Az Idő kérdése a francia-svájci származású, német nyelven alkotó Alex Capus egyik legsikeresebb könyve, egy fekete humorral átitatott első világháborús szatíra, a valós világtörténelmi emlékezet és az írói fantázia hatásos keveréke. Van benne egy hajmeresztő nagyjelenet, amely remekül szemlélteti azt a tragikomikus abszurditást, amelyet Capus regénye a háborúkkal kapcsolatban érthetővé, átélhetővé próbál tenni.

Miközben 1914-ben Európa megindul a katasztrófa felé, az afrikai Kigomában Anton Rüter német hajóépítő mester, Capus történetének egyik kulcsszereplője szintén csatába megy. A semmilyen harctéri tapasztalattal nem rendelkező civil és társai (egy csapat kiszuperált német katona) a hatalmas Tanganyika-tó tajtékos hullámait átszelve, egy rozzant gőzbárkával a belga-kongói túlparthoz bukdácsol. Ahol aztán a pár hete érvényben lévő új hadállapot értelmében, röpke két óra alatt rommá lövik a belgák roncshajóját, azt a hajót, amely ellentámadásra, sőt védekezésre is képtelen, és amely nemrég még a németek mellett békésen horgonyzott a kikötőben. A művelet meghatározó hadtörténeti eseménynek vagy a háború szempontjából lényeges fordulatnak aligha tekinthető – nevezzük inkább esztelen pusztításnak.

De mégis mit keresnek az angolok, a belgák és a németek a vadregényes Afrikában? 

Minek mentek oda, hogy aztán a fullasztó, csontszáraz hőségben (vagy éppen a napokig tartó párás esőben), oroszlánok, zsiráfok és flamingórajok között, ragályos rovarcsípésektől szenvedve, egy bizarr színdarab szereplőiként háborúsdit játsszanak?

Többek között erről szól az Idő kérdése, amely a Léon és Louise (Gondolat, 2019) című szerelmi regény után Capus második kötete, amely magyarul is olvasható, újfent Tatár Sándor gondos, lebilincselően élvezetes fordításában.

Capus történetmesélői szempontból egy bevett szerkezeti megoldást használ: két egymástól független, párhuzamosan futó narratívát, két fő cselekményszálat indít útjára, melyek azonos irányba tartanak s adott ponton, egy kulcsfontosságú eseménynél összefonódnak-összemosódnak, majd a regény végével, a bizonytalan jövő felé újra szétágaznak.

A német szál központi alakja a már említett Anton Rüter, a papenburgi Meyer Hajógyár mestere, aki többedmagával azt a megbízást kapja, hogy építse meg a Götzen nevű birodalmi gőzöst, amelynek célja, hogy megkönnyítse a kereskedelmet és a személyszállítást Német Kelet-Afrikába – na meg, hogy a régióban szintén jelenlévő angolokkal és belgákkal szemben dominanciát biztosítson. Így aztán

a németek előbb hazai földön megépítik, felavatják, majd szét is szerelik a Götzent, és közel ötezer ládába besuvasztva, keserves úton elszállítják a Tanganyika-tóhoz.

Ahol Rüter és társai, illetve a helyi maszáj rabszolgák neki is állnak, hogy nagyjából egy év alatt újra összeszereljék a Götzent. Az enyhén szólva embert próbáló vállalkozás azonban kisiklik: miközben a németek ráérősen dolgoznak, hol élvezik, hol szenvedik a szavannai klímát, az ételeket és az őslakos nők társaságát, Szarajevóban meggyilkolják Ferenc Ferdinándot. A kibontakozó háborús konfliktus hullámai pedig, még ha szerény fodrokkal is, de Afrikába is elérnek.

Ezzel együtt a hullámok idővel mást is magukkal hoznak: a túlparton megtelepedő új ellenséget. Nevezetesen a regény másik főszereplőjét, a brit Geoffrey Spicer Simson hadnagyot, aki meglehetősen kacskaringós úton kerül Afrikába. Spicer Simson megbízásból megbízásba, kudarcból kudarcba bukdácsol, mígnem folyamatos hibái miatt kegyvesztettként a londoni Tengerészeti Minisztérium irodaasztalához száműzik. Spicer Simson 

az a fajta féktelen, veszedelmes ember, akinek a háború inkább áldás, mint átok,

a lehetőségek táptalaja, így miután Nagy-Britannia hadat üzen a Német Birodalomnak, a férfinak csak ki kell várnia a megfelelő pillanatot. Végül jókor lesz jó helyen, és megkapja azt a nemes feladatot (vagy inkább kidolgozatlan, kapkodva összehozott, őrült megbízást, amit senki más nem hajlandó vállalni), hogy juttasson el két ágyúnaszádot a Tanganyika-tóhoz, amelyekkel majd adott esetben szétbombázhatja a németek állítólagos Götzen nevű hajóját.

Izgalmasan megtévesztő regény az Idő kérdése: elsőre azt gondolhatnánk, hogy komoly történetbe csöppentünk, és végső soron egy részleteiben megrázó, vérgőzös beszámoló a háború őrjítő értelmetlenségéről, az ostoba döntések következményeiről, az embererő-emberélet elforgácsolásáról, nem utolsó sorban pedig arról, hogyan csinálnak a gyarmati területeken élő őslakosokból az európaiak gyakorlatilag rabszolgát. Nem hadtörténeti munka, de pontos, realisztikus, egyes leírásait tekintve kimondottan nyugtalanító és naturalisztikus olvasmány.

Viszont a komolyságból rendre kizökken, főként a regény maróan ironikus hangvétele és gúnyiratszerű jellege miatt. Ezért

inkább nevezhető komikus-ironikus alkotásnak, amelyet olyan klasszikusok mellé érdemes sorolni, mint a Svejk vagy A 22-es csapdája

 – azzal együtt, hogy léptékben, jelentőségben az Idő kérdése azért nem ér fel Hasek vagy Heller műveihez.

Rüter és társai, akárcsak a másik oldalon a belgák és az angolok, elvileg stratégiailag fontos gyarmati területeket védenek, de a védekezéshez csak homályos parancsokat, szánalmas ladikokat és „játékeszközöket” kapnak – sőt valakinek még fegyver sem jut, csak fából készült, feketére festett utánzat. Mintha a háború komolyságának, súlyának itt, a távoli Afrikában a látszata sem lenne meg. Ettől az egész eseménysorozat egy szürreális színdarabnak tűnik, amely közelebbről nézve mégiscsak valóság: hiszen emberek halnak meg benne, oktalan pusztulásuk pedig aligha nevezhető a haza magasztos védelmének. „Megveszekedett idióták, mindkét oldalon” – summázza Rüter, miután erős sokkban, összevizelt nadrággal, de testileg épségben visszatér a fent vázolt bevetéséről, és a többség, ha nyíltan nem is áll mellé, titkon egyetért a hajóépítő véleményével. Rüterék helyzete ráadásul annyiban is más, hogy civilként lesznek a helyzet foglyai, és egyetlen használható eszköz marad számukra: ha elég lassan végeznek a Götzen összeszerelésével, lelassíthatják a fejleményeket, és talán épségben hazatérhetnek. Vagyis minden idő kérdése.

De mennyire jellemző ez az időhúzás a regény ritmusára?

Capus sűrű prózájában van ugyan valami a nagyszabású történelmi regények ráérős robusztusságából, de inkább lendületesen áramló, mint komótosan csordogáló szöveg.

Főként azért, mert bár Capus hajlamos az apró részletekbe hosszasan belefeledkezni, összességében minden részt elég feszesre, feszültségtelire és dinamikusra ír. A papenburgi gyárlátogatás, Spicer Simson temzei fiaskója, vagy akár a regény egyik katarzispontja, a végig hajthatatlannak hitt német sorhajóhadnagy, Von Zimmer vallomása a háború milyenségéről – egytől-egyig remekül megkomponált jelenetek.

Ugyanakkor nehéz szabadulni az érzéstől, hogy bár az Idő kérdése illeszkedik abba a középhosszú terjedelmi keretbe, amelyet Capus általában követ, ez a könyve talán a kelleténél rövidebbre szabott. De ez inkább dicséret, mint kritika: egyszerűen annyi a mellékszál és -szereplő, annyi kibontásra érdemes téma és esemény sűrűsödik össze ebben a szűk 300 oldalban, hogy akár kétszer ekkora terjedelemmel is működni tudna. Ha úgy vesszük, Spicer Simson kalandregényeket idéző sorstörténete, múltja és jövője, excentrikus személyisége önmagában is elbírna egy egész nagyregényt. Persze ettől talán éppen Capus koncepciója sérülne: egy bizonyos történelmi epizód koncentrált bemutatása.

Értelemszerűen egy ilyen elképesztő történet csak elképesztő befejezést kaphat. Az összes elherdált pénz, vesződség és veszteglés, keserves munka és emberáldozat után, ahogy annak lennie kell, a végső csatában az ellenfelek végre megpillantják egymást. Eljön a jelentőségteljes pillanat. És hogy hősnek látják-e magukat közben? Távolról sem. Amit éreznek, az a rettegés, a csalódottság, a tébolyító hiábavalóság, a menekülési kényszer. Még az örökké eltökélt s mindent túl komolyan vevő, belátásra alig képes Geoffrey Spicer Simson is elszégyelli magát a felismeréstől, hogy nem lesz itt semmiféle briliáns tett, amiért majd Nagy-Britanniában tömegek ünneplik. Ebből az abszurd fiaskóból a világtörténelemi feljegyzésekben legfeljebb egy kínos lábjegyzetre futja, amely legalább annyira elborzasztó, mint amennyire nevetséges.

Alex Capus: Idő kérdése. Fordította Tatár Sándor. Budapest, Gondolat, 2023. 280 oldal, 3800 forint