Boris Vian első regénye (Venyigeszú és a plankton) 1946 elején jelent meg a Gallimard Kiadónál. Az ekkor huszonhat éves, első kötetes fiatalember 

nem csupán író, hanem jazztrombitás, dalszerző, énekes, költő, zenei újságíró, fordító, színpadi szerző, szerkesztő, a párizsi művészvilág és éjszakai élet közismert, népszerű figurája is,

sőt 1941 óta házasember, apa, mérnök és – talán ő maga sem tudta eldönteni, hogy csak unalmasnak érzi-e, vagy inkább ijesztőnek – a szabványügyi hivatal munkatársa.

Mindeközben persze – egyáltalán nem mellesleg – kiskamasz kora óta szívbeteg volt, úgyhogy nyilván sokszor és sokan mondták neki, hogy vigyázzon, éljen óvatosabban, zsúfoljon kevesebbet a napokba, pihenjen többet, feleannyit se trombitáljon és a többi és a többi (édes istenem, mennyire unhatta szegény!). Természetesen hiába volt minden szó, nem ment, nem sikerült, olyan lázas izgalommal és sietséggel élte, dolgozta végig a napjait, mint aki az első pillanattól fogva pontosan tudja, hogy mindössze harminckilenc év adatik neki ezen a földön. Ez volt számára a természetes közeg, ebben lubickolt, mint hal a vízben: a zene, az irodalom, az ifjúság, a szerelem és a korai halál mindenben, minden mögött ott borongó gondolata, érzése, ami persze szomorú és fájdalmas valami, de amitől valószínűleg csak még fontosabbnak tűnik minden pillanat. Még sürgetőbbnek.

Legyen szó irodalomról, filozófiáról, sanzonról és jazzről, mindennek, ami a frissen felszabadult Párizsban történt, szinte biztos, hogy a Saint-Germain-des-Prés negyedhez volt köze. Bár a festők, írók, a kiadók, a galériák már jó ideje birtokba vették, ez volt a környék igazi aranykora. A háborúból, a gyászos és szégyenletes német megszállásból ocsúdó francia főváros ifjúsága olyan mámoros lendülettel szállta meg a Saint-Germain-des-Prés kávéházait, éttermeit, mulatóit; a dohos, szűkös pincéket olyan vad rohammal árasztotta el a jazz, a zsibongó tömeg, a cigarettafüst, a zabolátlan élet, a tánc és a szerelem, mintha örök ünnep köszöntött volna a világra, mintha a józan és szürke hétköznapiság kezéből mindörökre kicsúszott volna az irányítás.

Ez volt Boris Vian világa, ez köszön vissza műveiből is, és – akár versről, akár sanzonról, akár regényről volt szó – ez alakította a nyelvhez és a valósághoz való illemet és tapintatot nem ismerően játékos viszonyát. Ritka és csodálatos pillanat volt ez, amelyben egy zavarba ejtően sokoldalú zseni, egy történelmi korszak és egy sokat látott városrész „együttállásának” lehettek tanúi a szerencsés kortársak. Érdekes módon, annak ellenére, hogy Vian népszerű és sikeres alakja volt a művészeti szcénának, elsősorban trombitásként, énekesként, a társasági élet központi alakjaként és fáradhatatlan szervezőként volt ismert, és 

bár ő elsősorban íróként akart betörni, a regényei a barátai szűk körén kívül gyakorlatilag semmiféle visszhangot nem keltettek,

és még a legismertebb műve, az elsőt gyorsan követő, 1947 áprilisában megjelenő második regénye, a Tajtékos napok is csak bő egy évtizeddel később hozta meg az áhított sikert. Addig azonban még sok minden történt, meg kellett például születnie – sok egyéb mű között – annak a könyvnek is, amelyet most tart a kezében az olvasó.

A Köpök a sírotokra, ha nem is a viani életmű legjobb, legszebb, de mindenképpen és több szempontból is a legnagyobb hatású darabja. Ez a Vian-regény volt ugyanis az, amely mind közül a legnagyobb sikert aratta, és bár a legtöbb pénzt is ez hozta a konyhára, közben olyan felháborodást és botrányt kavart, hogy végül be is tiltották, sőt az évekig húzódó perek és botrányok miatt az összes valamirevaló kiadó hátat fordított Viannak… Ez volt az a könyv, amely a szerző egész hátralévő életére kihatott, amely soha többé nem engedte el, és – mint majd látjuk – szó szerint a legutolsó pillanatig kísértette őt.

Vian 1946 tavaszán, egy kissé nyilván zavaros éjszakán összebarátkozott az egyik muzsikustársa öccsével, Jean d’Halluinnel, aki éppen kiadót szándékozott indítani. Huszonhat évesen még könnyen-gyorsan barátkozik az ember, meg is állapodtak, hogy Vian összedob valamit Henry Miller Ráktérítőjének a stílusában. A nagyobb hitelesség kedvéért a szerzőként feltüntetett (természetesen fiktív, amerikai és fekete bőrű) Vernon Sullivan mellett Vian csupán fordítóként szerepelt a kötetben. A mű szeptember 2. és 15. között, két hét alatt született meg, és az eredeti terveknek megfelelően valóban elég durva lett. Bár az Amerikában régóta betiltott Henry Miller a trágárságáról volt ismert, Vian nem annyira a nyelvi eszközökben, mint inkább a cselekmény szintjén törekedett erős hatást elérni, és olyannyira sikerrel járt, hogy még 

a mai olvasó is csak kapkodja a fejét, nehezen dönti el, hogy hova tegye magában ezt a negyvenes évek közepének Amerikájában, a rasszista Dél egyik kisvárosában játszódó, „nyomokban nekro- és pedofíliát is tartalmazó”, a brutalitásban szinte tobzódó, véres és pornográf bosszúhistóriát.

Mi ez az egész?

Műfaj- és stílusparódia? A kritikátlan Amerika-kultusz kigúnyolása? Az Amerikában még akkor is tomboló rasszizmus elleni kiállás, tiltakozás? Provokáció, az arrogáns, az álszent és idejétmúlt ideálok mögött pöffeszkedő hivatalosság, a nyárspolgáriság arcába dobott kesztyű?

Valószínűleg az összes együtt. A körülmények és a történet szereplőinek az ismeretében kijelenthetjük, hogy a mű megírása és megjelentetése mögött is a pénz- és hírnévéhség, a tudatos botránykeltés szándéka húzódott meg.

A polgárpukkasztás nem csupán vicces valami, nem csak kellemes érzés, de bizonyos életkor alatt szinte leküzdhetetlen, hormonvezérelt késztetés; a botrány pedig – első ránézésre legalábbis – a feltűnésre, a sikerre és pénzre áhítozó ifjú írók és kiadók legfőbb barátja, jóakarója. Vian és d’Halluin mindent megtett annak érdekében, hogy a könyv közfelháborodást és botrányt keltsen, és kifejezetten várták, akarták, hogy ez bekövetkezzen, és nagyon csalódottak voltak, amikor nem sikerült gyorsan, azonnal. Már-már úgy tűnt, hogy Vernon Sullivan művét is az a tompa, közönyös csend nyeli majd el, amely Boris Vian addigi munkásságát temette maga alá, ám akkor hirtelen mégis megindult a sajtó, a kritika, a közvélemény ilyesmire hajlamos része, majd 1947 elején, némileg meglepő módon, nem egy katolikus, hanem egy protestáns szervezet vezetője indított pert a szerző és a kiadó ellen, és egy 1939-es, a családok védelmét célzó törvényre hivatkozva el akarta érni, hogy minősítsék pornográfnak és tiltsák be a művet.

A könyvet vették, mint a cukrot, viszont reális esély volt rá, hogy Viant két év börtönre és súlyos pénzbírságra ítélik, sőt – valószínűleg ez volt a mélypont – miután egy szomorú és feldúlt fiatalember szerelemféltésből végzett a barátnőjével, és a tetthelyen megtalálták a Köpök a sírotokra egy példányát, amely éppen az egyik nagyon-nagyon kegyetlen gyilkosságnál volt felütve, Viant már gyilkosságra való felbujtással is meg akarták vádolni. Ezek után valahogy, lassan, nagy nehezen elcsitultak a kedélyek: 1947 nyarán megszüntették az eljárást, 1948-ban Boris Vian elismerte, hogy ő volt a mű szerzője (addig makacsul azt állította, hogy „csak” fordította), de ahelyett, hogy végleg nyugvópontra jutott volna a történet, a protestáns szervezet vezetője ismét bíróságra ment (ekkor már név szerint Viant perelte be), úgyhogy 1949-ben a könyvet betiltották, Viant pedig, aki a 110 ezer eladott példánnyal degeszre tömte a zsebeit, utolérte és alaposan megkopasztotta az adóhatóság.

A botrányok közepette, majd azok elcsitultával születő és megjelenő regényei nem keltettek olyan visszhangot, mint amilyenre vágyott volna, így aztán 1953-ban megjelentette még egy trilógia első kötetét, majd végleg felhagyott a regényírással: hatalmas, tízezer oldalnyira rúgó írásos életművének ez a része lezárult tehát, de ott volt a költészet, a színház, a trombita, ott voltak szerzőként és előadóként a dalok, és ott volt a nagy, talán a legnagyobb szerelem, a jazz…

És végül eljött az az 1959. június 23-ai nap, az utolsó. Nem akart, de a barátok végül valahogy mégis rábeszélték, hogy menjen el a Köpök a sírotokra című film előpremierjére. Valószínűleg a regényből is elege volt már, de a megfilmesítés gondolatát az első pillanattól fogva gyűlölte, és nem sok jót gondolt a forgatókönyvről, az elkészült filmről pedig, ha lehet, még annyit sem...

És akkor a teremben kialudt a fény. A vásznon még csak a főcím pergett, amikor Boris Vian gyenge szíve nem bírta tovább. Egyesek szerint még felállt és káromkodott egyet, más beszámolók szerint csak lebukott a feje. Annyi biztos csupán, hogy a mozi és a kórház között félúton, a mentőben halt meg.

Később azután megtörtént, aminek meg kellett történnie, amire egész életében vágyott, és az ifjúság – igaz, az már egy másik évtized ifjúsága volt – a hatvanas-hetvenes évek fordulóján korszakos jelentőségű íróvá avatta, és megteremtette Boris Vian mindmáig élő kultuszát.

*

A kötet a Könyvfesztiválra jelenik meg az Európa Könyvkiadónál Bíró Péter fordításában.