Nagy élvezettel olvasom az 1749 „hasábjain” hónapok óta Gyukics Gábor jazz-rock-színházi és ginsbergológiai Americanáját – az Americana műfajnak amúgy is mániákusa vagyok – és újra el is kellett gondolkodnom az általa gondozott könyvet olvasva (Nélkülözhetetlen Allen Ginsberg. szerk.: Michael Schumacher) a saját ginsbergológiai Americanámon.
Az Essential... angolszász könyvműfaj, ha tetszik, a Wikipedia elődje, antologikusan és persze jócskán bővebben. Hasznos műfaj, könnyen közelíthetővé tesz szerzői életműveket, a beavatás első kapuja. A Gyukics Gábor gondozta magyar Essential Allen Ginsberg jóval több, jóval személyesebb a műfaj szokásos darabjainál: bőséges versantológia, és nem csak a klasszikus fordítások, de Gyukics saját átültetései is; dalok, esszék, dokumentumok, levelek és naplók, fotótár. Ha valaki a XX. század második felének meghatározó amerikai irodalmának, a globális popkultúra mibenléte vizsgálatának szenteli idejét, annak mindenképpen esszenciális a kötet. A Life magazin stílusú cover; imádom, fekete-fehér fotók kollázsa a borítón, a költő különböző életszakaszaiban, bitangnagy vörös betűs a címsor, annyira korfestő és annyira Amerika, hogy nosztalgikusan elmerengek. Gyukics Americanájában előkerül egy eset, egy új ismerős meglepődik a küllemén: „... leültünk, töltött egy kis bort, és előjött a farbával. – Azt hittem – mondta kissé zavartan –, hogy a magyarok tömzsik, széles csontúak, zömök felépítésűek, kerekded fejű, sötét szemű, sötét bőrárnyalatú emberek”. Szinte szó szerint esett meg velem is ez az eset 1995-ben, a Colorado állambéli Aspen egy bárjában, ahol Loren Jenkins Pulitzer-díjas frontzsurnalisztával (1982, libanoni háború) volt találkám, aki korábbi levelezésünkben ígérte, hogy felvisz a hegyre, Woody Creekre, fordításom szerzőjéhez, Hunter S. Thompsonhoz. Ide Boulderből érkeztem, ahol a Naropa Intézet nevű buddhista felsőoktatási intézet nyári egyetemén („A testetlenített költészet Jack Kerouac iskolája”) töltöttem néhány napot Allen Ginsberg társaságában.
De erről már írtam.
Most csak röviden, mintegy összefoglalóan.
Mikor először megláttam Allen Ginsberget, az a Magyar Narancs Mészöly utcai szerkesztőségében történt egy hétfői napon 1993 szeptemberében. A dolog előtörténete, hogy előtte egy hétig az ostromlott Szarajevóban jártunk hármasban: Eörsi István költő és műfordító, Déri Miklós fotóművész és szerénységem. Anconából kellett katonai gépen átrepülni az Adriát, odáig Eörsi kocsijával gurultunk, visszafelé az inkriminált hétfőt megelőző szombaton ő egy költőtalálkozóra igyekezett Bécsben, mi Déri fotóssal onnan vonattal tértünk meg Pestre. Hétfőn nyílt a szerkesztőségi ajtó, elsőnek Allen lépett be, volt nála három golyóálló mellény és két rohamsisak. Az őt követő Eörsinél a maradék, az akkori Szarajevóban nélkülözhetetlen és a Royal Air Force (brit légierő) hordozóeszközére is nélkülözhetetlen felszálláskori eszköz, ami ugye a kocsijában (egy toponári szilvapálinkába áztatott Opel Ascona) maradt. Minden jelenlévő tátott szájjal bámulta a költőgigászt, Ginsberg hamar otthonos lett, leült, olvasgatott, figyelte a lapzártát, hagyta magát fotózni, megígérte, bejön a szerdán aktuális értekezletre, ahol majd mindenki ott lesz. Higgye el nekem a Nyájas Olvasó puszira, hogy a kilencvenes évek eleji Magyar Narancs személyi állománya egy arcoskodásban jelesen és derekasan helytálló brigád volt, a tekintélytisztelet leghaloványabb csíraformáját is hanyagolva. Mégis, a szerdai értekezleten időben (!) s hiánytalanul (!) megjelent a teljes leányság és legénység és mindenki hozott otthonról egy régi, Modern Könyvtáras Üvöltést, vagy más Ginsberg kötetet[1] és szeppenten sorakozott fel a dedikáláshoz. Ginsberg végigülte Eörsi társaságában az értekezletet, majd nagyinterjút készített vele a következő lapszámba Marton László Távolodó és Szőnyei Tamás. Később én is beszélgettem vele az Egyetemi Színpadon, aztán Eörsivel együtt a háborús Kis-Jugoszláviába távoztunk, Újvidéken és Belgrádban vendégszerepelt Ginsberg a Végel László vezette vajdasági Soros Alapítvány jóvoltából, s engem bízott meg, hogy az akkori Magyar Televíziónak adott interjúját utólag ne cenzúrázhassák; megpróbálták, nem is szerepelt Allen Ginsberg az MTV-ben 1993-ban. Találkoztunk Amerikában, laktam nála New Yorkban és készült Gazdag Gyula rendezésében portréfilm róla egyik magyar fordítójával, Eörsivel (a másik állandó fordító Orbán Ottó volt), amelynek részese lehettem; sok minden volt, egyszer kéne terjedelmesebben írnom róla, pláne, hogy van valahol vagy tíz, kilencvenes évekbeli mikrokazettányi beszélgetéstörmelékem vele.
Kár, hogy a mikrokazettás magnetofon is úgy ment ki a divatból, mint a lábhajtányos Singer-varrógép.
Nem vagyok lírikus alkat, gimnazista koromban írtam utoljára verset, de 16 évesen (ez a hetvenes évek közepére esett) megszületett az egyetlen versfordításom, bibliapapírra gépeltem, talán indigóval, erre már nem emlékszem: Ginsbergtől a Kral Majales. Sajnos maga a papírtárgy lappang jó ideje, viszont emléke eleven. A Kral Majales egy 1965-ös prágai látogatás lenyomata, „prágai koratavasz” – magam 1968 júliusában jártam szüleim társaságában először Prágában, vidám volt és felszabadult –, de a „koratavaszi” vidámság hamar szertefoszlott a vers szerint. Mivel az én fordításom lappang, Eörsiéből tárok részleteket a Nyájas Olvasó elé: „És a kommunisták csak zsíros pofákkal kedveskedhetnek és / szemüvegekkel és hazudozó rendőrökkel”, univerzális megfigyelés, „nehézipart teremtenek de a szív is nehéz”. A Költő megírja, hogy háromszor tartóztatták le Prágában: 1. „részegen énekeltem a Narodni utcán”, 2. „egy bajszos kíber ütött le az éjféli járdán azt üvöltve, hogy BUZERÁNS”, 3. „mert elvesztettem szex-pol álmokkal teli noteszomat”. (Volt benne „egy beszámoló a maszturbálásról az Ambassador Hotelben, ahol a szobám fürdőszobájának padlóján térdeltem egy seprűnyéllel a seggemben”.) A Gyukics- Schumacher féle kötet nagy előnye ebből a szempontból az, hogy közli Portland-Oregonból – ahol nyilvánvalóan a Zen buddhista beatnik, Gary Snyder északnyugati gyökereit kutatni járt – a jelentős chilei költőnek, Nicanor Parrának 1965. augusztus 20-án keltezett levelét, mely e vers keletkezéskörülményeit ismerteti feltáró jelleggel. Parrával valószínűleg Kubában találkozott, közös ismerősökről ír először – Alejandro („én azt várom a filmtől, amit mások a hallucinogén kábítószerektől”) Jodorowsky chilei filmrendezővel a montparnasse-i La Coupole kávéházban töltött estéiről, majd a prágai séjour-t megelőző moszkvai élményeiről, ahol Akszjonovval, Jeszenyin fiával, Ahmadulinával, Jevtusenkóval és Voznyeszenszkijjel lógott, s próbálta megvilágítani a különbséget az alkohol, a marihuána, a heroin, az éter, a nevetőgáz, az LSD, a meszkalin és az ayahuasca tudatállapotra gyakorolt hatása között. Ezután Lengyelországon keresztül Prágába távozott, ahol a műegyetemisták megkérdezték: lenne-e pünkösdi király-jelöltjük. Ginsberg a jelölést elfogadta, a választást megnyerte, aranykoronát illesztettek a fejére és olyértelmű trónfoglaló beszédet mondott, hogy szeretne „az első meztelen király” lenni, majd a városban több ezer fős támogató körrel járva-kelve újabb beszédet mondott. „Koronám dicsőségét a gyönyörűséges bürokratának, Franz Kafkának ajánlom, aki itt született a sarki épületben.” Ám egyre inkább ideológiai főveszély lett, a megválasztott Pünkösd Királynővel sem tölthette együtt hagyomány szerint az éjszakát, pedig „tulajdonképpen nekem kellett volna uralkodnom Prágán, és királyként azt csinálhattam volna, amit akarok, bárkit megdughatok, akárhol berúghatok”, de végül a Műegyetem kollégiumába keveredett énekelni és mantrázni és „pár középkorú, üzletemberszerű, öltönyös fickó” – akik kereskedelmi tisztviselőknek mondták magukat, „de én ügynöknek véltem őket” – whiskyvel itatták, és magnóra vették a mondandóját. Faggatták, van-e pénze Magyarországon, ami kirándulásának a következő állomáshelye lett volna. (Sajnos az első magyarhoni látogatás a bürokratikus cicózás miatt csak 1980 környékén, a Kopaszkutya c. Szomjas György-film idején perfektuálódott, meg is kérdezte tőlem mint sofőrtől ’93-ban Röszkén a kerekfejű-bajszinger magyar határőr Kis-Jugoszláviába menet, miután a három útlevelet (2 magyar, 1 amerikai) átnyújtottam, hogy „egy Eörsi, egy Ginsberg! Hát a Hobót hol hagyták?!”.) Kiutasították a szocialista Csehszlovákiából, Magyarba sem jöhetett, a Londonba tartó repülő fedélzetén írta – „byroni pózban” – híres költeményét. „És én vagyok a Május Királya, a szexuális ifjúság hatalma, / és én vagyok Május Királya, buzgalom az ékesszólásban és akció / a szerelemben / és én vagyok Május Királya, Ádám hosszú szőrzete és saját testem / szakálla, / és én vagyok a Május Királya, cseh nyelven Kral Majales (...) és én vagyok Május Királya, természetesen, mert szláv sarjadék vagyok / és buddhista zsidó, / aki imádja Krisztus Szent Szívét, Krisna kék testét, Ram egyenes hátát, / a nigériai Chango gyöngyeit, a Siva-Siva dalt ahogyan én éneklem, / és Május Királya, közép-európai méltóság, a XX. században én viselem, / a térhajók és Időgép ellenére, mert látomásomban meghallottam / Blake hangját”.
Nincs kétségem, Eörsi István fordítása jobb, mint az én 16 éves kori átlényegítésem.
„... a marxisták összevertek az utcán, / egész éjszaka nem hagytak aludni a rendőrőrszobán, követtek / a tavaszi Prágán keresztül, titokban őrizetbe vettek és repülőn / deportáltak a királyságunkból. / Így hát ezt a verset sugárhajtású gépen írtam, az ég közepén.” Ginsberg és „kötetnyi esszencialitása” persze több, mint a 39 éves kori prágai kaland, több mint az, hogy szinte minden libsi amerikai ismerősöm coffee table-jén ott a book: a Howl – kisméretű, vágott A5 ff City Lights Booksos valahanyadik, milliomodik kiadása –, hogy világítótorony és Esthajnalcsillag, azoknak „kik Plotinust Poe-t Keresztes Szent Jánost telepátiát és bibáb kabalát / tanultak mert a Kozmosz ösztönösen vibrált a lábuk előtt Kansasban” – és ez nem a Wizzard of Oz, „Carl Solomon! Veled vagyok a Sárga Házban / ahol te őrültebb vagy mint én vagyok” (Orbán Ottó).
Allen Ginsberg mindig globalista volt, minden ország minden gondját vállain hordta – „... – a pakisztáni taxisofőr azt mondja, / hogy Salman Rushdie-nak meg kell halnia, mert egy regényben / megsértette a prófétát” (Gyukics Gábor) – írta mindezt 1989, az irodalmi okozatú fatwa után. Korfestő, történelemtudatos strófákat írt a GenZ történelmi érdeklődésű (ritkaság) egyedeinek: „Nyolcvanban zsarnokság Törökország Korea / Nem tetszik a jobboldali Halálbrigáddemokrácia / Rendőrállam Irán Nicaragua még a minap / Laissez faire, kérlek kormány tartsd távol a zsaruidat / (...) Szocializmus az csak Gdanskban volt, öcsi / A kommunista világot rab-vér cementezi” (Eörsi István), tudta kik a „vén rocksztárok, hűséges ritmusgitárosok”, nem csak Bob Dylan és Patti Smith voltak társangyalai, de Joe Strummer (The Clash) éppúgy, mint David Byrne (Talking Heads) vagy Paul McCartney – akivel egyszer a jelenlétemben telefonozott. A Beatgeneráció egy meghatározása c. esszéjében hivatkozik Rock Fields: How the Swans Came to the Lake (Hogyan jöttek a hattyak a tóra) c. tanulmánykötetére, mely bőséggel foglalkozik a beatnikek buddhizmusával – amikor „Buddhizmus Amerikában” kurzusra jártam a Massachussetts állambeli Cambridge-ben, hol Quinn professzor egyik fő kötelező olvasmánya ez a kötet volt. „Ezernyi olvasó: ’Az Üvöltés megváltoztatta az életem, Libertyville, Illinois” A The Paris Review interjújában így nyilatkozik a költő munkájáról, hogy „minden a baszakodással kezdődik és az intuícióval”, aztán a lírai hosszú mondatokról azt mondja: „hát ugye hosszabbakat lélegzem, mint Williams (William Carlos Williams), és zsidó is vagyok, jógázni tanulok, meg a dalok is, amiket éneklek, hosszú sorokból állnak”. Peruból ír levelet Tangerbe (Marokkó), amiben az ayahuasca sámán curanderókat élteti, az ayahuasca (és a DMT – lásd még: az „elfoglalt bizniszmen 15 perces tripje”) jótékony hatásáról a költői intuíció kapcsán. Követői „Szuper rajongók, költőcskék, öregedő Beatnikek és Grateful Dead- / imádók, autogramvadászok, kiváló paparazzik, / intelligens idióták”, nem érthető nélküle a múlt évszázad második fele és az ebből következő ma sem, Robert Kennedyvel beszélgetett a gyilkos merénylet (1968.06.05.) előtt egy hónappal drogokról és felszabadulásról. XX. századi Pop-Krisztus Ginsberg (pop-Buddha, pop-Visnu), aki Mózesként átvezeti népét az olykor trendivé tett tradi bornírt konzervativizmusának bolsevik-Vörös tengerén, és mutat oly irányt, ami nélkül nagyon, nagyon sok minden nem lenne a mában.
*
1 Szolgálati közlemény: az a barátom, kiről bűnösen megfeledkeztem, de akinek a kilencvenes évek közepén rövid időre kölcsönadtam Allen Ginsberg: Leples bitang c. személyemnek a szerző által rajzosan dedikált példányát, ha a mintegy harminc éves késéssel visszaszolgáltatná a kötetet, busás jutalomban részesedne!
