Alex Capus: A kínaiak
Fotó: sakkarin sapu / Shutterstock
Alex Capus: A kínaiak

Öt Urs és sok-sok kínai - svájci német novella zsigeri humorral.

A szomszédom, Urs, tanárember, így aztán jobban szeret beszélni, mint másokra figyelni.

            – Hallottál erről az öngyilkossághullámról Kínában a tanárok közt? – kérdezte a minap, miközben én a második Ursszal a marinádot készítettem a báránykotletthez.

            – A világ csak találgatja az okokat, de én elárulhatom neked: ez a kínai egyke-politika következménye.

            – Tényleg?

            – Mivel a kínai szülőknek csak egy gyermek van engedélyezve, azt az egyet valami teljesen egyszerinek és rendkívülinek tartják; ez érthető. Kiköltik az utódot, örvendeznek neki, körülkotkodácsolják és -ajnározzák, amíg iskolás nem lesz.

            – Minden szülő ezt csinálja – mondtam.

            – De a körülkotkodácsolásnak és pátyolgatásnak megvannak a határai; napi huszonnégy óránál többet a legkitartóbb szülők sem tudnak erre fordítani. Akinek több gyereke van, annak a kotkodácsoláskapacitása megoszlik az ivadékok között. Ha egy gyereknek kilenc testvére van, tizedannyi kotlóspátyolgatás jut neki, mint egy egykének.

            – Szóval így megy ez Kínában – mormoltam.

            – Most segítek beleélni magad egy kínai tanár helyzetébe – folytatta Urs, – akinek az osztályában a törvényi paragrafusnak megfelelően csupa nullhuszonnégyben körülkotkodácsolt gyerek van.

            – A kínai gyerekek se mások, mint a mieink – mondtam.

            – Nem is a gyerekek a probléma, hanem a szülők – világosított fel Urs. – Mivel a szülőknek nincs módjuk az összehasonlításra, a saját trónörökösüket egyedülállóan tehetséges koronaékszernek, zseninek, csiszolatlan gyémántnak tartják, akinek valójában személyre szabott magánoktatás járna, és akinek legkésőbb tizenkét évesen atomfizikát kéne tanulnia Cambridge-ben. Ha több gyerekük lenne, tudatosulna bennük, hogy a gyerekek valamennyien nagyon kedvesek és okosak. És átlagfelettien tehetségesek. De teljesen normális gyerekek.

            – Nahát, ezek a kínaiak – mondtam.

            – El nem tudod képzelni, micsoda drámát és patáliát csapnak ezek az egygyerekes szülők, ha a körülrajongott tündérkéjüket központilag a Frohheimschulhaus helyett a Bannfeldbe iskolázzák be. Vagy ha a Davidot az óraközi szünetben eltalálja egy hógolyó. Vagy ha a Sabrina számtanból hármasalát kap a dolgozatára. Azok a reklamálások! A bepanaszolások az igazgatónál! A megvesztegetési kísérletek! Nincs az az erős idegzetű tanár, aki ezt tartósan kibírná.

            – Kínában is van Frohheimschulhaus? – kérdeztem.

            – Képletesen értettem – világosított fel Urs.

            Ekkor csatlakozott hozzánk a negyedik Urs, aki épp túl volt a váláson, és egyedül lakott a neki immár túl nagy házban.

            – Na hogy s mint? – kérdezte a második Urs.

            – Ne is kérdezd – mondta a negyedik Urs.

            – Van cigarettád? – kérdeztem. Negyedik Urs bólintott, és kirakott az asztalra egy felbontott csomag Camelt. Az évek során valamennyien leszoktunk ugyan a dohányzásról, de ha Urs hoz magával cigarettát a térre, akkor egyesült erővel pillanatok alatt elpöfékeljük az összeset.

            – Fel a fejjel – így a második Urs. – Rengeteg nő van még a világon.

            – Mi nem mondasz! – mondta Negyedik Urs.

            – Világszerte több a nő, mint a kínai, tudtad ezt? – kérdeztem.

            – Pedig azok aztán tényleg sokan vannak.

            – És vedd hozzá, hogy minden második kínai is nő – licitált rám Második Urs.

            – Egészen csinos választék.

            – Hálásan köszönöm nektek ezeket a hasznos információkat – mondta Negyedik Urs. – Csak hát a részletekben bújik meg az ördög.

            – Furcsa dolog ez – mondta az ötödik Urs, aki közben csatlakozott hozzánk, – hogy ennyi ember van, és mégis ilyen kicsi a választék.

            – Ezt látjuk a városi képviselőtestület-választáskor is – vélte Második Urs. – Oltennek tizenhétezer-hétszázhetvennyolc lakosa van, és öt olyan jelölt sem kerül ki közülük, akikre igazán jó szívvel tudnál szavazni.

            – Oltenben is több nő van, mint kínai – kanyarodott vissza iménti témánkhoz Ötödik Urs.

            – Van egy kínai Oltenben, akinek Schweizer a családi neve – mondtam, – mert gyerekként egy Schweizer nevű svájci család fogadta örökbe.

            – Ismerem a figurát. De az tibeti.

            – Mindenesetre a vonaton mindig meggyűlik a baja a kalauzokkal. Mindegyik azt hiszi, hogy hamis a kedvezmény-igazolványa, mert Schweizer névre szól, közben a tulaj úgy néz ki, mint egy kínai.

            – Mint egy tibeti.

            – Mitetszik?

            – Úgy néz ki, mint egy tibeti.

            – Van még cigid?

            – Átszaladok a benzinkúthoz, veszek.

            Miután Negyedik Urs elindult cigarettáért, a fészakaljamból három fiam húzott el mellettünk gördeszkával.

            – Tulajdonképpen hogyhogy ennyi gyereked van? – fordult hozzám Második Urs. – Kínában ez öt családra való gyerek lenne.

            – És?

            – Gondolj az ökológiai lábnyomodra! A népes családod által fölemésztett természeti erőforrásokra. Miattad kell Gösgenben egy második atomerőművet építenünk.

            – Az lehet – ismertem el. – Másrészt viszont a gyerekeim finanszírozzák a te öregségi nyugdíjadat.

            – Megmondhatod a gyerekeidnek, hogy ne fáradjanak – mondta Urs, – van két saját gyerekem. Ők fizetnek a nyugdíjkasszába értem és a feleségemért.

            – Két gyerek nem elég két nyugdíjasra – vetettem ellen. – A nyugdíjbiztosító apparátusát is fenn kell tartani. Pénzbe kerülnek az irodák, a könyvelők, a cserepes növények és minden egyéb. Ehhez kell minimum még egy harmadik gyerek. Hacsak nem akarsz hamarosan meghalni.

            – Nem igazán sürgős.

            – Átpasszolhatok neked egy gyereket, ha akarod, akkor még mindig lesz egy tartalékban. Tulajdonképpen hogyhogy ilyen kevés gyereked van?

            – De hát kettő van.

            – A negyvenes éveid közepén jársz, úgyhogy volt a dologra egy negyed évszázadod – mondtam. – Azért mégiscsak, már megbocsáss, többnek kellett volna a dologból kisülnie. Remélem, minden rendben van veled. Egészség; oké? És a házasságod? Boldog még?

            – Neked elment a jódolgod! – mondta Urs.

            – Ne szívd mellre – csitítottam. – Egyszerűen csak aggódik az ember, ha a szomszédjának ilyen kevés gyereke van.

            – Ehhez neked lófasz közöd van.

            – Oké, értem – mondtam. – Két gyerek után leálltál, mert az ökológiai lábnyomodra gondoltál.

            – Na, ezt most hagyd abba – utasított rendre Urs.

            – Helyette macskákat hoztál a házhoz – mondtam. – Sokan csinálják ezt, akik érzik, hogy túl kicsi az érzelmi lábnyomuk. Másrészt nem kéne elfelejteni, hogy a macskatartás növeli az ökológiai lábnyomot.

            – A macskák a természet részei.

            – A kertembe szarnak.

            – Az is része a természetnek.

            – Akkor az én öt kölyköm is természet. Mától átküldöm őket a kertedbe pisálni.

            – Akkor utánuk hajítom a műanyagpapucsomat – mondta Urs. – Te is műanyagpapuccsal hajigálod a macskáimat.

            – A negyedik fiam akkor is frankón beszáll a nyugdíjadba. A macskáid semmit nem tesznek az én nyugdíjamért.

            – Akkor Isten nevében küldd át a negyedik fiadat a kertembe – mondta Urs. – Mutatok neki egy sarkot, ahová pisilhet.

            – Akkor én megmutatom a macskáidnak, hova kakálhatnak – mondtam. – És most beizzítom a grillt. Mit iszunk; bort vagy sört?

*

Az írás eredeti címe és megjelenési helye: Die Chinesen, in: Alex Capus, Mein Nachbar, Urs. München, Carl Hanser Verlag, 2014. 23-28.o.

A cikk szerzőjéről
Alex Capus (1961)

Svájci író.

A fordítóról
Tatár Sándor (1962)

József Attila-díjas magyar költő, kritikus, műfordító, könyvtáros. 

Kapcsolódó
Hajózni muszáj, élni nem szükséges (Alex Capus: Idő kérdése)
Andok Tamás (1988) | 2024.02.29.