George Orwell: P. G. Wodehouse védelmében
Fotó: Wikipedia
George Orwell: P. G. Wodehouse védelmében

Náci kollaboráns vagy brit valóságtól elszakadt, apolitikus álmodozó volt P. G. Wodehouse? George Orwell szenvedélyes hangú védőbeszéde nem hagy kétséget az olvasóban.

Miután 1940 kora nyarán Belgiumon gyors ütemben átgázoltak, a németek többekkel együtt P. G. Wodehouse-t is elfogták. Az angol író, aki a háború elején a franciaországi Le Touquet-ben saját villájában lakott, a jelek szerint az utolsó pillanatig nem fogta fel, hogy itt bármiféle veszélynek lehet kitéve. Amikor foglyul ejtői elvezették, állítólag ezzel a megjegyzéssel kommentálta a történteket: „Lehet, hogy most egy komoly könyvet fogok írni.” Átmenetileg házi őrizetbe vették, és későbbi megnyilatkozásai alapján úgy tűnik, viszonylag barátságos elbánásban részesült – a környéken elszállásolt német tisztek gyakran „beugrottak” hozzá egy „gyors fürdő vagy egy parti kedvéért”.

Valamivel több mint egy évvel ezután, 1941. június 25-én jött a hír, hogy Wodehouse elhagyhatta az internálótábort, és a berlini Adlon Hotelbe költözhetett. A nagyközönség már másnap megdöbbenéssel értesült, hogy az író beleegyezett: részt vesz a német rádió „nem politikai adásaiban”. Jelenleg nem könnyű megszerezni ezeknek a műsoroknak a teljes rögzített anyagát,[1] de a jelek szerint összesen öt ilyen felvétel ment adásba június 26. és július 2. között, amikor is a németek beszüntették a Wodehouse-szal készült anyagok sugárzását. Az első ilyen műsor június 26-án még nem a náci rádióban hangzott el, hanem a Berlinben akkor még tudósítókat állomásoztató Columbia Broadcasting System riporterével, Harry Flanneryvel készült interjú formájában került adásba. Wodehouse ezenkívül egy, még az internálótáborban írt cikket is közölt a Saturday Evening Postban.

A cikk és a műsorok főleg Wodehouse internálótáborban szerzett benyomásairól szóltak, de valóban tartalmaztak csekély számú, a háborúra tett utalást is. Íme, néhány jellegzetes példa:

„Sohasem érdekelt a politika. A harcias érzelmeknek még a szikráját sem tudom kicsiholni magamból. Ahogy egy olyan ország iránt is képtelen vagyok harcias érzésekre, melyet rendes fickónak ismertem meg. Elmegyünk együtt meginni valamit, és minden harci kedv elillan belőlünk.

A közelmúltban szemléhez sorakoztattak fel minket, és átlátták, miről van szó: legalábbis erre utal, hogy rögtön a helyi bolondokházába irányítottak minket. És ott is tartottak negyvenkét héten át. Az internálótábornak megvannak a maga előnyei. Visszatartja az embert a kocsmázástól, és segít lépést tartani az olvasnivalókkal. A legnagyobb hátránya, hogy az ember jó ideig nem mehet haza. Ha egyszer visszamehetek a feleségemhez, a biztonság kedvéért viszek magammal ajánlólevelet bemutatkozásul.

A háború előtti időkben indokoltnak véltem némi visszafogott büszkeséget, amiért angol vagyok, de most, hogy pár hónapot eltöltöttem az angolok lerakóhelyén, már nem vagyok annyira biztos a dolgomban… Mindössze annyi engedményt várok Németországtól, hogy adjon egy vekni kenyeret, szóljon a mordályos uraknak a kijáratnál, hogy néha nézzenek másfelé, a többit aztán rám bízhatja. Viszonzásul megkaphatják tőlem Indiát, összegyűjtött műveim dedikált példányait, és a radiátoron sült krumpli receptjét. Ajánlatom jövő szerdáig él.”

Már az első idézetet is erősen sérelmezték otthon, a (Flannerynek adott interjúban) elhangzott félmondatot pedig – „akár megnyeri Anglia a háborút, akár nem” – szintén sokan nehezményezték. Nem javított a helyzeten, hogy egy másik adásban Wodehouse némelyik belga internált kifogásolható higiénés szokásaira is utalt. A németek felvették, és többször is sugározták ezt a szöveget. A jelek szerint nagyon kevéssé cenzúrázták Wodehouse rádiós beszédeit, és nemcsak az internálás viszontagságait illető szellemeskedéseket vették tudomásul, hanem az író olyan megjegyzéseit is hagyták adásba menni, mint hogy „a trosti láger fogvatartottjai hő reményeket táplálnak aziránt, hogy Anglia végül megnyeri a háborút”. Rádiós megnyilatkozásainak összessége mindenesetre azt a benyomást erősíti meg, hogy Wodehouse-szal nem bántak rosszul, és ő sem érzett haragot fogvatartói iránt.

Ezek a rádióadások azonnal nagy hullámokat vertek Angliában. Interpellációk a parlamentben, dühös vezércikkek a sajtóban és írótársai szinte kivétel nélkül elítélő nyílt levelei jelezték a közfelháborodást, bár akadtak olyanok is, akik arra intettek, hogy várni kéne az ítélkezéssel, és többen megjegyezték, hogy Wodehouse talán nincs is tudatában annak, mit csinál. Július 15-én a BBC Belföldi Szolgálatának adásában egy, a Daily Mirrorban „Kasszandra” álnéven megjelent írást olvastak fel. Az Utóirat című, éles hangú kommentár hazája „kiárusításával” vádolta meg Wodehouse-t. Az iromány bővelkedett az olyan kitételekben, mint „quisling” és „Führer-imádó”. A legfőbb vádpont szerint Wodehouse hajlandó volt elszegődni Németország propagandistájának csak azért, hogy kiengedjék az internálótáborból.

„Kasszandra” Utóirata kiváltott ugyan némi tiltakozást, összességében mégis inkább fokozta a Wodehouse iránti ellenséges érzelmeket. Ennek eredményeként számos közkönyvtár törölte Wodehouse könyveit a kölcsönözhető tételek listájáról. Íme, egy jellemző újsághír:

A Daily Mirrorban, Kasszandra rovatában megjelent tárca adásba kerülését követő huszonnégy órán belül az észak-írországi Portadown városi elöljárósága betiltotta P. G. Wodehouse könyveinek kölcsönzését a fennhatósága alá tartozó közkönyvtárból. Mr. Edward McCann elmondása szerint Kasszandra rádiós felolvasása tette fel az i-re a pontot. Wodehouse már nem volt vicces többé. (Daily Mirror)

Ráadásul a BBC is kivette Wodehouse dalszövegeit az adásaiból, és a letiltás most, évekkel később is érvényben van. Még 1944 decemberében is voltak képviselők, akik azt követelték, hogy Wodehouse-t hazaárulás vádjával állítsák bíróság elé.

A régi mondás szerint, ha elég sok sárral dobálnak meg valakit, abból valamennyi rá fog ragadni, Wodehouse pedig meglehetősen sajátos módon sározódott be. Az a közvélekedés alakult ki, hogy az író rádiós beszédeiből (melyek tartalmát mellesleg senki nem tudná felidézni) nem egyszerűen egy áruló arcképe rajzolódik ki, hanem olyasvalakié, aki rokonszenvezik a fasizmus ideológiájával. Már akkor nyilvánosságot kaptak olyan levelek, melyeknek írói Wodehouse korábbi könyveiben is „fasiszta tendenciákat” véltek felfedezni, és ezt a vádat máig sokan ismételgetik.[2] Alább kísérletet teszek e könyvek szellemi atmoszférájának elemzésére, de már enélkül is fontos tudatában lennünk, hogy a legsúlyosabb vád, amivel Wodehouse az 1941-es év történései alapján illethető, csupán az ostobaság vádja. Igazából csak az az érdekes, hogy lehetett ennyire ostoba. Mikor Flannery az Adlon Hotelben találkozott Wodehouse-szal 1941 júniusában (ekkor az írót már kiengedték a lágerből, de még őrizet alatt tartották), a riporter azonnal felismerte, hogy politikai analfabétával van dolga, úgyhogy az egyenes adásba szánt interjút előkészítő beszélgetés során intette is interjúalanyát, hogy tartózkodjon mindenféle különösen szerencsétlen kijelentéstől, például bármilyen oroszellenesnek érthető megjegyzéstől. Mindazonáltal a brit háborús győzelemmel kapcsolatos kételyre utaló megjegyzés valahogy mégis adásba került. Röviddel az interjú elkészülte után Wodehouse elújságolta Flannerynek, hogy a náci rádióban is szerepelni fog, a jelek szerint fel sem fogva, hogy ennek a gesztusnak különösebb jelentősége lenne. Flannery mindezt így kommentálta:[3]

„Eddigre a Wodehouse-ügy manipulálásának terve már teljesen nyilvánvalóvá vált. Ez volt a háború során a náci propagandisták egyik legügyesebb húzása, és mint ilyen az első, melynél az emberi tényezőt is figyelembe vették… [Werner] Plack [Goebbels alárendeltje] felkereste Wodehouse-t a Gleiwitz melletti táborban, és mikor felismerte, hogy az írónak fogalma sincs a politikáról, támadt egy ötlete. Azt az ajánlatot tette Wodehouse-nak, hogy kiengedik a fogolytáborból, ha a német rádió számára megírja az itt szerzett tapasztalatait; a leírtakat nem fogják cenzúrázni, és Wodehouse maga olvashatja be a szövegeit. A javaslatból kiviláglott, hogy Plack jól ismeri emberét. Tudta, hogy Wodehouse minden elbeszélésében és regényében kigúnyolta az angolokat, hogy szinte soha nem írt másként, hogy változatlanul abban a korban él, amelyben történetei játszódnak, és hogy fogalma sincs róla, mit jelent a nácizmus. Wodehouse pont olyan volt, mint saját teremtménye, Bertie Wooster.”[4]

Az, hogy Wodehouse és Plack között konkrét egyezség köttetett, a jelek szerint Flannery saját értelmezésének része volt. Meglehet, a megállapodás sokkal kevésbé határozott formát öltött, a rádióadások maguk pedig csak megerősítik azt a vélekedést, hogy Wodehouse elsődleges szándéka szerint csupán az emberekkel kívánt ilyen módon kapcsolatban maradni és – a komédiások legfőbb vágyától vezérelve – közönségét megnevettetni. Megnyilatkozásai nyilvánvalóan nem azonosak az Ezra Pound- vagy a John Amery-típusú quislingek kijelentéseivel, és valószínűleg még azt a következtetést sem támasztják alá, hogy Wodehouse egyáltalán tisztában lett volna a quisling-mentalitás mibenlétével. Flannery a jelek szerint óva intette Wodehouse-t a rádiószereplés meggondolatlanságától, de nem túl erélyesen. Az amerikai riporter hozzáteszi még, hogy neki úgy tűnt, Wodehouse (noha egyik rádiós szövegében angolként utal önmagára) amerikai állampolgárnak tekinti magát. Wodehouse valóban foglalkozott az állampolgárság felvételének gondolatával, de sohasem töltötte ki az ehhez szükséges nyomtatványokat. Flannerynek mindenesetre így fogalmazott: „Mi nem állunk háborúban Németországgal.”

Előttem fekszik P. G. Wodehouse műveinek bibliográfiája. A listán nagyjából ötven könyv címe szerepel, de a felsorolás nyilvánvalóan nem teljes. A tisztesség megköveteli, hogy előrebocsássam: Wodehouse könyvei közt szép számmal vannak olyanok, amelyeket nem olvastam – talán az összes negyedét vagy harmadát ismerem. Igazából nem könnyű egy népszerű író teljes életművét végigolvasni, különösen akkor nem, ha könyvei többnyire olcsó kiadásban jelennek meg. Wodehouse munkásságát azonban meglehetős következetességgel figyelem 1911-től, vagyis nyolcéves koromtól kezdve, így aztán elég jól ismerem a történeteit övező sajátos atmoszférát – azt az atmoszférát, mely bár természetesen nem maradt mindvégig ugyanaz, lényeges változást 1925 óta nemigen mutat. Flannery könyvének fentebb idézett passzusában szerepel két olyan megállapítás, melyek azonnal szemet szúrnak Wodehouse figyelmes olvasójának. Az egyik szerint Wodehouse „abban a korban él, amelyben történetei játszódnak”, a másik szerint pedig a náci propagandaminisztérium azt használta ki benne, hogy „kigúnyolja az angolokat”. A második megállapítás olyan félreértésen alapszik, amelyre hamarosan visszatérek. Flannery első megjegyzése azonban igencsak találó, és bizonyos értelemben kulcsot ad Wodehouse magatartásának megértéséhez.

Sokan megfeledkeznek arról, hogy Wodehouse milyen régen írta ismertebb regényeit. Úgy gondolunk rá, mint aki bizonyos értelemben a ’20-as, ’30-as évek ostobaságát jeleníti meg, holott a valóságban legemlékezetesebb regényalakjait egytől egyig 1925 előtt alkotta meg. Psmith először 1909-ben lépett színre, miután az író korai, iskolai történeteinek némelyik figurája már megelőlegezte az alakját. Blandings kastélyát és lakóit, Baxtert és Emsworth grófját 1915-ben ismerhettük meg. A Jeeves–Wooster-ciklus 1919-ben vette kezdetét, de a páros mindkét tagja felbukkant már korábbi történetekben is. Ukridge alakja 1924-ben debütált. Wodehouse 1902 óta megjelent könyvein végigtekintve három, egymástól markánsan eltérő periódust különíthetünk el. Az első az iskolai történetek korszaka. Ide tartozik a The Gold Bat (Az arany krikettütő), a The Pothunters (Hajsza a kupáért) stb., de csúcspontját a Mike és Psmith című regénnyel (1909) érte el. Még az egy évvel később megjelent Psmith a pénzvilágban is ebbe a csoportba tartozik, noha története nem a bentlakásos iskolák életét dolgozza fel. A következő az amerikai korszak. Úgy tudni, Wodehouse az 1913 és 1920 közötti éveket Amerikában töltötte, így műveinek stílusa és szókincse egy ideig az amerikanizálódás jeleit mutatta. A kétballábas ember (1917) című kötet elbeszéléseinek némelyike O. Henry hatását tükrözi, míg az ekkortájt írt más könyvekben több olyan amerikai szófordulat is felbukkan (például a highball, whisky szódával jelentésben), amilyet brit beszélő odaképzelt idézőjelek nélkül aligha ejtene ki a száján. Akárhogy is, az adott időszak szinte valamennyi könyve – a Psmith mint újságíró; Az aranyrögöcske; Az ideális vő; a Piccadilly Jim és egy sor másik – hatását a brit és az amerikai életstílus közti kontrasztnak köszönheti. Angol szereplők tűnnek fel amerikai környezetben, és fordítva, de míg tisztán brit történetek vannak, tisztán amerikai egy sincs. A harmadik korszakot leginkább a vidéki kastélyok korszakának nevezhetnénk. A húszas évek elejére Wodehouse már minden bizonnyal jelentős jövedelemre tett szert, és ennek megfelelően regényalakjai is feljebb léptek a társadalmi ranglétrán, noha az Ukridge-történetek ezalól részben kivételt képeznek. A helyszín ekkortájt jellemzően egy vidéki uradalom, egy luxus legénylakás vagy egy exkluzív golfklub. A korábbi könyvek diákjainak sportvilága fokozatosan eltűnik, a krikett és a futball helyét átveszi a golf, és egyre hangsúlyosabb lesz a burleszk és a groteszk paródia. Semmi kétség, a későbbi könyvek között több is – mint például a Nyári zivatar – inkább hat könnyed bohózatnak, mint telivér burleszknek, de az olyan, komoly erkölcsi üzenetek megfogalmazására tett kísérleteknek, mint amelyek a Psmith mint újságíró; Az aranyrögöcske; a The Coming of Bill (Bill érkezése); A kétballábas ember vagy némelyik iskolai történet lapjain felbukkantak, immár nyoma sincs. Mike Jackson Bertie Woosterré lényegült át. Ez azonban nem különösebben drasztikus átalakulás: Wodehouse jellemzője éppenséggel a fejlődés hiánya. Már a század első éveiben keletkezett The Gold Bat és a Tales of St. Austin’s (Szent Austin meséi) című kötetekben megjelenik az életmű egészét átszövő jellegzetes atmoszféra. Hogy a későbbi műveket meghatározó írásmód mennyire sablonossá merevedett, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az internálását megelőző tizenhat évben Wodehouse mindvégig az angol világban játszódó történeteket írt, holott ebben az időszakban Hollywoodban és Le Touquet-ben élt.

Az eredeti, teljes változatban mostanság nehezen beszerezhető könyv, a Mike és Psmith kétségkívül a „könnyed” iskolai történetek egyike az angol irodalomban. És ugyan a cselekmény többnyire parodisztikus bohózatba illik, semmiképp sem tekinthető a bentlakásos magániskolák szatirikus bírálatának, a The Gold Bat, a The Pothunters és a többi pedig még kevésbé. Wodehouse középiskolai tanulmányait a Dulwich College-ben végezte, majd banktisztviselőként helyezkedett el, a regényíráshoz pedig az olcsó zsurnalisztikán keresztül vezetett az útja. Nyilvánvaló, hogy hosszú évekig szinte rögeszmésen ragaszkodott iskolaéveinek emlékeihez, miközben valósággal viszolygott kiábrándítóan prózai munkájától és attól a szegényesen kispolgári környezettől, melyben élnie adatott. A bentlakásos iskolai élet romantikáját felidéző részletek – a „házak” közti sportversenyek, a felsőbb évesek alá rendelt kisdiákok szolgálata, vagyis a fagging, a tanulószoba kandallója körüli teázás stb. – az unalomig ismétlődnek a korai Wodehouse-történetekben, melyeknek a „sportszerű” viselkedés etikai kódexének szinte fenntartás nélküli elfogadása is jellemző vonása. Wrykyn, Wodehouse képzeletbeli elitiskolája a public schoolok előkelőbb típusát jeleníti meg, mint amilyen Dulwich lehetett, és az olvasónak könnyen támadhat az a benyomása, hogy az 1904-es The Gold Bat és az 1908-ban született Mike között Wrykyn maga is egyre drágább tanintézménnyé lényegül át, miközben Londontól is egyre távolabb kerül. Wodehouse korai periódusának lélektanilag legárulkodóbb terméke a Psmith a pénzvilágban. Mike Jackson apja hirtelen elveszti vagyonát, és fia, Mike – Wodehouse-hoz hasonlóan – tizennyolc éves kora körül kénytelen kisfizetésű, alacsony beosztású banktisztviselőként munkába állni. Noha nem pénzügyi okokból, Psmith is hasonló munkakörben dolgozik. A Psmith mint újságíró (1915) című kötettel együtt ez a könyv is rendhagyó a Wodehouse-életműben, amennyiben mindkét regényben megjelenik egyfajta politikai tudatosság. Ezen a ponton Psmith szocialistának vallja magát – Wodehouse-hoz hasonlóan ez számára sem jelent többet az osztály-hovatartozás figyelmen kívül hagyásánál –, majd egy alkalommal a két fiú még egy szabadtéri tömeggyűlésre is ellátogat a Clapham Commonon, ahonnan felmegy teázni egy öregedő szocialista szónok házába – a házigazda otthonát leíró rész meglehetős pontossággal ábrázolja az adott miliőre jellemző kopottas eleganciát. A könyv legjellegzetesebb vonása azonban annak bemutatása, hogy Mike-nak mennyire nehezére esik elszakadnia mindattól, amit az iskolája atmoszférája jelentett. A lelkesedés leghalványabb jele nélkül foglalja el banki állását, ahol legfőbb ambíciója minden várakozással ellentétben nem az, hogy valami érdekesebb és hasznosabb munkát találjon magának, hanem csak annyi, hogy megint krikettezhessen. Lakást Dulwichban keres magának, azon egyszerű oknál fogva, hogy mindenképp egy iskola közelében lehessen, ahol továbbra is hallgathatja a krikettlabda pattogását, mely oly kedves zene füleinek. A cselekmény azzal éri el tetőpontját, hogy Mike-nak alkalma adódik, hogy játszhasson egy megyei krikettmeccsen, melynek kedvéért könnyű szívvel hagyja ott az állását. Lényeges, hogy Mike élvezi megalkotója, Wodehouse rokonszenvét: mi több, az író azonosul hősével, mivel nyilvánvaló, hogy Mike alakja pontosan úgy viszonylik Wodehouse-hoz, ahogy Julien Sorelé Stendhalhoz.[5] És Wodehouse egy sor, ehhez lényegileg hasonló figurát alkotott. Ennek és a következő alkotói periódusnak a darabjaiban egymást érik az olyan fiatalemberek, akiknek egyetlen ambíciója a csapatsport és a jó fizikai kondíció. Wodehouse gyakorlatilag képtelen elképzelni bármiféle, számukra kívánatos állást. A legnagyobb dolog az, ha az embernek saját vagyona, vagy annak híján szinekúrája van. A Valami új című, 1915-ös történet hőse úgy szabadul meg a zugújságírás nyűgétől, hogy egy emésztési zavarokkal küzdő milliomos személyi edzőjeként talál megélhetést: ez erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt előrelépésként nyer értelmezést.

A harmadik periódus történeteiben nincs nárcizmus, és nincsenek komoly közjátékok, az érzékeltetett erkölcsi és társadalmi háttér azonban kevesebbet változott, mint azt első látásra hihetnénk. Ha Bertie Woostert összehasonlítjuk Mike-kal vagy akár a legkorábbi iskolai történetek felsőéves rögbijátékosaival, azt találjuk, hogy az egyetlen igazi különbség köztük az, hogy Bertie gazdagabb és lustább náluk. Eszményei csaknem azonosak a korábbi szereplők eszményeivel, csak épp nem méltó saját ideáljaihoz. Archie Moffam az 1921-es Az ideális vő című regényben a Bertie és a korábbi hősök közti átmenet típusát testesíti meg: tökfej ugyan ő is, de tisztességes, jószívű, sportos és bátor tökfej. Wodehouse pályája során mindvégig magától értetődőnek tekinti a bentlakásos magániskolák viselkedési kódját, mindössze annyi eltéréssel, hogy a későbbi, több kifinomultságot mutató írói korszak hősei vagy felrúgják ezt a kódot, vagy szándékuk ellenére cselekszenek annak szellemében.

– Bertie! Ugye, nem hagyod cserben a cimborádat?

– Dehogynem.

– De hát együtt jártunk iskolába, Bertie.

– Nem érdekel.

– A jó öreg iskolába, Bertie, a jó öreg iskolába!

– Hát legyen, a fenébe is![6]

Bertie-nek, ennek a kelletlen Don Quijoténak esze ágában sincs szélmalmok ellen harcolni, de aligha futamodna meg a küzdelemtől, ha a becsület forogna kockán. A legtöbb Wodehouse által rokonszenvesnek szánt figura élősködő alkat, és van köztük néhány színtiszta idióta is, de nemigen akad olyan, akit erkölcstelennek lehetne nevezni. Még Ukridge is inkább valamiféle képzelgő, semmint egyszerű szélhámos. Wodehouse leginkább immorális, vagy inkább amorális szereplője Jeeves,[7] aki a maga módján az idealista Bertie Wooster egyfajta ellentéte: mintha annak az Angliában általánosan elfogadott népi bölcsességnek a megtestesítője lenne, mely szerint az intelligencia természetes velejárója a gátlástalanság. Hogy Wodehouse mennyire tiszteletben tartja a hagyományos erkölcs előírásait, abban is megmutatkozik, hogy könyveiben egyetlen sikamlósnak nevezhető tréfa sem bukkan fel. Márpedig ennél nagyobb áldozatot aligha hozhat egy bohózatíró. Nemhogy malac viccek nincsenek az írásaiban, de kompromittáló szituációkat is hiába keresnénk Wodehouse-nál, aki még a felszarvazott férj komikus motívumát is nagy ívben elkerüli. Természetesen az ő könyvterjedelmű írásainak nagy többsége sem lehet meg valamiféle szerelmi motívum nélkül, ennek kidolgozása azonban rendre megmarad a könnyű komikum szintjén: a szerelmi szál a maga bonyodalmaival és idilljeivel egyre csak szövődik és szövődik tovább, de végül „nem történik semmi”. Nem lényegtelen, hogy a született bohózatíró Wodehouse többször is képes volt kollaborálni Ian Hay-jel, ezzel a hol komoly, hol vicces íróval, aki a „tiszta erkölcsű angol” hagyományos motívumának legostobább válfaját vitte tovább (vö. Pip stb.).

Valami új című regényében Wodehouse felfedezte az angol arisztokrácia ábrázolásában rejlő komikus potenciált, és ettől fogva egyik nevetséges, de – néhány kivételt leszámítva – valójában korántsem megvetésre méltó báró, gróf és miegyéb követte a másikat. Ez azzal a furcsa következménnyel járt, hogy Anglián kívül Wodehouse-ra úgy tekintettek, mint az angol társadalom kíméletlenül szatirikus bírálójára. Ez rejlik Flannery azon megjegyzése mögött is, miszerint Wodehouse „kigúnyolja az angolokat” – és valóban, az író bizonyára ilyen benyomást tesz a német vagy akár az amerikai olvasóra is. Valamivel a berlini rádióadások után egy fiatal indiai nacionalistával beszélgettem, aki határozottan védelmébe vette Wodehouse-t.[8] Számára egyértelmű volt, hogy Wodehouse átállt az ellenséghez, ami az ő szempontjából nagyon is helyénvalónak tűnt. Én viszont mindebben azt találtam érdekesnek, hogy az indiai fiatalember Wodehouse-t britellenes írónak tekintette, olyasvalakinek, aki az angol arisztokrácia valódi természetének leleplezésével igen hasznos munkát végzett. Az angol olvasó aligha esne ilyen tévedésbe, ami jól példázza, hogy egy-egy írás, kiváltképp, ha humoros, idegen olvasói közegben könnyen elveszti jelentésének finomabb árnyalatait. Egészen nyilvánvaló ugyanis, hogy Wodehouse nem angolellenes, de még csak nem is arisztokráciaellenes író. Épp ellenkezőleg: egyfajta ártalmatlan, ódivatú osztálysznobéria figyelhető meg minden írásában. Ahogy egy intelligens katolikus tudatában van annak, hogy Baudelaire vagy James Joyce istengyalázása nem jelent komoly fenyegetést a katolikus hit számára, úgy az angol olvasó is jól látja, hogy az olyasfajta jellemek ábrázolásával, mint Hildebrand Spencer Poyns de Burgh John Hanneyside Coombe-Crombie, Dreever tizenkettedik grófja, Wodehouse nem támadja a fennálló társadalmi hierarchiát. Aki őszinte megvetéssel gondol a nemesi címekre, nem írna ennyit a viselőikről. Wodehouse pontosan úgy kezeli az angol társadalmi berendezkedést, ahogy a bentlakásos magániskolák erkölcsi kódját – könnyed humorral, ami fenntartás nélküli elfogadást takar. Emsworth grófja azért vicces figura, mert egy valódi grófnak sokkal méltóságteljesebben kéne viselkednie, az pedig, hogy a balfék Bertie Wooster teljesen rá van utalva Jeevesre, azért olyan komikus, mert egy szolga nem állhatna az ura felett. Az amerikai olvasó könnyen vélheti – tévesen – az Emsworth- és Bertie Wooster-féle szereplők ábrázolását rosszindulatú karikatúrának, mivel ő maga eleve anglofób beállítottságú, és így ezek a figurák jól illeszkednek a dekadens arisztokráciáról alkotott prekoncepciójához. A kamáslis-sétapálcás angol úrfi standard kabaréfigura. Az angol olvasó számára nyilvánvaló, hogy Wodehouse az adott szereplőt rokonszenvesnek szánja, és az író igazi bűne éppenséggel az, hogy az angol felsőbb osztályokat sokkal kedvesebbnek és tisztességesebbnek állítja be, mint amilyenek azok valójában. Könyveiben Wodehouse a problémák némelyikét következetesen elkerüli. Történeteiben a tehetős ifjak szinte kivétel nélkül szerény, közvetlen, mindennemű kapzsiságtól mentes fiatalemberek: stílusuk Psmithtől eredeztethető, aki az úriemberség külsőségeit mindvégig megtartva azzal hidalja át az osztálykülönbség szakadékát, hogy mindenkit „elvtársamnak” szólít.

Bertie Woosternek azonban van egy másik fontos jellegzetessége is: hogy eljárt felette az idő. Bertie alakját Wodehouse 1917-ben vagy akörül találta ki, és a léha főrend igazából egy még korábbi korszak jellegzetes figurája. Ő az 1914 előtti idők „piperkőce”, akinek alakját olyan korabeli dalokban ünnepelték, mint a Gilbert the Filbert (Gilbert a kefefrizurás) vagy a Reckless Reggie of the Regent’s Palace (Hányaveti Reggie a régensi palotából).[9] Wodehouse legszívesebben egy bizonyos fajta életről ír: a klubtag, a társasági ember életéről. Kedvenc hőse, a kezében sétapálcával, gomblyukában szegfűvel a délelőtti Piccadillyn korzózó, elegáns aranyifjú alakja aligha érte meg a húszas éveket. Figyelemre méltó, hogy Wodehouse még 1936-ban is megjelentethetett Young Men it Spats („Fiatalemberek kamáslis cipőben”) címmel könyvet. Mert hát ki viselt akkor kamáslit? Ez a figura már vagy tíz évvel korábban kiment a divatból. De a „piperkőc”, a „Piccadilly Johnny” ruhatárának éppúgy kötelező kelléke a kamásli, ahogy a pantomimjáték kínaija sem lehet meg varkocs nélkül. A humoros írónak nem kell lépést tartania a korral, így Wodehouse, miután rábukkant egy aranytelérre, kitartó következetességgel igyekezett kitermelni azt. Munkáját minden bizonnyal megkönnyítette, hogy az internálását megelőző tizenhat évben be sem tette a lábát Angliába. Az angol társadalomról még az 1914 előtti időkben kialakított képe eleve a naivitás, a hagyományhűség és alapvetően a rajongás jegyében formálódott. És Wodehouse igazából nem amerikanizálódott. Ahogy már utaltam rá, a középső alkotói szakasz írásaiban előfordulnak amerikai idiómák, de Wodehouse eléggé megmaradt angolnak ahhoz, hogy az amerikai szlenget valami szórakoztató és némileg meghökkentő újdonságnak tekintse. Előszeretettel kever egy-egy argókifejezést vagy földhözragadt tényt emelkedetten ódivatú prózájába („Ukridge elhaló hangon folyamodott hozzám egy ötshillinges kölcsönért, majd eltűnt az éj sötétjében”), és gyakran kapóra jönnek neki az olyan kifejezések, mint „egy falat kenyér” vagy „telibe a képes felibe”. De hát ezt a trükköt már azelőtt kitalálta, hogy közvetlen kapcsolatba került volna Amerikával, és az eltorzított idézetek használata is bejáratott stíluseszköze az angol szerzőknek Henry Fielding óta. Ahogy John Hayward is rámutatott,[10] Wodehouse jó hasznát veszi az angol irodalomban való jártasságának, leginkább pedig Shakespeare-re vonatkozó ismereteinek. Könyveivel nyilvánvalóan nem az igazán vájtfülű olvasókat célozza meg, hanem egy szélesebb, hagyományos műveltségű közönséget. Mikor például úgy jellemzi hőse reakcióját, hogy „akkorát sóhajtott, mint Prométheusz, mikor megpillantotta az ebédvendégnek érkező keselyűt”, abból indul ki, hogy olvasója rendelkezni fog valamennyi ismerettel a görög mitológia tárgykörében. Fiatalkorában bizonyára olyan írókért rajongott, mint Barry Pain, Jerome K. Jerome, W. W. Jacobs, Kipling vagy F. Anstey, és saját stílusa közelebbi rokonságot is mutat ezekkel, mint a Ring Lardnerhez vagy Damon Runyonhoz hasonló fürge tollú amerikai humoros írókkal. A Flannerynek adott rádióinterjúban Wodehouse fel is teszi a kérdést, vajon „az az embertípus és az az Anglia, amelyről az írásaim szólnak, túléli-e ezt a háborút”, anélkül, hogy tudatában lenne: ezek már akkor holt szellemek voltak. „Ő változatlanul abban a korban él, amelyben történetei játszódnak” – állapítja meg Flannery, bizonyára a húszas éveket értve ezen. Pedig a kérdéses időszak valójában a Nagy Háború előtti Edward-korszak, Bertie Wooster pedig, ha élt is valaha, 1915 körül meghalt.

Ha Wodehouse mentalitásának fenti elemzése helytálló, akkor a feltételezés, miszerint 1941-ben tudatosan igyekezett volna a náci propagandagépezetnek segíteni, elfogadhatatlan és egyenesen nevetséges. Meglehet, az idő előtti szabadon bocsátás ígéretével lépre tudták csalni (néhány hónappal később, hatvanadik életéve betöltésekor került volna sor a szabadon bocsátására), de annak nem lehetett tudatában, hogy tette következtében a brit érdekeket sérelem érheti. Mint igyekeztem bemutatni, erkölcsi világképe egy magániskolai tanuló színvonalán rögzült, márpedig a bentlakásos iskolák erkölcsi kódexében a háborús időben elkövetett árulás a lehető legsúlyosabb bűnnek minősült. De miként lehetséges, hogy nem fogta fel, mekkora propagandaértékkel bírhat a viselkedése a németek számára, és hogy ezzel milyen támadásoknak teszi ki magát? A kérdés megválaszolásához két dolgot kell számításba venni. Az első a politikai tudatosságnak az a totális hiánya, amely Wodehouse-t jellemezte – legalábbis nyomtatásban megjelent írásai szerint. Könyveinek „fasiszta tendenciáiról” beszélni nonszensz. Írásaiban nincs semmiféle 1918 utáni tendencia. Munkáiban mindvégig érzékelhető egyfajta érzékenység az osztálykülönbségek problémája iránt, és itt-ott, különböző évszámokhoz köthetően felbukkan néhány tudatlanságról árulkodó, de nem ellenséges megjegyzés a szocializmusról. A dinka lelke című 1926-os regényben van egy butuska történet valami orosz regényíróról, melynek ihletője a Szovjetunióban akkoriban zajló belső küzdelmek híre lehetett. Ugyanakkor a szovjetrendszerre irányuló utalások végtelenül felületesek, és – az évszám ismeretében – nem is különösebben ellenségesek. Ezzel nagyjából fel is mértük Wodehouse politikai tudatosságának dimenzióit, legalábbis mindazt, ami írásai alapján kikövetkeztethető. Tudomásom szerint sehol, egyetlen helyen sem írta le se a „nácizmus”, se a „fasizmus” kifejezést. Baloldali körökben, mi több, bármiféle „felvilágosult” körökben az, ha valaki a náci rádióban hallatja hangját, vagy bármiben közösködik a nácikkal, ugyanolyan botrányosnak minősült volna a háború előtt, mint a háború alatt. De ez a fajta mentalitás egy közel évtizednyi antifasiszta küzdelem során alakult ki. Ne feledjük, hogy a brit népesség többsége teljesen érzéketlen maradt ez iránt a küzdelem iránt egészen 1940 derekáig. Abesszínia, Spanyolország, Kína, Ausztria, Csehszlovákia – a bűnök és agressziók hosszú sora fölött elsiklott a köz figyelme, vagy ha éppen homályosan tudomást vett is róla, elintézte annyival, hogy a külföld civakodásaihoz „nekünk nincs közünk”. Az általános tudatlanság foka jól lemérhető azon, hogy az átlag angol számára a „fasizmus” szó kizárólag valami olasz dologra utalt, és értetlenkedve fogadta, ha a kifejezést Németországra vonatkoztatva használta valaki. Wodehouse írásaiban pedig semmi nem utal arra, hogy ő bármivel is tájékozottabb lett volna, vagy jobban érdeklődött volna a politika iránt, mint olvasóinak túlnyomó többsége.

A másik dolog, amit fel kell idéznünk, az, hogy Wodehouse történetesen abban a pillanatban esett fogságba, amikor a háború új, elkeseredett szakaszába lépett. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni ezekről a dolgokról, pedig az emberek mindaddig érzékelhetően langyos érzelmekkel viseltettek a háború iránt. Szinte nem is folytak fegyveres harcok, a Chamberlain-kormány népszerűtlen volt, az ország jeles közírói olyan megjegyzéseket ejtettek el, hogy minél előbb általános békekötésre lenne szükség, a szakszervezetek és a Munkáspárt helyi szervezetei pedig sorra hozták háborúellenes határozataikat.[11] Később persze mindez megváltozott. A brit haderőt csak nagy nehézségek árán tudtuk kimenekíteni Dunkirkből, Franciaország összeomlott, Nagy-Britannia magára maradt, miközben bombák záporoztak Londonra, Goebbels pedig bejelentette, hogy Nagy-Britanniára „a megaláztatás és a nyomor” vár. Az 1941-es év derekán Nagy-Britannia népe már tudta, mivel áll szemben, és immár sokkal harciasabb érzelmeket táplált az ellenség iránt, mint korábban. Wodehouse azonban a közben eltelt évet internálótáborban töltötte, és fogvatartói a jelek szerint viszonylag jól bántak vele. Mivel a háború fordulópontjáról lemaradt, reakciói 1941-ben is az 1939-es év szellemében fogantak. És ezzel nem állt egyedül. Ez idő tájt a nácik több alkalommal is mikrofon elé állítottak egy-egy brit hadifogoly katonát, akik közül néhányan éppoly szerencsétlen megjegyzéseket tettek, mint Wodehouse. Rájuk azonban senki nem figyelt fel. És még a John Ameryhez hasonló vérbeli quislingekre sem irányult annyi dühös ellenszenv, mint amennyit Wodehouse személye kiváltott.[12]

De vajon miért? Miért válthatott ki ekkora felháborodást egy korosodó író néhány ostoba, de ártalmatlan megjegyzése? Meggyőző válaszra a propaganda-hadviselés piszkos üzelmeinek vizsgálata során bukkanhatunk.

Wodehouse rádiószerepléseinek van egy mozzanata, melynek jelentőségéhez aligha fér kétség, és ez a dátumuk. Wodehouse-t két-három nappal a Szovjetunió elleni hadjárat kezdete előtt engedték ki az internálótáborból, akkor, amikor a náci párt vezetőinek már tudniuk kellett, hogy az invázió küszöbön áll. [13] Létfontosságú volt, hogy Amerikát távol tartsák a háborútól, amíg csak lehet, így Németország sokkal békülékenyebb húrokat pengetett ekkortájt, mint az USA-hoz való viszonya korábbi szakaszaiban. A németek aligha remélhették, hogy egyszerre győzhetik le Oroszországot, Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat, de ha egy-kettőre végeznek Oroszországgal – amiről bizonyára meg voltak győződve –, akkor az amerikaiak talán sosem avatkoznak közbe. Wodehouse szabadon bocsátása nem bírt nagy jelentőséggel, de ezzel egy kisebb koncot mégiscsak odavetettek az amerikai izolacionalisták, az országuk elszigetelődésének hívei elé. Wodehouse ismert írónak számított az Egyesült Államokban, ahol – legalábbis a németek számításai szerint – különösen az angolellenes publikum körében volt népszerű, mint aki karikatúráiban az idióta, monoklis-kamáslis angol figuráját teszi nevetség tárgyává. Biztosra lehetett venni, hogy a mikrofon elé állítva a brit tekintélyt ilyen vagy olyan módon romboló megjegyzésekkel rukkol majd ki, szabadon bocsátása pedig azt demonstrálja, hogy a németek alapvetően rendes fickók, akik tudják, hogy kell az ellenségeikkel lovagiasan bánni. Minden bizonnyal ilyesmi volt a terv lényege, de a tény, hogy Wodehouse csupán nagyjából egy hétig mehetett adásba, arra utal, hogy szereplése nem felelt meg a várakozásoknak.

Eközben a brit oldalon is számolgattak – csak éppen ellenkező előjellel. A Dunkerque-et követő két évben a brit harci kedv kívánatos alakulása azon múlott, a közvélemény ráhangolódik-e arra, hogy ez a háború nemcsak a szokásos harc a demokráciaért, hanem egy olyan harc, amelyet az egyszerű emberek saját erőfeszítéseivel kell megnyerniük. A felsőbb társadalmi osztályok a megbékéltetés politikájának és az 1940-es év katasztrófáinak köszönhetően hitelüket vesztették, és egyfajta társadalmi nivellálódás látszott kibontakozni. A hazafias érzelmek a köztudatban összekapcsolódtak a baloldalisággal, és számos tehetséges újságíró is e kapcsolat szorosabbá tételén munkálkodott.[14] Priestley 1940-es rádiószereplései és „Kasszandra” Daily Mirrorban megjelent cikkei jól szemléltetik a demagóg propaganda korabeli térnyerését. Ebben a közegben Wodehouse ideális bűnbak lehetett. A közvélekedés szerint ugyanis a gazdagok minden bizonnyal árulók is voltak, Wodehouse pedig – ahogy azt „Kasszandra” rádiós szövegében nem győzte hangsúlyozni – gazdag embernek számított. Wodehouse azonban a gazdagok azon fajtájához tartozott, akiket büntetlenül meg lehet támadni, annak kockázata nélkül, hogy ez a társadalom fennálló struktúrájára bármiféle veszélyt jelentene. Wodehouse megbélyegzése nem volt azonos egy Beaverbrook megbélyegzésével.[15] Egy szimpla regényíró, akármennyit keressen is, nem tagja a birtokos osztálynak. Még ha jövedelme megközelíti is az évi ötvenezer fontot, a milliomos létnek legfeljebb külső jegyeit mondhatja magáénak. Mázlista kívülálló csupán, aki a vakszerencsének köszönheti gazdagságát – többnyire csak ideig-óráig, mint aki a calcuttai derbin véletlenül a nyertes lóra tett. Ilyenformán Wodehouse indiszkréciója ajándék volt a propagandisták számára. Lehetőséget adott egy gazdag élősködő „leleplezésére” anélkül, hogy a közfigyelmet az igazán fontos élősködőkre irányította volna.

Az adott kétségbeejtő helyzetben, ott és akkor megbocsátható dolog volt dühöt érezni Wodehouse iránt, de tovább mocskolni őt három-négy év elteltével vagy még tovább – mi több, fenntartani a látszatot, hogy tudatos hazaárulást követett el – megbocsáthatatlan. Kevés visszataszítóbb jelenségnek lehettünk tanúi a háború során, mint amilyen a quislingek és árulók utáni hajtóvadászat volt. Ami most zajlik, legjobb esetben is olyasmi, mint amikor a bűnös felett az elkövető ítélkezik. Franciaországban a pitiáner patkányokat – a rendőrtisztviselőket, a filléres bértollnokokat és a nőket, akik német katonákkal szűrték össze a levet – vadásszák le éppen, miközben a nagyra nőtt patkányok szinte kivétel nélkül eliszkolhatnak. Angliában a legvadabbul azok a konzervatívok szitkozódnak, akik 1938-ban a megbékéltetés politikáját gyakorolták, meg azok a kommunisták, akik 1940-ben hirdették ugyanazt. Én itt azt kíséreltem meg, hogy bemutassam, miként tették Wodehouse-t – pusztán azért, mert sikere és hosszas külföldi tartózkodása okán mentálisan az Edward-kori békeidőkben ragadhatott – kórbonctani tetemmé, melyen a propagandisták zavartalanul végezhetik kísérleteiket. Tettem ezt azzal a céllal, hogy érzékeltessem: ideje lezárni a Wodehouse-ügyet. Ha Ezra Poundot elfogják, és agyonlövik az amerikai hatóságok, azzal csak annyit érnek el, hogy évszázadokra megalapozzák a költő hírnevét;[16] ami pedig Wodehouse-t illeti, ha elüldözzük innen, és az Egyesült Államokban telepszik le, lemondva brit állampolgárságáról, akkor mi fogjuk rettenetesen szégyellni magunkat. Ugyanakkor, ha valóban meg kívánjuk büntetni azokat, akik a kritikus pillanatokban aláásták a nemzet harci morálját, akkor a közvetlen környezetünkben kell a bűnösöket keresnünk, olyanokat, akiket érdemes is felhajtani.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: George Orwell: In Defence of P. G. Wodehouse. Eredetileg a Windmill 1945. júliusi, 2. számában jelent meg. Jelen fordítás az alábbi változat alapján készült: George Orwell: As I Please: The Collected Essays, Journalism and Letters. Vol. 3. Szerk. Sonia Orwell és Ian Angus. New York, Harcourt, Brace and World, 1968. 341–355.

*

Jegyzetek:

[1] Évekkel később, 1961-ben Wodehouse maga közölte a német rádióban elhangzott beszédei szövegét a The Performing Flea című könyvének második kiadásában. (A fordító jegyzete. A külön nem jelölt jegyzetek a fordító jegyzetei.)

[3] Harry W. Flannery: Assignment to Berlin („Berlini kirendelés”) (Orwell jegyzete)

[4] Bertie Wooster: teljes nevén Bertram Wilberforce Wooster, Woodehouse számos komikus történetének központi figurája, a léha, de szeretetre méltó arisztokrata prototípusa.

[5] Julien Sorel: Stendhal Vörös és fekete (1830) című „karrierregényének” főalakja. A szereplő sorsának és jellemének ábrázolása lényegesen árnyaltabb – és kritikusabb –, mint bármelyik Wodehouse-hősé.

[6] A feltehetőleg emlékezetből idézett párbeszéd pontosan ebben a formában nem lelhető fel Wodehouse ismertebb vagy az Orwell-írásban említett műveiben. Az idézethez tartalmában leginkább hasonlító szövegrész a Joy in the Morning (magyar fordításban Hajómágnás a pácban) című Wodehouse-regényben fordul elő. Az információért Kövesdi Miklós műfordítót illeti köszönet.

[7] Jeeves: Bertie Wooster agyafúrt inasa.

[8] Orwell 1941 és 1943 között a BBC keletre irányuló adásainak szerkesztőségében (Eastern Service) dolgozott.

[9] A Gilbert the Filbert és a Reckless Reggie of the Regent’s Palace a tízes és húszas évek úri aszfaltbetyár-figuráját megelevenítő, egykor népszerű kuplék.

[10] John Hayward: P. G. Wodehouse (Saturday Book, 1942.) Tudomásom szerint ez az egyetlen nagylélegzetű tanulmány Wodehouse-ról. (Orwell jegyzete)

[11] A mindkét oldalnak felrótt, visszamenőleg defetistának minősített pacifizmus bűnében Orwell politikai pártja, a Független Munkáspár (ILP) sem volt vétlen. A harmincas évek vége felé Orwell maga is meggyőződéses támogatója volt az itt kárhoztatott békepárti politikának.

[12] John Amery: brit fasiszta és náci kollaboráns, aki a háború alatt a Waffen-SS számára toborzott különítményeseket a brit hadifoglyok körében. A háború befejeztével a brit hatóságok hazaárulás vádjával bíróság elé állították, és 1945 decemberében kivégezték.

[13] A náci Németország 1941. június 22-én indította meg az Unternehmen Barbarossa kódnéven elhíresült hadjáratát a Szovjetunió ellen.

[14] Így Orwell maga is – lásd például „Jobbra vagy balra tart – az én hazám” című, 1940 őszén keletkezett írását (Az oroszlán és az egyszarvú, I. kötet. 147–154, Pásztor Péter fordítása).

[15] Beaverbrook: Max Aitken, Beaverbrook első bárója, kanadai származású brit médiamágnás és befolyásos konzervatív háttérpolitikus.

[16] Ezra Pound: úttörő jelentőségű amerikai modernista költő, aki a háború alatt az olasz fasiszta propaganda szolgálatába állt. 1945 tavaszán olasz partizánok elfogták, és átadták az amerikai katonai hatóságoknak. Innen az Egyesült Államokba szállították, ahol hosszas pszichiátriai vizsgálatok során súlyos személyiségzavart diagnosztizáltak nála, és elrendelték a kényszergyógykezelését. A zárt osztályról – részben neves írótársai, köztük Ernest Hemingway közbenjárására – 1958-ban engedték ki. 1972-ben, Olaszországban halt meg. Költői és emberi megítélése máig megosztja az irodalmárokat és a szélesebb közönséget.

Az esszé szerzőjéről
George Orwell (1903-1950)

Angol író, esszéista, újságíró, kritikus. 

A fordítóról
Farkas Ákos (1956)

Az ELTE nyugalmazott docense, az angol-amerikai irodalom kutatója és fordítója, a Cartaphilus Kiadó korábbi sorozatszerkesztője (A. Burgess és A. Huxley regényei), a Manchester University Press külső munkatársa. Legutóbbi kötete: Whack fol the dah –  írások Takács Ferenc 65. születésnapjára (ELTE BTK Angol-Amerikai Intézet, 2013, szerk.) 

Kapcsolódó
Árulás vagy passzív ellenállás? Wodehouse a náci rádióban
Farkas Ákos (1956) | 2021.10.15.
Egy utóélet anatómiája (John Rodden: George Orwell – legenda és örökség)
Farkas Ákos (1956) | 2022.08.04.
Orwell mint zászlóvivő? (George Orwell: Miért írok?)
B. Kiss Mátyás (1993) | 2023.12.29.