjobb kezekbe került.
Az izgalmas feladatot elvállaló alkotók mind jeles képviselői a francia kísérleti irodalomnak és művészeteknek. Bár a közös alkotást azzal is hangsúlyozzák, hogy leginkább csoportként tekintenek magukra, ez esetben érdemes talán név szerint is említeni őket. A matematikus végzettségű, újságíróként is tevékenykedő, Goncourt-díjas író, költő és színpadi szerző Hervé Le Tellier 2019 óta az OuLiPo elnöke is, így „hivatalból” a kezdeményezés koordinátora is lett. Az írás mellett a munka szervezésében is nagy segítségére volt a történész-író Marcel Bénabou, aki az OuLiPo-ban titkári tisztséget tölt be. Olivier Salon matematikus, író, színész és zongorista 2000 óta tagja az Ouvroir-csoportnak. Jacques Jouet szinte veteránnak számít, hiszen már 1978-ban kapcsolatba került az OuLiPo-val, és 1983-tól kezdve ír regényeket, verseket, novellákat és esszéket, illetve alkot kollázsokat. A Vian-utánzók legfiatalabb és egyben egyetlen női tagja Clémentine Mélois, író és grafikus, aki a francia borítótervet is készítette. Nem utolsó sorban színesíti a csoportot az argentin származású, Párizsban élő nyelvész, fordító, író Eduardo Berti, aki 2014 óta tevékenykedik az OuLiPo-ban.
A hat alkotó – néhány egyértelmű dátumtévedéstől és hibás sportszakkifejezéstől eltekintve – szinte teljesen változatlanul hagyta a kéziratban fennmaradt első négy fejezetet, amelyekben Vian megfestette a koreai háborúból 1950 decemberében visszatérő főhőst, Frank Boltont. Frank nemcsak azért kulcsfigura, mert ő az elbeszélő, hanem mert a gyilkosságsorozat az ő személye köré összpontosul abban az értelemben, hogy az áldozatok mind olyan nők, akikkel valamikor kapcsolatban állt. Emiatt gyanúsítottá is válik, ezért úgy érzi, hogy a nyomozásban tevékeny részt kell vállalnia, sőt, néha a magánnyomozó barátját és a rendőrséget kijátszva figyelmeztetnie kell a potenciális áldozatokat. Az egyes szám első személyű nézőponttal maga az olvasó is a pergő események részesévé válik, amit egyébként már a regény címe is előre vetít.
Bár Vian elég pontosan körvonalazta tervét, a szerzőcsoportnak így is jócskán maradt tennivalója. Egyes áldozatok, gyanúsítottak, a rendőrfigurák mind utólag kitalált szereplők, akik nagyszerűen simulnak bele az eredeti történetbe. A földrajzi nevek szintén jól illeszkednek az első fejezetekben Vian által megszabott amerikai vonulathoz – ami miatt a Vernon Sullivan[3]-sorozat ötödik regényének is tekinthetjük a kötetet. Szintén a 21. századi szerzőket dicséri, hogy az utólag megírt tizenkét, közel azonos terjedelmű fejezet is telis-tele Viant idéző utalással. Az aktuálpolitika, a média, a sport, az autók, a filmek és természetesen a zene, főleg a jazz az 1940-es évek végi Egyesült Államokat idézi. Az amerikai couleur locale-t erősítik az angolszász mértékegységek is és a fikció szerint angolból fordított szójátékok, amelyekre néhány „fordítói” lábjegyzet utal. Vagyis irodalmi szempontból egy nagyon izgalmas, kétszeres pastiche-t olvashatunk: a zazou[4]-szimpatizáns Vian az amerikai krimit utánozza, az OuLiPo-sok pedig Vian stílusában írnak nagyszerű érzékkel.
A többszerzős regényírásnak vannak hagyományai a francia irodalomban. Gondoljunk csak a két Goncourt, a Rosny-fivérek vagy Willy és Colette párosára! Vagy az 1855-ben megjelent La Croix de Berny „négykezes” levélregényre, amelyben Delphine de Girardin, Théophile Gautier, Jules Sandeau és Joseph Méry egy-egy szereplő nevében írt leveleket. Az 1950-es évekből a Boileau–Narcejac, napjainkból pedig a Preston–Child szerzőpárost említhetnénk, de a Vian regényét befejező „hatosfogat” mindenképpen rekordnak számít.
Bár a magyar kiadás csak a centenárium után egy évvel, 2021 tavaszán jelent meg, méltóképpen adózik a 20. századi francia irodalom egyik legsokoldalúbb zsenijének, és könnyed csemegét ígér a bűnügyi regények rajongóinak.
Boris Vian (+OuLiPo): Nem úszhatjuk meg. Fordította Takács M. József. Budapest, Helikon, 2021.
Jegyzetek:
[1] Vian Köpök a sírotokra című regénye körül kialakult botrány és jogi per (1947–1949).
[2] OuLiPo (ejtsd: ulipó): az Ouvroir de Littérature Potentielle, azaz a „Lehetséges Irodalom Műhelye” akronímája. Az 1960-ban Queneau és Le Lionnais által alapított, folyamatosan változó tagsággal működő, ma is igen aktív társaság kifejezett célja formailag és nyelvileg új irodalmi és képzőművészeti alkotások létrehozása.
[3] 1946 és 1950 között Vian négy detektívregényt írt Vernon Sullivan álnév alatt az amerikai kortárs krimi stílusában. Mind a négy olvasható magyarul: Vernon Sullivanː Köpök a sírotokra; ford. Rózsa László; 2. jav. kiad.; PolgART, Bp., 1999. Vernon Sullivanː Pusztuljon minden rusnyaság!; ford. Vinkó József; jav. kiad.; Cartaphilus, Bp., 2012. Vernon Sullivanː A holtaknak már mindegy; ford. Ádám Péter; jav. kiad.; Cartaphilus, Bp., 2011. Vernon Sullivanː Ki érti a csajokat?; ford. Lőrinszky Ildikó; Cartaphilus, Bp., 2014.
[4] Zazou (ejtsd: zazu): ezzel a Johnny Hess Je suis swing (1938) című dalának refrénjéből származó elnevezéssel illették az 1940-es években az amerikai öltözködést, valamint jazz és bebop életérzést utánzó, a közrendet és közerkölcsöt felbolygató francia, főleg párizsi fiatalokat.
