Bolognában ültem a lakásomban, amikor a magyar fordítóm, Gyukics Gábor felhívott telefonon. Többször jártam már Magyarországon, két antológiában is szerepeltek a verseim. Néhány évente, attól függően, ki milyen elfoglalt, Gábor igyekszik leszervezni nekem egy-egy felolvasást az országban. Ezek a rendezvények szinte mindig teleházasok, a legutóbbi magyarországi felolvasási körutamon pedig vagy fél tucat interjút adtam különböző vezető magyar lapoknak.

Mielőtt azt gondolná valaki, hogy felvágok, előre jelezném, hogy erről szó sincs. Őslakos amerikai vagyok, félig csejen, félig francia felmenőkkel. Autentikus csejen családban nőttem fel. A nagyanyám házi készítésű hosszú ruhában, gyöngyberakásos övben és csejen mokaszinban járt a városba, egy nagy csejen sállal takarva a skalpoló kést az övében, mert nem volt alkalom, hogy ne érte volna valamilyen atrocitás a fehér ember részéről. Prérinigger, bélevő, a megszólítások száma végtelen. Voltunk mi minden, ami a nagyvállalati kolonizáció útjában állt.

Magyarországon különös kultusza van az indiánoknak. Azt remélem, hogy az érdeklődés, ami a költészetemet övezi, legalább ötven százalékban a verseimnek szól, és a másik fele a származásomnak. A helyzet egyébként nem igazán zavar.

Szóval, ültem a lakásomban, amikor Gábor hívott. Furcsának tűnt, hogy a Covid-járvány lecsengésekor, amikor már ki voltunk írva az oltásra, de utazni még borzasztóan körülményes volt, keres egy esetleges felolvasótúrával Magyarországon. Erről azonban szó sem volt. Azt mondta a telefonba, indul egy új lap az Egyesült Államokban, erős közép-európai fókusszal, és arra akarnak felkérni, hogy utazzak el Magyarországra és írjak a „magyarországi indiánokról”.

Hosszasan hallgattam a vonalban, majd azonnal rákérdeztem, hogy jól értem-e, hogy magyarországi kolonializált őslakosokról beszél. Nem értettem jól. Magyarországon nincsenek őslakosok, legalábbis olyan értelemben, mint mi az Egyesült Államokban. Magyarországon majdnem százéves hagyománya van annak, hogy fehér emberek indiánosat játszanak az ország erdeiben. Ráadásul az egészet körül lengi valami felfoghatatlan titokzatosság. A játékot játszók nem beszélhetnek a tagokról, nem árulhatják el például a valódi nevüket, és a játék pontos helyét is titokban tartják, így beavatatlan nem keveredhet oda. Abból, ahogyan Gábor beszélt róluk, nagyon úgy tűnt, a kulturális kisajátítás és a szabadkőművesség szerelemgyereke ez az egész Magyarország erdeiben.

Az első reakcióm a düh volt. Miért is kellene nekem bárkiről írnom, aki úgy gondolja 2021-ben, hogy önkényesen ellophatja és a magáénak vallhatja mások kultúráját? Miért pont nekem kellene erről írnom?

Hetvenhat éves vagyok. Csejen-lakota-kajun és francia keverék. Tsitsitsasz eredetileg. A csejen nevet a fehér ember adta a nemzetünknek.

Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy a saját népem, illetve az éppen elnyomott, gyarmatosított őslakosok érdekeiért harcoltam szerte a világban. Képviseltem a népemet az ENSZ 1988-as Őslakos Népek Konferenciáján, csempésztem könyvet a berlini falnál, voltam tengerészgyalogos.

Bejártam a világot, ettem mozgó barna levest Pápua Új-Guineán a fejvadászokkal, az amerikai államhivatal pedig megvádolt azzal, hogy felkelést szítottam Port Moresby egyetemén néhány évtizeddel ezelőtt. Ezek közül két dolgot tartok a legfontosabbnak: azt, hogy költő vagyok, meg azt, hogy a törzsem hagyományos szertartás- és rituálérendszerében nőttem fel. Ezek határoznak meg engem.

Emellett tagja vagyok népem Kutya Katonáinak. Ez egy meghívásos klub, ami törzsünk harcosaiból áll. A Kutya Katonák azok, akik ellenálltak a fehér embernek. Tagja az lehet, aki ölt már embert.

Egy pillanatig nem gondoltam, hogy Gábor esetleg arra szeretne rávenni, hogy mentsem fel a kulturális kisajátítást. Ennél sokkal közelebbi barátok vagyunk. Testvérek, ahogyan mondjuk néhány pohár bor után. Ha valaki, én aztán biztosan nem fogok kesztyűs kézzel bánni a fehér emberrel, aki a földünk után éppen a kultúránkat sajátítja ki, történjen ez bárhol is a világon.

Ebben igazam is volt, Gábor megnyugtatott, hogy ilyen elvárást senki sem támaszt felém. „A magyar indiánok egyébként is érdekesek” mondta. „Ellentétben más indiánosat játszó fehér emberekkel, az 'indiánozás' egyfajta ellenállás volt a XX. századi Magyarországot sújtó autoriter, fasiszta és kommunista rendszerek ellen.”

Kértem néhány nap gondolkodási időt, hogy válaszoljak a felkérésre. Mielőtt igent mondtam volna, levelet váltottam a lap főszerkesztőjével, aki megerősítette, hogy nincs különösebb elvárása felém. Azt írok a magyar indiánokról, amit akarok. Egyre jobban érdekelt, hogy miért akartak pont indiánok lenni a magyarok a kommunizmus ellenében.

Én egy olyan Amerikában nőttem fel, ahol őslakosnak lenni szimbólum volt. A haladás akadályának a szimbóluma. Valami, ami a nagyvállalati fejlődés útjában áll. Ennek jegyében szó szerint mindent elkövettek, hogy megsemmisítsék a népünket, de legfőképpen a kultúránkat. Elvették gyermekeinket, szétverték szervezeteinket, betiltották a nyelvünket. Majd fehér emberek kezdték tanítani orvostudományunkat, nyelvünket, szokásainkat más fehér embereknek, fehér emberek egyetemén.

Ha pedig valaki azt gondolja, hogy ez már a dicstelen múlt, nem is tévedhetne nagyobbat. Trump elnök dicstelen regnálása alatt ismét fel kellett kelnie a nemzeteknek, hogy megálljt parancsoljanak a nagyvállalati kapzsiságnak. Standing Rocknál ismét ellen kellett állnunk, ezúttal a vízért. A fiatalok felverték tipijeiket az olajvezetékek útjában, hogy ne fertőzzék meg folyónk tiszta vizét a profitért. A víz az élet, az olajat pedig nem lehet meginni. Azt hiszem, ezt nem vitathatja senki. Mégis könnygázzal és gumilövedékekkel oszlattak minket.

Nem igazán értettem, miért szeretne bárki is indián lenni ennyi nyomorúság és kegyetlenség után. 

*

A budapesti Liszt Ferenc repülőtéren meghívólevéllel a kezemben szálltam le, amely a felmentésemet hivatott biztosítani az egyébként kötelező kéthetes karantén alól. Magyarországon szigorú járványügyi intézkedések vannak érvényben: kizárólag az mentesül a karantén alól, aki munkavégzés céljából érkezett az országba.

A határőr hosszasan tanulmányozta a levelet, amikor bevitte az adataimat a számítógépbe. Éreztem valamilyen tiszteletet a hangjában, amikor visszaadta az útlevelemet. Indián jött írni „indiánokról”.

Az őslakos amerikaiak folyamatosan meg-megjelennek a magyar bel- és külpolitikában. Legutóbb a bevándorlási válság során hasonlította az ország miniszterelnöke a menekültekkel való embertelen kormányzati fellépést az amerikai őslakosok elkeseredett harcához a földjükért a gyarmatosítókkal szemben. Ez az ízléstelen párhuzam persze különösebb visszhang nélkül maradt. Sosem létezett olyan indián nemzet, aki háborúból menekülő földönfutók ellen fogott volna fegyvert.

A reptéren Gábor várt és elvitt a hotelszobámba. Néhány pohár bor után visszavonultam, és elkezdtem kutakodni a rendelkezésemre bocsátott szakirodalomban, hogy legalább azt megértsem, mitől alakult ki ekkora kultusza az őslakos amerikaiaknak Magyarországon.

Nyilván az őslakos amerikai Európában is szimbólum. Ellentétben azonban Észak-Amerikával, Közép Európában a nemesség, igazságosság, bátorság és hősiesség szimbóluma. Nincs olyan magyar, aki ne hallott volna az indiánokról, és ne egy végtelenül idealizált kép élne benne rólunk.

Ennek az elsődleges oka az olyan ifjúsági regényírók hatásának köszönhető, mint az angol James Fenimore Cooper vagy Hitler kedvenc házi szerzője, a német Karl May. Mindkét szerző a kulturális kisajátítás jegyében képzelte el az őslakos amerikai indiánokat, s bár könyveikben hadilábon állnak a valóság tragédiájával, kétségtelenül hízelgő képet festettek az indián nemzetekről. Óriási példányszámban eladott ifjúsági regényeiken nemzedékek nőttek fel.

Azért, mert ellentétben sok mással, ezek a könyvek megjelenhettek Magyarországon. Az ország XX. századi történelme tragédiák egész sorozata. Az első világháborút elveszítő Osztrák-Magyar Monarchia darabokra szakadt. Magyarok milliói kerültek az újonnan meghúzott országhatárok túloldalára, ahol az addig elnyomott kisebbségek hozták létre saját államaikat. Kényszerített lakosságcserék, a magyar nyelv betiltása, sorolhatnánk még, mi következett, mindez először a náci, majd a kommunista rendszerek alatt.

A megszilárduló sztálinista stílusú kommunizmus idején a teljes közélet cenzúra alatt állt, mint általában az autoriter diktatúrákban. Az állam ellenőrizte, hogy mi jelenhet meg, hogy milyen szabadidős tevékenységet végezhetnek a fiatalok. Bárki, aki ellenszegült, hamar kényszermunkán találhatta magát.

Valamilyen oknál fogva azonban az autoriter rezsimek nem láttak veszélyt az indiánregényekben, ezért azok szabadon megjelenhettek.

1956-ban a világon mindenki a magyarokról beszélt. A kommunista terror ellen forradalom tört ki az országban a hidegháború közepén. Magyar szabadságharcosok mosolyogtak a Time magazin címlapján. Arról már nem nagyon szóltak a hírek, hogy a nyugat végignézte, mint fojtják vérbe orosz harckocsik a magyarok forradalmát, és hogy milyen megtorlások következtek közvetlenül utána a kommunista vezetés alatt. Egy példát mondok: 1957-ben és 1958-ban kirívóan megugrott az országban az állami kivégzések száma. A rezsim ugyanis megvárta, amíg a 16-17 éves kamaszok, akik Budapest utcáin harcoltak az orosz csapatok ellen, betöltik a tizennyolcadik életévüket, ami a nagykorúság határa az országban. A születésnapjukon végezték ki őket.

Ebben a megtorlásban egy egész nemzet érezte úgy, hogy cserbenhagyta és elárulta a világ. Az indiánregényeken felnőtt fiatal generációt jelző kétségbeesést jól bemutatja a nagy magyar költő, Szőcs Géza verse:

Az indiánok nem hagynak cserben minket.
Mások igen, de ők nem hagynak cserben minket.

Ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál
– dehát nem tudták, mi lesz Segesvárnál –
biztosan eljöttek volna ők is,
egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is:
Bem apó, jönnek az indiánok, mondták volna,
egy reggel Bem apónak ezt mondták volna:

a Bering szoroson át
a Bering szoroson át
indián lovascsapat érkezik,
áttör egész Szibérián,
átvágja idáig magát
segítségünkre jő –

az őrnagy urak így beszéltek volna,
csákójukat a magasba dobálták volna.

Indián testvérem, nekünk már rezervátumunk sincsen.
Gettó, bantusztán, rezervátum jól fogna sokszor, egyik sincsen.
Összeverődik a törzs a cukrászdában,
sokáig ácsorgunk a cukrászdában.
Kisasszony, ne sajnálja azt az indiánert.
Így szólunk s magunkban azt gondoljuk
de magunkban igazán azt gondoljuk:

egy napon néhány indián
a Bering szoroson át
akármilyen szoroson át
segítségünkre jön majd
segítségünkre jő majd,
átvágja hozzánk magát.

Az indiánok nem hagynak cserben senkit.
Az indiánok nem hagynak cserben minket.

Bár nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, de érdemes megemlíteni, hogy ezt a versét Szőcs 1985-ben, házi őrizetben írta Romániában, amikor William Least Heat Moon „őslakos” amerikai költő egy budapesti konferencián tiltakozott Szőcs betiltása és folyamatos hatósági vegzálása, bebörtönzése ellen. Sajnos azt is muszáj rögzítenünk, hogy Heat Moonnak később nyilvánosan el kellett ismernie, hogy valójában nem őslakos indián, és semmi köze nincs az ohsáj nemzethez, melyre hivatkozott számos utazása során a világban.

*

Az indiánnak reggel kávéra van szüksége. Az indián mosakszik, az indián kávét iszik, hogy el tudja végezni a feladatát, ami miatt az országba jött. Gábor türelmesen várt a hotel halljában, amíg el nem készültem, hogy látogatást tegyek az ország legnagyobb irodalmi intézményében, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol éppen időszakos kiállítást tartanak a „magyar indiánokról”. Egyébként van miről: a titkos társaság majdnem száz éves.

Nyilvánvalóan hamis, az őslakos amerikai kultúrát másoló relikviák és tárgyi emlékek között sétálgatva kirajzolódik a magyar „indiánok” mozgalmának XX. századi története. Úgy vélem, hogy érdemes ezt is két részre bontani, az 1956-os forradalom előttire és az azt követő évtizedekre.

Az első világháború után a békeszerződés értelmében Magyarországon az olyan hagyományos ifjúsági mozgalmakat, mint a cserkészet, betiltották. A nemzetközileg is jól ismert magyar zsidó orientalista, Baktay Ervin és az ifjúsági regényszerző, Borvendég-Deszkás Sándor kezdte el szervezni az indián játékokat Magyarországon, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy kivonuljanak az egyre jobban fasizálódó magyar közéletből, és hogy megóvják a magyar fiatalságot a hitlerjugendhez hasonló szervezetek ideológiai agymosásától.

Borvendég nem egyszerűen indiánjátékokat játszott: ő maga is indián szeretett volna lenni, és ennek megfelelően akart élni.

A legenda szerint levelet is váltott az indián nemzetek tanácsával Észak-Amerikában, de erős túlzásnak tartom, hogy törzsfőnöki címet kapott volna bárkitől is Fehér Szarvas, ahogy magát nevezte.

Azt állította magáról, hogy „lélekben indián”, és az ifjúsági regénye is arról szól, hogyan lesz egy fehér emberből törzsfőnök Észak-Amerikában.

A tények kedvéért rögzítsük, hogy sosem volt tagja egyetlen észak-amerikai őslakos nemzetnek sem. Ennek ugyanis roppant szigorú szabályai vannak. Akkor sem nevezheti magát őslakos amerikainak valaki, ha történetesen őslakosok fogadták örökbe és nevelték fel, amíg erről az egész nemzet nem dönt.

Borvendég tehát soha, semmilyen körülmények között nem volt őslakos amerikai, lélekben sem. Amihez tartozni szeretett volna, az ugyanis nem az amerikai őslakosok valódi közössége, hanem fehér emberek által írt és széles körben terjesztett fantazmagóriák, hogy milyenek is az indiánok. Élete és munkája a kulturális kisajátítás iskolapéldája lehetne, mégsem érzem a dühöt, ami ilyenkor el szokott önteni.

Ennek az oka, hogy érteni vélem mindazokat a pszichológia folyamatokat, melyek efelé az álomvilág felé lökték. Mind a fasizmus, mind a kommunizmus kizárólagos jogot formált az ifjúság nevelésére, így a II. világháború után felálló rendszerben már veszélyt láttak a mindennapi életből egy álomvilágba menekülő és dinamikusan növekvő csoportban, mely még a polgári nevét is ledobta, hogy ezzel is jelezze kiválását a társadalomból.

A titkolózás is ekkor kezdődött el a mozgalomban. Bárki, akiről kiderült, hogy Magyarország erdeiben indiánként vonul ki a társadalomból, kényszermunkára vitték. Államellenes összeesküvés vádjával így a legnagyobb magyar munkatáborban is töltötték büntetésüket magukat indiánnak való magyar fiatalok, például Wiesler József. Őt 1953-ban tartóztatta le a rettegett magyar titkosszolgálat, az ÁVO. Nem volt még húsz éves.

1956-ban a totalitáriánus hatalom ellen indiánosat játszók jelentős része elmenekült az országból, Borvendég azonban maradt. A forradalom miatti megtorlások őt is elérték. 1961-1963 között koncepciós pert készítettek elő ellene és mozgalma ellen a kommunisták, azzal a váddal, hogy „az indiánozás 1956-ot folytatja”.

Nagyon úgy tűnt, hogy az indián játékoknak leáldozott.

*

Már Budapest egyik kocsmájának a teraszán üldögélünk és hideg sört iszunk Gáborral, amikor megérkezik egy idősebb úriember, és csatlakozik hozzánk. Kedves szavú, nagy szemű, és lelkes. Gillyén Péternek hívják. Ő annak a körülbelül 150 magyar „indiánnak” az egyike, akik a mai napig játsszák a szerepjátékot.

Hosszasan beszélgetünk az észak-amerikai őslakosok jelenlegi helyzetéről, az autentikus őslakos amerikai irodalomról és költészetről. Gillyén felkészült. Mesél azokról az őslakos amerikaiakról, akik a kommunista rendszer bukása után látogatták meg őket, hosszasan sorolja azoknak a fantázianeveit, akik az 1960-as évektől kezdve játszották a játékot.

Az egész beszélgetés alatt az az érzésem, hogy Gillyén, csakúgy, mint a többi „indián”, akivel később találkoztam, tulajdonképpen azt várja tőlem, hogy legitimáljam indián játékaikat. Hogy megengedjem, vagy legalábbis megbocsássam, hogy a népeim szokásait vették el fehér emberek, akik most úgy tesznek, mintha valamilyen kapcsolat lenne közöttünk. Azt várja, hogy azt mondjam az egész mozgalomról, hogy tulajdonképpen ez egy elnyomott, távoli testvértörzs.

Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy felálljak, és közöljem vele, semmi közünk hozzájuk. Hogy azok közé a fehér emberek közé valók, akik azt gondolják, hogy mindent el lehet lopni. Ha már kézzelfogható vagyon, föld nem maradt, akkor a hagyományainkat, orvosságainkat a testre és a lélekre.

Azért nem vágom ezt a szemébe, mert ellentétben a nyugat-európaiakkal, a magyarok nem ártottak az amerikai őslakosoknak. Nem ők voltak, akik elűztek minket a földjeinkről, himlővel pusztították ki a népünket, míg alig egy maréknyian maradtunk. A fehér ember volt, ez igaz. De nincs egyfajta fehér ember. Fehér emberek jól beazonosítható nemzetei voltak, a magyarok pedig nincsenek közöttük.

Annyit mondok Gillyénnek, hogy a róluk szóló esszémben igyekszem objektív és pártatlan maradni.

Beszélgetésünk során megismerem a mozgalom napjainkig tartó történetét is. Ha beszélhetünk fénykoráról, az egészen biztosan az 1960-as évek közepétől a '80-as évek végéig, az oroszok kivonulásáig tartott. A sztálinista rezsimeket megrázta a régión végigsöprő elégedetlenségi hullám, és annak érdekében, hogy elkerüljenek még egy 1956-ot, valamelyest lazították a fogást a lakosság torkán. Például véget értek a nyilvánvalóan koncepciós politikai perek, és bezártak a gulágok.

Szabadság természetesen nem volt. Az egypártrendszerben csak a párt ideológiája volt elfogadott, és a párt elképzelése az ifjúsági nevelésére. Az ifjúsági szervezetek a kommunista ideológiát indoktrinálták a fiatalokba táboraikban. Ez természetesen nem minden kamasznak volt ínyére.

Egy fiatal magyar kamaszfiú, bizonyos Cseh Tamás, az érettségire készülve kivonult a barátaival az erdőbe, hogy indiánosat játsszon, ugyanazoknak az ifjúsági indiánregényeknek a hatására, aminek alapján a mozgalom elindult.

Először csak néhányan játszották a játékot, de a létszám gyorsan nőtt. Annyira gyorsan, hogy Cseh, annak érdekében, hogy elejét vegye, hogy a hatóságok rajtuk üssenek és letartóztassák őket, személyesen kért engedélyt az akkori magyar nemzetbiztonsági szolgálat egyik magas rangú tisztjétől, aki történetesen az egyik gimnáziumi osztálytársának az apja volt.

Az engedélyt megkapták. Mivel direktben nem bírálták a fennálló rendszert, nem zaklatták őket.

Cseh Tamás és indián baráti köre hirtelen növekedésnek indult, és lassan országosan ismertté váltak. Több száz fiatal értelmiségi játszott indiánost – főleg azok, akik nem tudtak belesimulni a kommunista rendszerbe és az az által kínált életpályába.

Cseh mindeközben országos szupersztár lett gitáron kísért énekmondásával. Albumain, amiken Magyarország nemzeti tragédiái és történelme, valamint a ’70-es évek sajátos életérzése jelenik meg, generációk nőttek fel.

Bármelyik magyar, akit Cseh Tamásról kérdeztem, úgy beszélt róla, mint a magyar Leonard Cohenről.

Cseh két „indiános” ifjúsági regényt is írt, és egészen 2009-ben bekövetkezett haláláig játszotta az indiánt. Csakúgy, mint Borvendég vagy mint Gillyén számára, nagyon úgy tűnik, hogy Cseh számára is elmosódtak a határok a valóság és fantázia között. A Wikipédia szócikke megadja a magának adott indián nevet is: „Füst a szemében.”

Cseh egy korábban adott interjújában bevallja, hogy amikor a játékokat elkezdték, kizárólag az ifjúsági irodalmat tekintették alapnak. Ahogyan azonban növekedett a mozgalom, úgy szereztek egyre árnyaltabb tudást a valódi észak-amerikai őslakosokról.

1989-ben Magyarországról kivonultak a szovjet csapatok. Demokrácia lett. Az eddig gyakorlatilag hermetikusan lezárt országból el lehetett utazni, a cenzúra is megszűnt létezni. Azokból az értelmiségi fiatalokból, akik Cseh Tamással indiánosat játszottak, az új magyar köztársaság meghatározó és befolyásos értelmiségei, gazdasági szakemberei lettek.

Eddigre már több generáció játszott együtt indiánost. Ahelyett azonban, hogy szembenéztek volna azzal, hogy megszűnt az elnyomás, amiért kivonultak a hagyományos keretek közül, és a kulturális kisajátítást egyrészt be kellene látni, másrészt be kellene fejezni, egy másik utat választottak: az immár rendelkezésre álló valódi információk lekövetését, illetve valódi őslakos amerikai relikviák beszerzését, kapcsolatfelvételt valódi amerikai nemzetekkel.

Nagyon úgy tűnik, hogy egyetlen cél vezette a százötven főre apadt mozgalmat: azoknak a legitimációjára vágytak, akiknek elvették a kultúráját. Erről árulkodnak az olyan eseményekről szóló beszámolóik, amikor autentikus őslakos amerikai látogatta meg őket. Úgy beszélnek az ilyen látogatásokról, mintha egyenrangú félként ültek volna le egy tipibe énekelni, és az udvarias vendég egyszerűen nem hozta szóba a nyilvánvalóan bűzlő dögöt a sátor közepén.

Az azonban ott volt. Mindig is ott volt, és mindig is ott lesz, amíg ezek az emberek olyan nemzetek dalait éneklik, ruháiban ülnek, akikhez a vágyakozáson kívül nem sok közük van.

A világ jócskán megváltozott, az információ gyorsan terjed. Az ok, hogy igazán nagy botrány még nem történt a magyar indiánok kulturális kisajátítása miatt, annyi, hogy mindannyian roppant alázatos és kedves emberek. És semmi több.

Az őslakos amerikaiakat szisztematikusan, államilag levezérelve kiirtották Amerikában. A legtöbb nemzet nyelve eltűnt, mert használatát betiltotta az állam, fennmaradt hagyományainkat és rituáléinkat magunknak őrizzük és gyermekeinknek.

Szeretném érzékeltetni ezt a helyzetet egy példával.

Ha egy holokauszttúlélő leszármazottja olyan nyilvánvalóan nem zsidó emberekkel találkozik, akik eljátsszák, hogy a nácikkal harcolnak, éneklik gyászénekeiket, használják a neveiket, és úgy tesznek, közük van a zsidósághoz, közös a tragédiájuk – nos nem tartom valószínűnek, hogy olyan udvariasan bánnának az imposztorokkal, ahogyan az őslakos indiánok teszik a magyar „indiánokkal”.

*

A harmadik nap az úton talált minket Gáborral. Hosszasan autóztunk a magyar vidék szívébe, hogy találkozzunk a mozgalom jelenleg is aktív tagjaival. Sólyomfi-Nagy Zoltán vidéki házában, a feleségével fogadott. Ellentétben Zoltánnal, akiben nyilvánvalóan semmilyen indián vér nincsen, a felesége félig magyar, félig taino indián.

A kötelező bemutatkozás után házának felső szintjére vezetett, a fogadószobába. A falakon hamisított őslakos amerikai tárgyak voltak kiállítva, néhány eredeti, az Egyesült Államokban vásárolt relikviával együtt.

Itt találkoztam Juhász Árpáddal, a nyugdíjas antropológussal. Kedves és nyitott ember. Elismerően bólogattam, amikor megláttam a könyvtárát, mert a létező teljes csejen szakirodalom a birtokában volt.

Sólyomfi-Nagy közben elmesélte, hogy rengeteget utazott a törzsek között Amerikában, és részt vett a Sun Dance-en is. Elismerően hümmögtem, mert ahogyan én tudom, a sziúk, illetve bármelyik őslakos törzs igencsak megkéri az árát, hogy beengedjék a fehér embert a szertartásaikra. Ha valóban részt vett a ceremónián, egy vagyonba került neki.

Akkor kezdek gyanakodni, hogy a benne lobogó vágy arra, hogy az őslakos amerikaiak elfogadják egynek közülük, reménytelenül összekeveredik a valósággal, amikor komoly arccal azt állítja nekem, hogy az a megtiszteltetés érte, hogy ő vihette a bölénykoponyát egy csejen szertartáson. Ez egészen biztosan nem történt meg.

Nem bírom megállni, hogy ne mondjam meg neki, hogy a csejen nemzet ceremóniái csak a nemzet tagjai által látogathatók.

Ezt sértődés nélkül tudomásul veszi. Kimegyünk a házból, hogy megmutassák nekem a ceremonial groundsot. Egy tipi áll az udvarban, s bár hagyományosan izzasztónak (hot tipi) kellene lennie, mindkét oldala nyitva van. Árpád hibásan énekelni kezdte az egyik csejen izzasztó dalt a többiekkel együtt (Sweat Lodge Song), és azt várta, hogy én is becsatlakozzam.

El kellett magyaráznom nekik, hogy nem énekelhetek.

Nem azért, mert udvariatlan vagyok. Nem azért, mert nem értékelem a vendéglátásukat.

Azért nem énekelhetek, mert a Kutya Katonák közé tartozom.

El kell magyaráznom nekik, hogy mivel a harcosok klánja magukhoz szólított, nem énekelhetek, illetve nem vehetek részt semmilyen ceremónián. A klánba nem beleszületik, hanem beválasztják az embert. Ha egy Kutya Katona meghal, a helyére a törzsből kell választani egy férfit. Annak minimum húsz éven keresztül részt kellett vennie a szertartásokon, és feltétel az is, hogy a jelölt már bizonyított csatában, hogy oltott ki emberi életet a csajen nemzet védelmében. A Kutya Katonák üzennek a jelölt családjának. Ha nem megy önként, elrabolják. Ha ellenkezik, addig verik, amíg el nem fogadja sorsát, vagy bele nem hal. Én büszkén mentem velük.

Mivel nem félhetünk semmitől, nem imádkozhatunk magunkért, csak másokért. Az egyetlen kapcsolatom a szellemvilággal az lehet, hogy majd átlépek belé, nem is olyan sokára.

Ezt elfogadják és folytatják a szertartásukat. Egy idő után nem számolom, hogy Zoltán hány hagyományos tabut sért meg alatta, mivel nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ennek a szertartásnak vajmi kevés köze van az őslakos amerikaiakhoz. Hiába az őslakos kifejezések, hiába a dob, mindez valójában romantikus fantáziálás, ami semmilyen formában nem kapcsolódik az őslakos amerikaiakhoz, sem szertartásbeli hűségben, sem spirituálisan.

Az a kérdés persze sosem kerül elő, hogy mi is történik azokkal az őslakos amerikaiakkal, akikhez annyira szeretnének tartozni – reménytelenül.

Egy szőke, kanadai nő a csoportból megkérdezi, hogy mit gondolok, kulturális kisajátítás-e ez az egész mozgalom a történelmével, hamis relikviáival, tinédzserek, férfiak és idősek álmodozásával, a diktatúrával és a társadalomból való kivonulással együtt.

Nem tudok mást felelni, mint hogy egyértelműen az. Tudom, hogy ártalmatlanok, tisztában vagyok a nemzeti tragédiáikkal és az elnyomással, ami ezeket az embereket az álomvilágukba lökte, de attól ez még álomvilág. Magyar álomvilág, melyben magyarok bújtak el kitalált emberek mögé, hogy ne kelljen szembenézniük a diktatúra borzalmaival. Az elképzelt nemzetük pedig nem őslakos amerikai nemzet, nem várhatják el valódi emberek elismerését.

Ha muszáj őket valaminek neveznünk, úgy kell hívnunk őket, hogy a Karl May törzs. Pontosan ugyanannyira kapcsolódnak az őslakos amerikai kultúrához, mint Karl May regényei.

Ahogyan gyalogoltunk visszafelé a kocsihoz, néztem az erdőt, a növényeket a mezőn. Törzsem hagyományos növényei Magyarországon is megteremnek.