Hidegháború 2.0 (Beszélgetés Noam Chomskyval)
Fotó: The Continental Literary Magazine
Hidegháború 2.0 (Beszélgetés Noam Chomskyval)

A jelenlegi tendenciák alapján milyen esélyei vannak az emberiségnek a túlélésre? Lesz-e újabb hidegháború? Mi lesz Amerika hegemóniájával? A világhírű nyelvészprofesszort Jászberényi Sándor kérdezte.

J.S.: Az elmúlt körülbelül harminc évben elméletek százai tűntek fel, melyek így vagy úgy, valamilyen kapcsolatot feltételeztek a faj társadalmi konstrukciója, a biológia és a nyelv között. Jelenleg megfigyelhető egy olyan trend a nyelvészetben, amely azt vizsgálja, hogyan képezhető le a faj a nyelven keresztül. Önnek mi az álláspontja, van bármilyen kapcsolat faj és nyelv között?

N.C: Először is, különbséget kell tennünk nyelv és nyelvhasználat között. Nyilvánvaló a kapcsolat aközött, amit 'fajnak' neveznek, és ahogyan az emberek a nyelvet használják. A nácik úgy használták a nyelvet, hogy a fajnak egy külön meghatározott jelentése volt – például hány nemzedékre visszamenőleg volt valakinek zsidó felmenője.

Az Egyesült Államokban, egészen az 1960-as évekig ennél sokkal szélsőségesebb faji meghatározások voltak érvényben, olyan durvák, hogy még a nácik sem merték kölcsönvenni őket.

 

Több déli államban ezeknek az alapelvét "egy csepp vér"-nek nevezték, törvények voltak a "fajkeveredés" ellen, és ha valaki bizonyítani tudta valakiről, időtávlattól függetlenül, hogy a felmenői nem mind fehérek voltak, akkor azt fajkeveredésnek tekintették, és az egyént kirekesztette társadalom. Ez már a náciknak is túl sok volt.

Vannak annak más módjai, hogy a nyelvhasználatban hogyan jelenik meg a faj, de magában a nyelvben soha – beszélhet angolul valaki és lehet rasszista vagy antirasszista - már, ha egyáltalán számítanak a kategóriák.

A nyelv olyan organikus dolog, mint a látóközpont a központi idegrendszerben. A nyelvhasználat módjában ellenben sok egyéb tényező is szerepet játszik. A faj sokkal összetettebb fogalom. Biológiai jelentése nincs, csak biológiai elemei. Vegyünk egy példát: Barack Obamát az első fekete elnöknek nevezik. Miért az első fekete elnök? Miért nem egyszerűen csak egy új elnök? Az anyja fehér volt, az apja fekete. Akkor mégis miért nevezik fekete elnöknek? Ez a tipikus példája a rasszista nyelvhasználatnak, ami mindenütt jelen van, még Obama elnök is használja.

Obama egyébként készíttetett egy DNS elemzést, amely kimutatta, hogy anyai ágon rabszolga őse van. A fehér anyjának van egy rabszolga őse, tehát ő is feketének számít az amerikai faji törvények értelmében.

Nos, ez a fajelmélet.

Kreálhat kategóriákat, feloszthat embereket több különféle módon. Van azonban egy szempontrendszer a felvilágosodás és a gyarmati hódítások korából, mely kifejezetten olyan dolgokra támaszkodott, mint a bőrszín.

Természetesen vannak biológiai elemei annak, ahogyan az emberek a faj koncepcióját használják, de a faj nem biológiai fogalom. Ami azt illeti, a fajelméletet a fehérek folyamatosan változtatják.

Ha visszatekintünk a régmúlt időkre, akkor én sem számítottam fehérnek, mert a zsidókat – én is zsidó vagyok - nem tekintették annak.

Ez mára megváltozott. Napjainkban láthatjuk, hogy ugyanez az átmenet zajlik le a spanyol ajkúak körében – kifehérednek.

Biológiailag ugyanazok, de már másként tekintenek rájuk, és ők is másként látják magukat.

Szóval a faj furcsa egy képzet. Mindenféle dolgok keveréke. Ami a nyelvet és a biológiát illeti: a biológia és a nyelvészet tudomány.  A nyelvhasználat nem társadalmi konstrukció, de természetesen mélyen kapcsolódik a társadalmi kulturális és politikai körülményekhez.

Forrás: The Continental Literary Magazine

J.S.: Az Edward S. Hermannel együtt jegyzett könyvében, Az Egyetértés-gépezet - A tömegmédia politikai gazdaságtanában lefektették a propaganda-kommunikáció modelljét, beleértve a "hírszűkösség" elvét és a "flak"-ot. Könyvük a főáramlatú médiáról szólt, napjainkra azonban úgy tűnik ugyanezek a propaganda stratégiák uralják a közbeszéd minden formáját, különösen az olyan új platformokat, mint a közösségi média. Mit gondol ezekről a fejleményekről, mi a véleménye az “eltörlés kultúrájáról"?

N.C.: Kezdjük az “eltörlés kultúrájának” képzetével. Ez a legújabb, kifejezetten érdekes eszme. Tökéletes példája a társadalmi konstrukciónak. Bármeddig tekintünk is vissza a történelemben, az egyetemeken, a tudományos színtéren, a médiában mindig is létezett az elnyomás, amely meggátolta az embereket abban, hogy megjelenjenek.  Ez a jelenség azonban mindig a baloldalra korlátozódott, azokra, akik a jobboldallal vagy a fősodorral foglalkoztak. Egyszóval senkit sem érdekelt. Sorolhatnék Önnek személyes rémisztő és leírhatatlan tapasztalatokat.

Az "eltörlés kultúrája" eszméjének néhány képviselője, főleg fiatalemberek, egyetemi hallgatók adaptálták azokat a technikákat, melyek régebben a baloldal elnyomásának alapjai voltak.

Ahogyan korábban már megfogalmaztam, én az elhallgatást elvi alapon kifejezetten rossznak tartom, taktikailag pedig ostobaságnak. Gyakorlatilag egy ajándék a jobboldalnak, mert áldozati szerepben tetszeleghetnek. Ez az "eltörlés kultúrája".

Ami a közösségi médiát illeti, az információim másodkézből származnak, mivel nem használom ezeket a felületeket. Mindemellett ismerőseim tapasztalataiból kiindulva, illetve a rendelkezésre álló jelentős szakirodalom tükrében úgy vélem, jól azonosítható egy tendencia.

Elviekben a közösségi médiát lehetne arra használni, hogy összehozzon embereket, létrehozza a civilizált párbeszéd közösségeit fajsúlyos ügyekről ésatöbbi.

Nem ez történik, legalábbis egészét tekintve. A közösségi média önmegerősítő buborékokba vezeti az embereket, ahol nagyjából csak a saját véleményük visszhangját hallják felerősítve, megváltoztatva, aminek az a következménye, hogy olyan csoportok jönnek létre, melyek nem beszélnek egymással, nem értik meg egymást, és gyakran ellenségesek a másikkal. Ez Amerikában már egészen szélsőséges formákat ölt.

Az Egyesült Államokban jelenleg egy roppant érdekes jelenség figyelhető meg, amiben a közösségi médiának fontos szerepe van: az elmúlt húsz évben a republikánusok, illetve demokraták koncepciója eltolódott attól, amit korábban jelentett - egyszerű pártszimpátiát.

Korábban az ember könnyedén váltott egyikről a másikra, én is szavaztam például republikánusokra. Ez napjainkra szintén teljesen megváltozott.

 

A két párt vallásos szektává vált.

Ha hozzájuk tartozol, gyűlölsz mindenki mást. Úgy jelennek meg, mint szélsőséges vallási szekták.

Ez különösen igaz a republikánusokra, akik lényegileg elhagyták a normális parlamentáris politizálást.

Ez nem csak az én véleményem, érdekes vitákat olvashat erről az ember még a legjózanabb fősodrú lapokban is. Nézze meg a londoni Financial Times – a világ legnagyobb üzleti lapjának- a véleményrovatát. Jó nevű, köztiszteletben álló publicisták figyelmeztetnek arra, hogy az Egyesült Államok könnyen autokráciába zuhanhat, hogy elvetheti a demokráciát, mert az egyik meghatározó pártja radikálissá vált, autoriter agendával, hasonlóan a neofasiszta gyökerű szélsőjobboldali pártokhoz Európában.

Ez egy nagyon súlyos fenyegetés az országomnak és valójában az egész világnak is, figyelembe véve az Egyesült Államok katonai és gazdasági erejét.

Úgy vélem, ahhoz, hogy idáig jutottunk, hozzájárult a közösségi média. Nem tudom, lehetséges-e igazolni ezt a feltételezésemet, de úgy tűnik, hogy a bizonyítékot ott kell keresni, ahol az embereket közönséges vélemények mentén önmegerősítő kamrákba osztják szét, és ahol elutasítanak másokat anélkül, hogy egyáltalán törekednének a megértésére. Ez a jelenség pedig nagyon is valós. A hatásai pedig súlyosak. 

Forrás: The Continental Literary Magazine

J.S.: Ön a hidegháború alatt kezdte a pályafutását. Az Egyesült Államok Afganisztánból való kivonulását követően újra felerősödtek azok a hangok az Európai Unióban, melyek szerint az Egyesült Államok magára fogja hagyni Európát, mert a figyelme Ázsia felé fordul. Új hidegháború készülődik? Ha igen, mennyiben lesz ez más, mint a korábbi?

N.C.: Először is, az amerikai csapatok kivonása Afganisztánból megkésett eredménye egy olyan vállalkozásnak, amelybe bele sem kellett volna kezdeni. Ha visszatekintünk 2001-re, tisztán látszik, hogy Afganisztán megszállására semmilyen igazolása sem volt a Bush-adminisztrációnak. 

Egészen egyértelművé tették, hogy nem Afganisztán volt a számukra érdekes, nem az Al-Kaida, nem Bin Láden.  Például azzal, hogy amikor az Egyesült Államok támadott, a tálibok visszavonultak a falvaikba, a vezetőségük felajánlotta, hogy megadja magát. Erre az amerikai reakció az volt, hogy “nem tárgyalunk megadásról”.

A megadás ugyanis azt jelentette volna, hogy átadják Bin Ládent és az Al-Kaidát az Államoknak.

Valójában Bush elnök és Donald Rumsfeld és Dick Cheney védelmi miniszterek egyértelművé tették,

hogy nem igazán érdekli őket sem Bin Láden, sem az Al-Kaida, sokkal nagyobb vadat szemeltek ki. El akarták foglalni Irakot, ez volt az igazi trófea.

Ha a terror elleni harc lett volna a valódi szándékuk, először is el kellett volna fogadniuk a kiadatási feltételeket, de a teljes offenzíva helyett egy kisebb katonai akció is sikerrel járhatott volna.

Valószínűleg a tálibok is együttműködtek volna, akik ugyanannyira meg akartak szabadulni az Al-Kaidától és Bin Ládentől, aki Afganisztánban is egyre kellemetlenebb lett. A tálibok a törzsi és kulturális szokások miatt nem dobták ki Bin Ládent az országból, de ez nem jelenti azt, hogy ne működtek volna együtt. Mi lehetett tehát a valódi oka az Egyesült Államok inváziójának?

Stratégiai oka nem volt. Az Egyesült Államoknak nincs érdekeltsége Afganisztánban.

Az egyetlen hihető magyarázatot az invázióra Abdul Hakktól, a tálib ellenes afgán ellenállás vezetőjétől hallottam. Anatol Lieven készített vele interjút, aki a közép-ázsiai régió ismert szakértője.

Hakk azt mondta, az invázió célja az volt, hogy megöljenek egy csomó afgánt. Hogy aláássák a helyi tálibellenes ellenállás minden olyan – meglepően jó eredményekkel dolgozó - törekvését, ami arra irányult, hogy a rendszert belülről döntse meg.

Amerikát ez a legkevésbé sem érdekelte. Egyszerűen meg akarta mutatni az izmait a világnak és megfélemlíteni mindenkit. Úgy gondolom, hogy ez az elemzés pontos, egybevág minden adattal, ami jelenleg a rendelkezésünkre áll.

Most kivonultak Afganisztánból. Tévedés azonban azt gondolni, hogy elengedték a régiót. Ennek semmilyen jelét nem látni. Az Egyesült Államok mindenhol ott van a Közel-Keleten. Vannak konfliktusok Közép-Ázsiában, de ez a konfliktus nem Afganisztánról, hanem Kínáról szól.

Időközben ugyanis Kína csendben integrálta a közép-ázsiai térséget egy Kína dominálta eurázsiai rendszerbe, mely magában foglalja a közép-ázsiai országokat, Indiát és Pakisztánt, Iránt, Oroszországot és a Shanghaji Együttműködési Szervezetet.

Ez utóbbiba az Egyesült Államok nem kérte a felvételét, csak megfigyelői státuszt kért, amit elutasítottak.

Most az Egyesült Államok sorra veszíti el korábbi támaszpontjait Közép-Ázsiában, ahogyan ezek az országok egyesével besorolnak Kína mögé, mint az "Egy Övezet Egy Út" tagjai. Ez a valódi konfliktus, és ezért egészen biztos, hogy az Egyesült Államok nem vonul ki a régióból.

Valójában a konfliktus kiélezése Iránnal a központi eleme az USA politikájának – nyilvánvalóan az volt Trump számára, amit Biden gyakorlatilag megörökölt és továbbvisz.

Azt gondolom, hogy az Egyesült Államok valóban egyre gyakrabban és nyilvánosabban demonstrálja, hogy mennyire nem veszi semmibe az Európai Uniót.

A közelmúltban ennek drámai példáját is láthattuk: az USA olyan megállapodást kötött Ausztráliával, amelyhez Nagy-Britannia is csatlakozott (függelékként), miszerint eladnak nekik egy csúcsmodern, nyolc nukleáris tengeralattjáróból álló flottát.

Ez már önmagában is erősen provokatív gesztus volt, ami felerősítheti a konfliktus esélyét, mivel az az üzenete Kína felé, hogy építsd fel a saját haderődet a térségben, hogy ellensúlyozz egy ilyen szintű fenyegetést.

Ezzel párhuzamosan azonban a szerződés megkötésével az Egyesült Államok teljes mértékben figyelmen kívül hagyta Európát. Ez a megállapodás ugyanis hatályon kívül helyezte azt a szerződést, amit Franciaország és Ausztrália már korábban aláírt francia konvencionális tengeralattjárókra. Ez az üzlet egyszerre volt kulcsfontosságú megállapodás mind a francia hadiiparnak, mind a franciák térségbeli politikájának.

Biden nem vette a fáradtságot, hogy tájékoztassa az amerikai tengeralattjárókról Franciaországot. Akkor közölte velük, amikor már kész tény volt, hogy keresztülhúzták a franciák üzletét.

Ez eléggé tiszta üzenet az Európai Unió számára: “Itt a helyetek a világrendünkben.” Az iráni szankciók visszavezetésének kérdése is ugyanezt közvetíti Európa felé.

Amikor az Egyesült Államok Trump alatt felrúgta a közös megállapodást az egyébként kifejezetten eredményes iráni atomprogramról és annak ellenőrzéséről. Majd ezzel párhuzamosan újra szankciókkal sújtotta az országot.

Európa először elutasította a szankciókat, és a megállapodás felrúgása ellen is tiltakozott, de végül engedelmeskednie kellett.

Az történt ugyanis, hogy az Egyesült Államok arról tájékoztatta Európát, hogy vagy elfogadják a szankcióik ismételt bevezetését, vagy kidobják a renitens államokat a nemzetközi pénzügyi rendszerből, amelyet New Yorkból irányítanak.

Az Egyesült Államok az egyedüli ország, amely valódi, súlyos szankciókkal tud sújtani bárkit. Vegyük például Kuba hatvan éve tartó blokádját. Néhány héttel ezelőtt. amikor a blokád feloldásáról szavaztak az ENSZ-ben, az eredmény 181 igen volt a 2 nemmel szemben. Az egyetlen ország, amely az Egyesült Államok mellett szavaz mindig, Izrael, amely valójában kliensállam. Azt teszi, amit parancsolnak neki. Az ENSZ szavazás eredménye azt jelzi, hogy az egész világ ellenzi a Kubát sújtó szankciókat, mégis mindenki fenntartja, félelemből.

Ez a világrend ma.

Az Egyesült Államok semmilyen értelemben nem adja fel globális hegemóniáját. Ez az oka az ausztrál tengeralattjáró-üzletnek, semmi más. Ezek a tengeralattjárók ugyanis nagy valószínűséggel nem lesznek bevethetők az elkövetkező tizenöt évben. Mire azok lesznek, addigra Kína már telepítette a saját katonai válaszát.

Kínának egyébként semmije sincs, ami akár távolról is összehasonlítható lenne az Egyesült Államok haderejével a térségben - még a saját felségvizein sem. Ezeknek az atomtengeralattjáróknak a telepítése a garancia arra, hogy legyen.

Mire a kérdéses tengeralattjárók bevethetőek lesznek, addigra majd leszerelik őket.

Miért köpik Európát arcon?

Miért adnak el fejlett atomtengeralattjárókat Ausztráliának, amiért persze Ausztrália fizet, de végül az Egyesült Államok tengerészetének parancsnoksága alá kerül?

Egyetlen okból: hogy megmutassák nyers erejüket, és mindenkit megfélemlítsenek. Legyen tiszta és egyértelmű mindenki számára, hogy az Egyesült Államok ragaszkodik ahhoz, hogy hegemón globális hatalom maradjon, akár erővel, akár erőszakkal, akár megfélemlítéssel.

Szóval igen, egyfajta hidegháború van kialakulóban Kínával.

Az Egyesült Államok azt állítja, hogy a kínai terjeszkedés veszélyezteti. Hol van ez a fenyegetés? Senki sem találja.

Nincs ott a karibi térségben. Nincs a kaliforniai partokon. A kínai partokon található. Állítólag.

A kormány szerint Amerika csak a Hajózás Szabadságát védi, amikor tengeri armadákat küld a Kínai Kizárólagos Gazdasági Zónába, kétszáz mérföldre a kínai partoktól. Az egyetlen tengeri hatalomként a világon, amely nem ratifikálta a nemzetközi tengerjogi egyezményt, tegyük hozzá. Emellett követeli, hogy Peking tartsa be annak washingtoni értelmezését.

A nemzetközi tengerjogi egyezmény értelmében a kizárólagos gazdasági zónákban senki sem léphet fel fenyegetően vagy alkalmazhat erőszakot. Nos, az Egyesült Államok értelmezése szerint neki megengedett, hogy katonai és hírszerzési műveleteket hajtson végre ezekben a zónákban. Kína nyilvánvalóan elutasítja ezt.

Azt mondják, semmi baj a hajózás szabadságával, műveleteket azonban nem kellene végrehajtani más országok Kizárólagos Gazdasági Zónájában.

India véletlenül csatlakozott Kínához a kérdésben. Az Egyesült Államok ugyanis katonai hírszerző műveletet hajtott végre India Kizárólagos Gazdasági Zónájában, ami ellen India hevesen tiltakozott, míg az Egyesült Államok ragaszkodott hozzá, hogy neki ehhez joga van. 

Jelen pillanatban ez az a terület, ahol diplomáciai tárgyalásoknak és egyeztetéseknek kellene történniük, de úgy tűnik, Amerika inkább demonstrálná erejét.

Kína is csinál durva dolgokat persze, ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Folyamatosan megsértik például a tajvani légteret, ami szintén provokatív és veszélyes.  

A feszültség egyre nő a kínai partoknál. Kína körbe van véve atomrakétákkal, ezeket a kínai parttól keletre fekvő katonai bázisokon állomásoztatják. Az Egyesült Államoknak nyolcszáz katonai támaszpontja van szerte a világon. Kínának egy, ez Afrikában, Dzsibutiban található. Mégsem gondoljuk, hogy Kína lenne veszélyben, helyette azt mondjuk, hogy Kína fenyeget minket.

Összefoglalva úgy látom, alakul az új hidegháború. Európát a kispadra ültették, ahogyan a Franciaországot ért arcátlan sértés is mutatja.

Igen, nagyon veszélyes konfliktus van kibontakozóban Kínával, ami az egész világra is közvetlen veszélyt jelent.

A Közel-Keletről azonban az Egyesült Államok nem vonul vissza. Kiszoríthatják Belső-Ázsiából, de nem vonul ki. Konfliktusai vannak a világ minden részén, de a legveszélyesebb a kínai partok mellett húzódik.

Egy fegyveres konfliktus az Egyesült Államok és Kína között szó szerint elképzelhetetlen. Olyan szintű lenne a pusztítás a világon, hogy nem lehet tudni, az emberi élet, a szervezett emberi élet egyáltalán fennmaradna-e. Ez egy elképzelhetetlen konfliktus, de még mindig vannak utak a megállapodás, a diplomáciai megoldás felé.

Ami azt illeti, ez mondjuk igaz volt az első hidegháború idején is.  Sztálin egy igazán figyelemreméltó ajánlatot tett az Egyesült Államoknak 1952-ben. Felajánlotta, hogy megengedi Németország újraegyesülését, azzal az egy feltétellel, hogy Németország nem csatlakozik egy, az oroszokkal ellenséges katonai szövetséghez.

A történelem tükrében Sztálin feltétele kifejezetten racionális volt. Németország kétszer már majdnem elpusztította Oroszországot a történelem során. Ha az USA elfogadta volna az ajánlatot, az véget vetett volna a hidegháborúnak. Ehelyett mi volt a válaszunk? Elutasítás.

Magát az ajánlatot is egy hónapon keresztül titokban tartották, hogy az amerikai kongresszuson átmenjen az akkori óriási katonai költségvetési tervezet.

Egy neves amerikai stratégiai elemző, James Warburg azt írta, hogy érdemes lenne mérlegelni – kinevették és figyelmen kívül hagyták. Bárki, aki említeni merte a dolgot, ugyanerre a sorsra jutott.

Az elmúlt években kutathatóvá váltak az orosz archívumok. Nézze meg az akadémiai kutatásokat a hidegháborúról – a kutatók azt mondják, Sztálin ajánlata igaznak tűnik, még Berija, a KGB főnöke is beszélt a neutralizációról és a hidegháború befejezéséről.

Az Egyesült Államok archívumaiban ilyesmit nem találni.

Amerika szerette a hidegháborút.

Ezzel nem azt mondom, hogy Kína vagy Oroszország feddhetetlen, természetesen rengeteg kritikával illethetjük mindkettő tevékenységét, de amennyiben a konfliktusok eszkalálásában való szerepüket vizsgáljuk, akkor azt gondolom, hogy az Egyesült Államok messze túlmutat rajtuk.

Figyelemreméltó a biztonsági szervezete, talán nincs is más hozzá hasonló a történelemben, mégis folyton fenyegetést vizionál. Ezzel jár ugyanis, ha hegemón globális  hatalom vagy. A Brit Birodalom is folyton veszélyben érezte magát.

S.J: Az Iszlám Állam Nagy-Britannia méretű területet ellenőrzött 2014-től 2018-ig tartó létezése során. Azzal, hogy az Egyesült Államok kivonulni látszik a Közel-Keletről és az Arab-félszigetről, milyen hosszútávú hatása várható ennek a muszlim társadalmakra? Megváltozik a narráció a kisebbségekről a régióban?

N.C.: Ahogyan az előbb is mondtam, nem gondolom, hogy az Egyesült Államok kivonulna. Jelen lesz, csak a jelenlét formája változik. Az, hogy USÁ-nak Iránnal van konfliktusa, és nem a Közel-Kelettel, a tiszta példája ennek.

Az Egyesült Államok közel-keleti politikáját pontosan kijelölte a Trump-adminisztráció, és ezt átvette-folytatja Biden is.

Az elképzelés nem csak a Közel-Keletet foglalja magába, de létrehoz egy szövetséget a világ legreakciósabb államaiból, washingtoni központtal, a nyugati féltekén. Ebben benne van Bolsonaro Brazíliája és a Modi vezette India - aki éppen szétveri az indiai demokráciát és egy súlyosan autokrata hindu etnokráciát épít.

Európából ennek a szövetségnek Orbán Viktor a vezére, mint a Republikánus Párt kedvence. Az ő úgynevezett illiberális demokráciája a követendő modelljük, szóval megkerülhetetlen.

A Közel-Keleten találhatóak a világ legreakciósabb államai, az Öböl-menti monarchiák például. Közéjük tartozik Egyiptom is, a legrosszabb diktátorával a történelmében, Marokkó a családi diktatúrájával, ami egyébként azért fontos, mert Marokkó majdnem monopóliummal bír a foszfátkitermelésben, ami helyettesíthetetlen az agráriparban.

 Trump a nemzetközi joggal szembe menve jóváhagyta a Nyugat-Szahara elfoglalását, hogy Marokkó kiterjeszthesse az ellenőrzését a foszfátlelőhelyek felett.

Ezeket az országokat kovácsolják össze a szövetségben.

Az úgynevezett Ábrahám-megállapodások közelebb hozták egymáshoz a reakciós arab államokat és Izraelt – tegyük hozzá, már kapcsolatban voltak jóval korábban, de csak most ismerték el formálisan is.

Izrael, mely erősen a szélsőjobbra tolódott az elmúlt években, szintén meghatározó tagja ennek a szövetségnek, amely biztosítja a technológiát, a katonai erőt, a biztonsági bázist.

Ennek a reakciós szövetségnek a Közel-Kelet a központi eleme, ezért az Egyesült Államok biztosan nem vonul ki onnan.

Ami a kisebbségeket illeti, azt kell mondanom, hogy áldozatok.

 

A palesztinok egyértelműen azok. A Trump-adminisztráció azt mondta a palesztinoknak, hogy semmilyen jogotok sincs, és megadott Izraelnek mindent, amit csak akart. Annektálhatták a Golán-fennsíkot, elfoglalhattak hatalmas területeket Jeruzsálem körül. Jelenleg Izrael azt tehet, amit csak akar, nem kell foglalkoznia semmivel. A palesztinokat egyszerűen odadobták a kutyáknak.

A Közel-Kelet másik nagy vesztes kisebbsége a kurdok. Az Egyesült Államok nagyon is hajlandó volt támogatni a kurdokat Rozsavában, Észak-Szíriában, amíg gyalogosaik voltak abban az amerikai hadműveletben, ami ki akarta űzni az Iszlám Államot Szíriából. Több, mint tízezer embert vesztettek a harcok során.

Amint a munkát elvégezték, Trump elnök szokás szerint egyszerűen arcul köpte őket. Még azt is elutasította, hogy egy kisebb létszámú amerikai haderő maradjon, ami megakadályozná Törökországot – a kurdok ősellenségét- hogy tovább szélesítse szíriai invázióját a kurdok lakta területekre. 

Trump gyakorlatilag azt mondta a kurdoknak: elvégeztétek a feladatotokat, feláldoztatok tízezer embert értünk, most odaküldöm a törököket, hogy megtámadjanak titeket.

Ez a kurdok története. Biden pedig ezt a politikát folytatja tovább.

Nagyjából minden kisebbséggel ugyanez a helyzet. Ha nincs számottevő politikai-katonai erőd, értéktelen vagy. Amennyiben viszont nagy erejű az államod, nagy hadsereggel és érdekérvényesítő képességgel, ami beleillik az Egyesült Államok átfogó tervébe a világ irányításáról, akkor azt tehetsz, amit csak akarsz.

JS: Egy 2020-as interjúban azt mondta, hogy "egészen pontosan úgy lehet leírni a világjárványt, mint egy kapitalista katasztrófát, amit csak súlyosbított a neoliberális barbarizmus". A világ jelenleg éppen magához tér a járványból, mialatt olyan súlyos fenyegetésekkel néz szembe, mint a globális felmelegedés. Mit gondol, milyen társadalmi hatása lesz a közelgő klímakatasztrófának, illetve lehetséges-e, hogy megváltozzon a világban zajló diskurzus a kérdésben, akár a fennálló társadalmi rend megváltozása árán is?

N.C.: Nos, a globális felmelegedés sokkal súlyosabb válság, mint a világjárvány.

Maga a járvány is rossz önmagában, már most több embert ölt meg az Egyesült Államokban, mint a spanyolnátha egy évszázaddal ezelőtt. Ezeknek az embereknek a halála elkerülhető lett volna. Ezt onnan tudhatjuk, hogy ha górcső alá vesszük azokat az országokat, melyek meghozták a politikai döntéseket, amelyeket egyébként az egészségügyben dolgozók javasoltak.

Ázsia, a Csendes-óceáni térség és még néhány más ország sikeresen az ellenőrzése alatt tartotta a járványt. Az Egyesült Államok ellenben egyáltalán nem követte az ajánlásokat, így globális gócponttá vált. 

Kétségkívül súlyos a helyzet, és valószínűleg a világjárvány legveszélyesebb része még csak most jön. Nem tudhatjuk biztosan, de a gazdag országok – és itt meg kell említenem, hogy e tekintetben Európa rosszabb, mint az Egyesült Államok – kisajátítják saját maguknak a vakcinákat, és ragaszkodnak a gyógyszeripari konszernek mértéktelen profitjához. Erre lehetőségük is van azokon a túlzottan protekcionista szabályokon keresztül, amelyeket félrevezetően szabad piaci megállapodásoknak neveznek. 

Európa, különösen Németország, foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy a gyógyászati cégek védelmet élvezzenek a szabadalmaikhoz való hozzáféréstől, ezzel biztosítva mértéktelen nyereségüket.

Az Egyesült Államok ennél valamivel jobb, de nem elég jó.

Ennek a monopolizációnak az egyértelmű következménye az, hogy emberek tömegei nem jutnak vakcinához, nem lesznek beoltva Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában.

Mindannyian tudjuk, hogy ez mit jelent. Azt, hogy jelentős részük bele fog halni a fertőzésbe, a vírusnak pedig elég nagy mozgástere lesz ahhoz, hogy mutálódjon. Ezek közül a mutációk közül pedig bármelyik lehet halálos, a vakcinák ellenére is. 

Mindez vissza fog térni a gazdag országokba is, pont ahogyan a delta variáns tette.

Szóval a gazdag országok szimpla kapzsiságtól vezérelve elfogadják annak az erkölcsi gyalázatát, hogy meggyilkolnak rengeteg embert, és még maguknak is ártanak.

Ugyanezt teszik a globális felmelegedés kérdéskörében is, ami összehasonlíthatatlanul súlyosabb ügy, mint a járvány.

 

  1. augusztus 9-én az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete közzétette legújabb jelentését a témában.

Sokkal rosszabb helyzetet vázoltak fel, mint amilyennek amúgy is gondoltuk. Egyértelművé tették, hogy amennyiben nem vezetjük ki a fosszilis üzemanyagokat az évszázad közepéig, úgy a kataklizma elkerülhetetlen lesz.

Ez áll az ENSZ jelentésében.

Most vegyük elő a gazdasági sajtót. Figyeljük meg a főcímeket. A mai napon a Financial Times, tegnap a Wall Street Journal, de más gazdasági folyóiratok is arról cikkeztek, hogy mi, a nyugati országok, élükön az Egyesült Államokkal, nyomást gyakorlunk az olajtermelőkre, hogy fokozzák a kitermelést.

Az ENSZ szerint amennyiben nem csökkentjük azonnal, jön az összeomlás. A gazdag országok erre azt mondják, azonnal növelni kell a kitermelést, mert azt akarjuk, hogy az olajár lemenjen, mert az szolgálja az érdekeinket.

Ha valaki a világűrből figyelné az emberiséget, bizonyára azt gondolná, hogy klinikai elmebetegek vagyunk.

 

Ez a klímaváltozás-krízis. Ez nem nyelvészeti kérdés, hanem a társadalmi rend kérdése, annak a kérdése, hogyan oszlik meg a hatalom, és mi az a vezérelv, ami meghatározza, hogyan viselkednek a vezetőink. A viselkedésüket nyilvánvalóan nem közösségi érdekek határozzák meg. Az nem érdekli őket.

A saját hatalmuk, azoknak a nagyvállalatoknak a profitja vezérli a világ vezetőit, amelyek finanszírozzák őket.

Az Egyesült Államok természetesen ebben is elöl jár. Jelenleg komoly vita zajlik a kongresszusban az úgynevezett "Reconciliation Bill"-ről (Megbékélési törvény), egy olyan törvényről, amely megpróbálja valamelyest visszafordítani a károkat, melyeket az elmúlt negyven év neoliberális támadásai okoztak az amerikaiaknak. Olyan dolgokról van szó, amit önök Európában magától érthetőnek tartanak, mint például a gyermekellátás.

Nos, a radikális Republikánus Párt száz százalékban ellene van. Semmit sem fognak engedni, ami az amerikai lakosság hasznára válna, mert mindenért a demokratákat akarják okolni, így tudnak visszakapaszkodni a hatalomba. A demokraták ellenben csak akkor tudnak átnyomni bármilyen törvényt, ha egységesek. De nem azok.

Joe Manchin demokrata képviselő, aki történetesen az Energiaügyi Bizottság vezetője a szenátusban semmilyen olyan törvényt nem enged át, ami a fosszilis energiák felhasználását csökkentené. Mindezt persze nem a választói miatt teszi, hanem mert történetesen ő a fosszilis üzemanyagcégek legnagyobb pénzügyi kedvezményezettje az egész kongresszusból.

Az üzemanyagcégek döntik a pénzt a kongresszusba, hogy megvegyék a képviselőket. Manchin az ő bajnokuk, több pénzt kap, mint bárki más, ezért cserébe gyakorlatilag végrehajtja a fosszilis energiacégek parancsait.

Az álláspontja szerint senki sem nyúlhat a fosszilis üzemanyag-kitermeléshez, a gázhoz, azokat ki kell terjeszteni, minden korlátozás nélkül. Nincs felszámolás, csak újítás – mintha egyenesen az ExxonMobil brossúráját idézné.

Ez történik az Egyesült Államokban, a világ leghatalmasabb országában. Európa sem különbözik sokban. Ugyanúgy nyomás alatt tartja az OPEC országokat és Oroszországot, hogy növelje az olajkitermelést, miközben mindannyian pontosan tudják:

gyakorlatilag az emberi faj öngyilkosságát készítik elő.

A fenti példák jól ábrázolják, milyen faj is vagyunk igazából.

Az interjú 2021. október 4-én készült, és eredeti nyelven a The Continental Literary Magazine Előítélet (Prejudice) tematikájú lapszámában jelent meg.

A cikk szerzőjéről
Jászberényi Sándor (1980)

Író, újságíró. Legutóbbi kötete:  A Varjúkirály (Kalligram, 2020).