Roxane Gay: A „nem” ereje: gondolatok a határokról és a fekete nőiségről
Fotó: The Continental Literary Magazine
Roxane Gay: A „nem” ereje: gondolatok a határokról és a fekete nőiségről

Roxane Gay izgalmas esszéje a nemet mondás képességéről Csikai Zsuzsa fordításában. A szöveg eredetileg a The Continental Literary Magazine-ban jelent meg.

Borzasztó nehezen mondok nemet. Túlságosan szeretnék az emberek kedvében járni, pontosabban rettegek attól, hogy csalódást okozok. De ennél többről van szó. Ritkán érzem úgy, hogy jogom van nemet mondani. Így hát szinte mindenre igent mondok, vagy nem mondok semmit, és a hallgatásomat beleegyezésnek veszik.

Amikor a teniszjátékos Naomi Osaka a Roland Garroson bejelentette, hogy a bajnokság ideje alatt nem vesz részt a sajtótájékoztatókon, a felháborodás elemi erejű volt. A tenisztorna szervezői nem kicsit durva sértéseket vágtak a világ második legjobb teniszezőjéhez. A rajongók egy része támogatását fejezte ki, mások csalódásuknak adtak hangot. Az újságírók egy része elismerte, hogy a sportújságírás tud néha toxikus lenni, mások azt hangoztatták, hogy a sajtótájékoztatón való részvétel része a sportoló munkájának. Ezenkívül elhangzott néhány üres szólam a mentális egészség fontosságáról és a depresszióról is. Végeredményben azonban olyan mértékűvé váltak a támadások, hogy Osaka visszalépett a tornától, majd nem sokkal később az egész Wimbledont lemondta. Bátor és nagyszerű tett volt, hogy ily módon kiállt magáért. Nem azért mondom ezt, hogy Osakát még nagyobb nyomás alá helyezzem, vagy még több elvárással terheljem, aminek később meg kellene felelnie. Egyszerűen lenyűgözött és meghatott az, ahogyan a saját igényeit előtérbe helyezte, és mindezt bocsánatkérés nélkül tette. Irigyeltem, mert nehezen tudom elképzelni, hogy én is képes lennék ilyesmire. 

A kulturális diskurzusban sokat beszélünk a határokról, de ezek általában elméleti viták, ilyenkor mindig könnyű elképzelnünk önmagunk egy jobb verzióját. A határokkal kapcsolatos hangzatos szólamok ellenére azonban mindig igen kellemetlen helyzet alakul ki, amikor az ember tényleg határokat állít fel, és később tartja is magát ezekhez a határokhoz. Dicsérjük a mások által emelt határokat, de csak addig, amíg nem kerülnek az utunkba, amíg nem akadályozzák, hogy megszerezzük, amit akarunk. Amikor olyan határhoz érünk, ami nem tetszik, akkor elszabadul a pokol és a határokat szabó ember már nem bátor és erős, hanem önző, vagy gyenge, arrogáns, esetleg problémás lesz. És azok, akik meg akarják sérteni a határt, amit egy másik ember állít fel, pontosan tisztában vannak ezzel. Éppen az ad erőt nekik.

A 2021-es tokiói olimpián Simone Bilesnak minden esélye megvolt, hogy Amerika legragyogóbb tornász sztárja legyen. Természetesen már eleve az volt, a tornasport valaha élt legnagyobb klasszisa. Ugyanakko Biles egyike volt annak a számtalan fiatal nőnek, aki évekig szenvedett szexuális abúzus áldozataként Larry Nasser kezei alatt, mialatt az Egyesült Államok tornász szervezetei félrefordították a fejüket és hagyták, hogy ez a ragadozó szabadon, korlátok nélkül férhessen hozzá az áldozataihoz. 2021 májusában az US Classic nevű amerikai nemzeti tornászbajnokságon Biles megugrotta a Jurcsenko-duplaszaltót bicskamozdulattal. Ahogy ő maga fogalmazott, azért csinálta meg, mert meg tudta csinálni. Biles volt az első nő, aki valaha versenyen megugrotta a Jurcsenkót – aminek során a tornász kézenátfordulás közben a dobbantóra a menetiránynak háttal érkezik, majd úgy emelkedik fel a levegőbe, hogy legyen helye és ideje arra, hogy kétszeres szaltóban bicska pozícióban megforduljon a teste, mielőtt a talajra érkezik, lehetőleg talpon maradva. Ő volt az a tornász, aki olyan hihetetlen és veszélyes dolgot mutatott be, hogy a Nemzetközi Torna Szövetség úgy döntött, hogy „konzervatívan” pontozza ezt a fizikai bravúrt, hogy elrettentse a többi tornászt attól, hogy ők is megkockáztassák azt a veszélyes mutatványt, amire Biles képes. A döntéshozó pozícióban lévő ”kapuőrök” valójában megbüntették Biles-t azért, mert túl kiváló volt, és mert messze túlment azon, amit kértek és elvártak tőle. Átugrotta az üvegplafont, erre a Torna Szövetség egy újat emelt fölé.

Nyilvánvalóvá volt, hogy Biles már az olimpia előtt mindent elért, ami lehetséges a tornasportban, sőt, még annál is többet. Az átélt abúzus ellenére az Egyesült Államok Torna Szövetségének arca maradt, hihetetlen hírneve és tehetsége védelmet adott nekik, így rejtve maradtak a gaztettek. Pályafutása során traumák, sérülések és kimerültség ellenére teljesített. Állta a verseny által okozott stresszt, mosolyogva ment az útján. Nem tartozott a sportágnak semmivel, mégis megtette, amit kérek, elvártak, sőt olykor követeltek tőle. Megjelent a pandémia alatt megrendezett olimpián, mely alatt tilos volt a politikai demonstráció. És azután, egy rosszul sikerült ugrást követően Biles először a csapatversenytől lépett vissza, majd egész olimpiai szereplését lemondta. Ez egy újabb bátor és nagyszerű tett volt. Persze akadtak, akik kritizálták, ahogyan az várható volt.   A döntése, hogy saját magát helyezi előtérbe, méltatlannak tűnt egy amerikaihoz, annak ellenére, hogy mennyi mindent tett egészen addig az országért. Az általa felállított határok túl kényelmetlenek voltak, így hát kritikusai egyszerűen úgy döntöttek, figyelmen kívül hagynak minden nagyszerű dolgot, amit Biles korábban tett. Egy pillanat alatt problémává vált a szemükben.

Nagyon sokat várunk el a sportolóktól. Fizikai és érzelmi szenvedésüket kiválóságuk fokmérőjeként értékeljük. Azután azt mondjuk, hogy ez a rengeteg kihívás az ára annak, hogy versenyképesek maradjanak és a legjobbak legyenek. Azt is hozzátesszük, ők is tudták, hogy mire vállalkoznak, amikor elitsportolói karrierbe kezdenek. A fekete nőktől kifejezetten sokat kérünk, és elvárjuk, hogy végtelenül sokat adjanak magukból, miközben saját maguk számára ne akarjanak semmit, és csendben birkózzanak meg mások elvárásaival. Rengeteg jelzővel illetjük a közéleti személyiségeket és különösen a reflektorfényben lévő fekete nőket – harcosnak, bajnoknak, szenvedélyesnek rettenthetetlennek nevezzük őket, míg aztán ellenük nem fordulunk, és ekkor már kevésbé udvarias szavakkal jellemezzük őket.

(...)

Nem mondanám, hogy valaha is szerettem volna hercegnő lenni. Nem aggódtam azon, hogy megtalálom-e a hercegemet. Nem vágytam arra, hogy a bál szépe legyek. Jobban érdekelt a hatalom valódi székhelye. Király akartam lenni, és nem aggasztottak a nememmel együtt járó korlátok. De amikor az amerikai színésznő, Meghan Markle elkezdett Harry herceggel járni, kissé közönyösen bár, de elkezdtem követni az eseményeket, később pedig már kifejezetten érdekelt a dolog, mivel annyira meglepő volt ez az egész, már pusztán a gondolat is, hogy egy fekete nő bekerülhet a királyi családba. Amikor a pár összeházasodott, és sussexi herceg és hercegné lett belőlük, lelkes voltam, mert úgy tűnt, boldogok, és igazán szeretik egymást. Tündérmesébe illő volt az egész. De aggódtam is értük, mivel a brit sajtó nagyon könyörtelen, nagyon mélyen rasszista, és nagyon hajt arra, hogy a közszereplők magánéletét darabokra cincálja.

Tudtam, hogy nehéz dolguk lesz, de amíg nem láttam az Oprah-val készült televíziós beszélgetésüket, nem is érthettem, hogy valójában milyen nagyon nehéz. A brit bulvársajtó a kapcsolatuk legelejétől fogva könyörtelen volt velük, de a királyi család semmit nem tett, hogy megvédje Meghant. A szalagcímek sokkolóak voltak, ami azért sokatmondó, mivel a bulvársajtó eleve elég szörnyű. Az otromba, nyílt rasszizmus, a kettős mérce, a leplezetlen kegyetlenség – el sem tudtam képzelni, vajon Meghan hogyan képes mindezt elviselni, és hogyan tud egy kapcsolat elviselni ekkora nyomást. Ennek ellenére összeházasodtak. Született egy fiuk. Született egy lányuk. És ott tudták hagyni a királyi családot, jóllehet a szabadságukért nagy árat fizetnek. Oprah kiváló kérdező. Évtizedek óta ő az a személy, akihez az emberek azért fordulnak, hogy vallhassanak neki, hogy visszaszerezhessék a jó hírnevüket, hogy kikérdezze őket. Elképesztően tehetséges, még annál is tehetségesebb, mint amennyire ezt az emberek elismerik, pedig bőven kap elismerést. Oprah alapos kutatást végez, és mindig nagyon felkészült. Tudja, hogyan készítse elő a terepet, és hogyan tartsa annyira izgalomban a nézőket, hogy azok a leleplezésekre várva majd leesnek a székről. Abban is nagyon jó, hogy kellemes beszélgetésbe csomagolva súlyos kérdéseket tegyen fel. Amikor valaki homályosan fogalmaz, vagy mellébeszél, csak nyugodtan mosolyog, és továbblép, de csak hogy hamarosan visszakanyarodjon, és tovább kutakodva tisztázza a kérdést. És ami még inkább megszerettette Oprah-t a közönséggel az egész világon, az az, hogy nem színlel újságírói elfogulatlanságot. Ezalatt azt értem, hogy kimutatja az érzelmeit. Amikor meghatja valami, az érzelmei tükröződnek az arcán. Néha sír. Amikor meglepődik, jellegzetesen felvonja a szemöldökét. Ha mérges, szeme összeszűkül, hangja keményebb lesz. És mivel hagyja, hogy megmutatkozzon emberi mivolta, legalábbis annak egy változata, szenvedélyes és odaadó közönsége van évtizedek óta.

Elkerülhetetlen volt, hogy Meghan, Harry és Oprah leüljenek beszélgetni. Végtére is szomszédok. Tudtam, hogy számíthatok néhány meglepetésre azzal kapcsolatban, hogy milyen is valójában az élet a király családban, de amit Meghan és Harry nyilvánosságra hozott, az sokkal komolyabb volt, mint amit el tudtam képzelni. De az is lehet, hogy a hercegi pár volt sokkal közlékenyebb, mint vártam. Több oldala van minden történetnek, de ha rasszizmusról van szó, minden könnyen elképzelhető és hihetetlenül kiszámítható.  Ha megnézzük a brit monrachiát a történelem során, találunk köztük néhány egészen borzasztó alakot. VIII. Henrik minden nőt feleségül vett, aki megtetszett neki, és nem okozott neki gondot, hogy megölje korábbi feleségeit, politikai tanácsadóit, ellenfeleit, és bárkit, aki az általa vágyott nő és közé állt. VIII. Edvárd kénytelen volt lemondani a trónjáról, mert egy elvált nőt akart feleségül venni.  

Károly borzasztóan bánt Dianával. Közömbös, kegyetlen és kicsinyes volt vele, és végig megcsalta Camilla Parker Bowles-zal, aki ma már hercegné. András herceg Jeffrey Epstein barátja volt 2010-ben, azután is, hogy Epsteint elítélték. Ki tudja, mit művelt Epsetin pedofiloknak fenntartott védett szigetén.

A rasszizmusnak ekkora ereje van – a monarchia szinte minden aljas dolog felett szemet huny, de azt képtelen elviselni, hogy egy fekete nő tagja legyen a családnak. Pedig Meghan ráadásul félvér. Még ebből a szempontból is legmegfelelőbb színesbőrű, aki csak bekerülhetett a családba. De elszabadult a pokol. Rendesen kiteregették a szennyest. Spekulálhatunk azon, ki mit mondott és tett, de abban azért biztosak lehetünk, hogy a királyi család összességében elég szörnyű, Harry azonban sokat olvasott és terápiára is járt, a család pedig alaposan alábecsülte Meghan Markle-t.

Én, aki legalább annyira élvezem a celebekről szóló pletykákat, mint bárki más, az Oprah interjút a pikáns részletek miatt is értékeltem. Érző emberként viszont mélyen sajnáltam Meghant és Harry-t, akik sokkal több nehézségen mentek keresztül, mint ami kijárna nekik, és rengeteg fájdalmat kell elviselniük. De azt is láttam, hogy az interjú egy kiváló előadás volt. Meghan őszinte volt, de nagyon tudatos is. Sokkal többet mondott el mindazzal, amit elhallgatott. Nyilvánvalóvá tette, hogy vannak bizonyítékai. Minden egyes leleplező állítással tulajdonképpen mattot adott a Windsor családnak. Határokat szabott, ahogyan korábban is végig, hiszen úgy döntött, hogy beházasodik a brit királyi családba anélkül, hogy feladná és vakon feláldozná önmagát. Végeredményben nemet mondott: „nem, nem fogtok a halálba kergetni a kegyetlen közönyötökkel és rasszizmusotokkal.” Sőt, azt mondta, „nem, nem fogom olyan környezetben nevelni a gyermekeimet, ahol kénytelenek végignézni, hogy milyen lealacsonyítóan viszonyul hozzám az egész kiterjedt családjuk. Nem.”

Én borzasztó nehezen mondok nemet. A negyvenes éveim végén járok. Egészen sikeres ember vagyok. Hetente kétszer járok terápiára, és van egy szerető, támogató társam. De ha olyan helyzet adódik, amikor határozottan meg kellene védenem az általam felállított határokat, mindez szertefoszlik. Félek attól, hogy csalódást okozok. Félek, hogy elveszítem az emberek tiszteletét. Félek, hogy túl sokat kérek, ha úgy döntök, hogy kiállok magamért. Eszembe jut, hogy túl sok olyan eset volt az életemben, amikor nem számított, hogy nemet mondtam, ugyanis ezt a nemet kisebb vagy nagyobb mértékben semmibe vették. Vagy ellenállásba ütköztem. Vagy megváltoztatták a kérést, épp csak egy kicsit, vagy az ajánlatot egy kicsit kecsegtetőbbé tették. És amikor érzem, hogy a határaim erodálódnak, csak csendben dühöngök, mert egyedül én tudom, hogy milyen sokba került nekem azokat a határokat felépíteni.

A világklasszis teniszező. A tornászbajnok. A hercegné. Mind fekete nők, akikkel szemben nyomasztóan nagy elvárásokat támasztottak. Mindannyian olyan nők, akik mertek nemet mondani olyan helyzetben, amitől az életük függött. Gyakran képzelem azt, hogy én és azok a nők, akik mernek nemet mondani, egymással szemben állunk egy hatalmas kanyon két szélén. Hallom a visszhangját annak, hogy nemet mondanak, és jobb napjaimon érzem, hogy ez a „nem” már az én nyelvem hegyén is ott bizsereg.

*

 

Az esszé szerzőjéről
Roxane Gay (1974)

Amerikai író. Kötete magyarul:  A rossz feminista (Athenaeum Kiadó, 2020.)

A fordítóról
Csikai Zsuzsa (1972)

Irodalmár, fordító, a Pécsi Tudományegyetem Anglisztika Intézetének oktatója.

Kapcsolódó
A demokrácia perverzzé vált (Beszélgetés Marina Abramovićtyal)
Lance Henson: Indiánok
Hidegháború 2.0 (Beszélgetés Noam Chomskyval)