Ugyan szinte biztos, hogy Gabriel García Márquez magyarul frissen megjelent publicisztika-kötetéről teljesen mást írna egy újságíró és egy irodalmár, az alighanem mindkettejüknek feltűnne, hogy a kötet cikkei sokkal inkább alapulnak a történetmondás szeretetén, mint a tényeken. Ezt persze akár rögtön meg is fordíthatjuk: amikor Gabo leül az íróasztalhoz, mindig a valóság legapróbb részleteiből, a leghétköznapibbnak tűnő tényekből, történésekből kerekít érdekfeszítő történetet. Ez a kettőség, a szépirodalom és az oknyomozó újságírás keveredése jellemzi Az évszázad botránya minden írását – még a hetvenes évek politikailag túlfűtött cikkeit is.A Scholz László fordításában megjelent kötetet nyitó előszó és szerkesztői jegyzet – előbbi a The New Yorker újságíróját, Jon Lee Andersont, utóbbi pedig Gabo emlékiratainak kiadóját, Cristóbal Perát dicséri – már önmagában is nagyszerű bevezetőként szolgál. Nem csupán azért, mert mindketten felhívják a figyelmet a fent említett kettősségre, hanem azért is, mert a sorok között szépen-lassan lebontják a mágikus realizmus mítoszát – nem véletlen tehát, hogy Pera éppen azokat az újságcikkeket választotta ki a Jacques Gilard által összeállított, ötkötetes García Márquez-publicisztikából, amelyekben kézzel fogható a szépirodalom és az újságírás közti feszültség. Ez a feszültség pedig nem csak azokban a szövegekben jelentkezik, amelyeket gyakorlatilag a semmiből épít fel a szerző (például amikor arról ír, hogy mi lesz a sorsa az elveszett leveleknek), hanem a valóság eseményeihez szorosan kapcsolódó, olykor részletekben publikált tényfeltáró riportokban is.

Ebbe a kategóriába tartozik a kötet címadó, mintegy nyolcvan oldalra rúgó gyilkossági sztorija is, amelyet Gabo Rómából küldött a bogotái El Espectador folyóirat részére. Az első, 1955. szeptember 17-re datált tudósítás címe – „Wilma Montesi holtában is bolyong a világban” – akár egy tipikus márquezi novella címét is adhatná, ám ezt a szuggesztív képet rögtön ellenpontozza az első bekezdés tárgyilagossága. A fantázia és az objektív adatok közti folyamatos ingadozás eredményeképp a bűnesetből szinte irodalmi értékű történetet kerekít, közben gondosan figyel az információk adagolásának ritmusára, és folyamatosan irányítja, szinte manipulálja a befogadót. Időről időre tételesen felsorolja az emlékezetünkben tartandó részleteket, amelyek a nyomozás és a kutatómunka folyásával párhuzamosan, napról napra változnak. Szinte kézzel fogható García Márquez aggodalma arra vonatkozóan, hogy miként tálalja, hogyan mesélje el a történetet.

A kötet az ötvenes évek irodalomtörténeti szempontból is rendkívül izgalmas szárnypróbálgatásaitól a nyolcvanas évek közepéig ível; ekkor Márquez már nemzetközileg is ismert és elismert, kiforrott stílussal és elbeszéléstechnikával rendelkező szerző. Később mégis azt mondja: nem akarja, hogy a Száz év magány vagy a Nobel-díj miatt emlékezzenek rá. Számára az újságírás „a világ legjobb mestersége”, hiszen elengedhetetlen stilisztikai és retorikai iskolaként szolgált a szépprózájában megjelenő elbeszélői hang kimunkálására. „Alapvetően újságíró vagyok. Egész életemben újságíró voltam. A könyveim újságíró munkái, még ha ez alig látszik is” – idézi a szerkesztő (19).

Gabriel García Márquez publicisztikájának alapvető jellemzője, hogy egy szinten kezeli a lényegtelennek tűnő mindennapi történéseket és a jóval nagyobb horderejű, akár a világpolitikát is megrengető eseményeket. Erre a technikára építi „A világ legjelesebb éve” című írását is, amelyben a lényeges és lényegtelen közti kibillenéssel valójában a közvélemény alakulását szemlélteti. Mi számít bulvárnak? Hogyan jelenik meg egy-egy ország híreiben az, ami valóban történelmi áttörést hoz? Miközben ezen tanakodik, földrajzilag is áthelyezi a fókuszt, ide-oda ugrál, ám el is időzik – és ezt a módszert alkalmazza a kubai és venezuelai eseményeknek szentelt Nem jut eszembe semmilyen címben is. A nézőpont folyamatosan változik, vagyis ahogy a híres irodalom- és filmkritikus Jorge Ruffinelli mondja, az újságíró mögött folyton ott az elbeszélő, az elbeszélő mögött pedig az újságíró látásmódja, kettejük mögött pedig ott van García Márquez, aki elmésen adagolja az információt, és ezzel irányítja a hallgató/olvasó évezredes elvárásait és kíváncsiságát.

Valójában az írás, a történetmondás a lényeg, és nem az, hogy ennek nyomán széppróza vagy újságcikk születik – ennek megfelelően pedig Márquez különösebb téma nélkül is képes érdekes, alaposan kidolgozott sztorit írni. Az olykor szinte novellaszerű történetek nem csupán Gabo humorérzékét szemléltetik, hanem azt is, hogy önnön hivatásán is képes ironizálni; az indirekt fogalmazással pedig a valóságot is célkeresztbe veszi. A fikció és a valóság különös keveredése tehát ugyanannyira jellemző García Márquez szépirodalmára, mint publicisztikájára, és ezzel mintha kihangsúlyozná a történések valódi jelentését. Amit az újságírás mögött meglapuló valóságról gondol, összhangban áll azzal, ahogyan az irodalomban megjelenő valóságos elemekről és az irodalmi valóságról vélekedik.

Ha időrendben olvassuk Az évszázad botránya írásait, az irodalom témaként való megjelenése egyre hangsúlyosabb szerepet kap – legalábbis itt, hiszen ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, mindenképpen végig kellene haladnunk a Gilard által szerkesztett öt köteten. Az 1954-ben született, „Élet és irodalom” című újságcikkben a valós élet eseményeit a ponyvairodalomra jellemző bonyodalmas drámákhoz hasonlítja: „hírként túlságosan mindennapi, regényként pedig túlságosan rémisztő” (64). Ezt hivatott kiegészíteni a ’81-es „Még valami az irodalomról és a valóságról”, amelyben arról biztosítja az olvasót, hogy „sohasem jutott eszembe semmi, és nem is tudtam megcsinálni semmit, ami bámulatosabb volna, mint a valóság. Legfeljebb annyit tudtam elérni, hogy költői eszközökkel átformáltam azt, de egyik könyvemben sincs egyetlen sor sem, ami ne valós tényből eredne” (305). A két cikk között jól látható a különbség: csaknem két évtized távlatában már önmagára vonatkoztatva ír az irodalomról, amelyet a hatvanas években, első szépirodalmi sikereivel egyidőben – hatalmas öniróniával élve – még „öngyilkos mesterségnek”, abszolút hasztalan tevékenységnek titulált. Ebből szintén kirajzolódik egy párhuzam novellisztikája és publicisztikája között: alapvető írói eszköze a túlzás, amellyel (az iróniához és a humorhoz hasonlóan) lerántja a leplet a valóság mögött megbúvó igazságról.

Ezzel vissza is kanyarodunk végre a mágikus realizmus problémájához, ami nemcsak hogy összeforrt Gabriel García Márquez nevével, de (tévesen!) a spanyol-amerikai irodalom elsődleges jellemzőjeként is funkcionál. Márpedig az eddig említett újságírói fogások – főként az objektív adatok és a fikció közti feszültség – éppen arról tanúskodnak, hogy pusztán elbeszélői technikáról van szó, amely a valóság megfigyelésén és az arról alkotott kép eltúlzásán alapul. Ez pedig éppúgy alkothatja a szépirodalmi munkásság, mint az újságírás alapját. Ahogy az újságíró Márquez fogalmaz: „Nekünk, latin-amerikai és karibi íróknak a szívünkre tett kézzel kell elismernünk, hogy a valóság különb nálunk. Az a sorsunk, talán a dicsőségünk is, hogy alázattal és amennyire tudjuk, a lehető legjobban igyekezzünk utánozni” (307).

Gabriel García Márquez: Az évszázad botránya. Fordította Scholz László. Budapest, Magvető, 2020.